De van egy párhuzamos cselekményszál a filmben amely mégis azzá teszi. A heroinista az átlagember (mi több:az átlagos szerhasználó) fejében egyfajta mitikus absztrakcióként létezik csak. Legalábbis Magyarországon biztosan. Ahol a legtöbben jó eséllyel soha nem fogunk találkozni olyannal, aki heroint fogyaszt. A tipikus, átlagos, eseti szerhasználók (akikből sok százezer van) a heroin közelébe sem jutnak. A heroinélvezők pedig a drogfogyasztók társadalmán belül egy rendkívül atipikus; zárt szubkultúrát alkotnak. Nem véletlen ugyanakkor, hogy a merev, kriminalizáló tiltópropaganda a heroinistát választotta negatív reklámfigurának. Azt sugallva, mi több, nyíltan arra célozgatva: az összes drog ide vezet. Ami egyértelműen hazugság. A filmben ártalomcsökkentésről vagy leszokásról nincs szó. Legfeljebb valamiféle elrettentő prevenciós tanmesét kapunk. A három fiatal közül az egyik, Tyrone fegyházba jut, a főhős, Harry pedig börtönkórházba, mivel a sok belövéstől elfertőződött karját amputálják. (A kar látványa a maszkmesteri teljesítmény egyik csúcsa: iszonyúan viszketni kezdett tőle a könyökhajlatom.) A harmadik, Harry barátnője, Marion pedig a drogért kénytelen szexuális szolgáltatást nyújtani. Ennek sincs túl sok köze a magyar valósághoz. Lásd erről a kutatást, amely "...megállapította, hogy a prostituáltak között az átlag magyar lakossághoz viszonyítva jóval többen próbálnak ki drogokat, és jóval többen használnak illegális szereket. A kutatócsoportnak az a feltételezése azonban nem igazolódott be, hogy sokan csak azért dolgoznának szexmunkásként, hogy droghoz jussanak vagy drogot vegyenek a keresetükből. Válaszadóiknak mindössze húsz százalékával fordult elő, hogy pénz helyett alkohollal vagy droggal fizették ki. Ahogy az átlagos fiatal felnőttek, úgy a szexmunkások is általában a munkájukon kívül, rekreációs céllal drogoznak a felmérés szerint.” (Munk Veronika: Kéjutca. Magyar szex euróért. Bookline. 2017. 167.o.)
Annál érdekesebb a szabvány droghorroron belül paralel futó narratíva, melynél viszont tökéletesen kiderül a rászokás folyamata. Ez a történet nagyon is hétköznapi. A főszereplő édesanyja, Sara Goldfarb nyugdíjas kispolgári özvegyasszony, aki valószínűleg soha nem nyúlna illegális szerekhez. Mégis ugyanannyira (vagy talán még jobban) függővé válik, mint a széltől is óvni próbált gyermeke. Méghozzá teljesen jogkövető módon juttatja magát oda, hogy mentálisan, fizikailag leépül és kényszergyógykezelésre szorul. Az orvos írja fel neki azokat a fogyasztótablettákat, melyektől ugyanolyan vegetatív létfázisba kerül, mint egy heroinfüggő. A film kulcsjelenete anya és fia párbeszéde. Azt gondolnánk: az egyik függő mindig felismeri a másikat - de ez nincs így. A rádöbbenés folyamata egyirányú, s nem vezet katarzishoz. A fiú inkább tudja magáról, hogy kicsoda, illetve hogy milyen irányba tart. Függő, aki bűncselekményekből teremti elő szenvedélyének árát. Így rögtön felismeri, hogy az anyja is rászokott a maga drogjára. De hiába próbálja figyelmeztetni, illetve lebeszélni. A heroinista fiú tisztán látóbbnak bizonyul anyjánál, aki kettős vakságban szenved. Nem veszi észre a legközelebbi rokonáról - "Az én fiam nem olyan"- milyen súlyos helyzetben van. Ugyanakkor önnön függőségére sem bír rádöbbenni. Hisz ő törvényesen jutott a szerhez. Miért volna ő olyan, mint a "drogosok"?
A film zseniálisan mutat rá, hogy bizonyos illegális szerek rekreációs és relaxációs célú használatánál jóval veszélyesebb lehet a gyógyszerfüggőség. A három fiatal junkie a függősége dacára végig tisztában van azzal, hogy bajban van, (de legalábbis bajba kerülhet) s cselekvését a kényszer irányítja. Sara Goldfarb viszont még a pszichiátrián elektrosokkolva, kényszertáplálva, az ágyhoz szíjazva is az illúzióvilágában reked, melyben amit csinál, az egészséges, sőt kifejezetten az egészségéért teszi. Ez a gyógyszerszedés legnagyobb paradoxona. Azt ugyanis nem az utcán kapjuk egy dealertől, hanem egy köztiszteletben álló fehér köpenyes tekintélyszemély írja fel nekünk. A legtöbb gyógyszerhasználónak nincs meg az a fajta veszélyérzete, mely a legprimitívebb drogfogyasztónak is megvan. Számtalan olyan legális gyógyszer van, amely jó néhány, csupán enyhe, felszíni dependenciát okozó, mégis tiltott illegális droggal szemben súlyos függőséget okoz. Ilyen például a FRONTIN, leánykori nevén a XANAX. Érdemes végigolvasni a betegtájékoztatót. Tünetek lehetnek "...realitásérzék elvesztése, személyiségvesztés, rendkívül érzékeny hallás, zsibbadtság és bizsergő érzés a végtagokban, fokozott érzékenység fényre, zajokra, és a fizikai kontaktusra, hallucináció vagy epilepsziás görcsök megjelenése." Egyéb pszichés zavarokról nem is beszélve: "...kialakulhat düh, agresszív magatartás, téveszme, rémálmok, hallucináció, elmezavar, szokatlan magatartás." Mint az obsessive-compulsive disorder (OCD)vagyis a kényszerbetegség tünetegyüttesével diagnosztizált páciensnek, nekem is felírták. De nem szedtem, illetve a jövőben sem tervezem. Nemet mondtam a zombipirulára.
Természetesen nem vitatom: lehetnek olyan mentális betegek, akiken segít a fenti gyógyszer. Akiknek alvászavarát, szorongását csak "leszedálással", erős antidepresszánsokkal tudják elnyomni. Nem vagyok gyógyszerellenes: van, amikor a gyógyszer tényszerűen nélkülözhetetlen. De az biztos, hogy mindezen szereket sokkal óvatosabban, korlátozottabb módon lenne szabad felírni. Nem úgy, hogy gyakorlatilag bárkinek osztogatják, aki lelki panaszokkal megy orvoshoz. Közfinanszírozásból futószalagon gyártva a legális drogfüggőket. Érdemes volna finomítani a gyógyszerek összetételén, nem pedig ágyúval lőni a verébre. A XANAX könnyen bizonyulhat az orvostudomány hasonlóan végzetes tévedésének, mint a heroin, (leánykori nevén diacetil-morfin.) Melynek genezise kegyetlenül ironikus, ugyanis: "A heroint először 1874-ben szintetizálták, és ironikus módon a morfiumfüggőség kezelésére használták." Negyedszázadon keresztül adtak szintetikus heroint az orvosok betegeiknek. Az 1900-as évek elején "A Szent James Társaság szorgalmazza, hogy a leszokni akaró morfin függők részére ingyenes heroin tablettákat küldjenek postán." 1902-től (mint a fentebb linkelt kronológia leírja) orvosi körökben heves viták zajlottak arról, hogy a heroin tényleg képes-e megszüntetni a morfin függőséget? 1903-tól a heroinfüggőség ijesztő mértékben emelkedik, így 1905-ben az USA Kongresszusa betiltja az ópium használatát. 1906-ban pedig Kína és Anglia szerződésben korlátozza az ópium kereskedelmét. Ekkor már: "Számos orvos kísérletezik a heroin függőség kezelésével. Az Egyesült Államok kongresszusa a szabadalmaztatott gyógyszerek pontos összetételének feltüntetését kéri."
Már fentiekből is nyilvánvalóvá válhat: az állam legtöbbször nem a szakmai prioritások, a józan ész primátusa mentén dönt a tudatmódosító és/vagy gyógyító szerek korlátozásáról, forgalmáról, tolerálásáról. Gyakran pont a legveszélyesebbeket engedélyezik, ugyanakkor a jóval kevésbé rizikós vagy szinte ártalmatlan dolgokat tiltják. Ismét egy személyes vallomás: huszonvalahány évvel ezelőtt, egyetemistaként, a dohányzás után, azzal szinte párhuzamosan kezdtem el füvezni. S a bagó letételével együtt hagytam abba a spanglizást is. Túl jó néhány betépésemen, senki nem lesz képes nekem megmagyarázni, miért is kéne a marihuána élvezetét üldözni és büntetni. Nagyjából annyit észleltem magamon, hogy a füvezés hatására lazább, nyugodtabb és viccesebb lettem. Jobban éreztem az ételek ízét, illetve a szexuális gerjedelmet időnként magasabb fokra emelte nálam. Soha nem szorultam emiatt orvosi kezelésre, ahogy (szemben a részegen balhézó alkoholfogyasztókkal) rendbontást sem követtem el a hatása alatt. Simán abba tudtam hagyni. Vessük össze ezt a FRONTIN-nal. Vagy azzal a gyógyszerrel, amelytől a filmhős Harry anyukája bekattant. Melyhez hasonló a valóságban is létezik. Jó néhány országban legálisan kapható, de sokáig Magyarországon is büntetlenül hozzáférhető volt a súlyos tüneteket okozó fogyasztószer, az Adipex Retard. "A cikkünk elején idézett rendőrségi feljelentést követően, júliusban indult nyomozást ugyanis a Pest Megyei Rendőr-főkapitányság Bűnügyi Igazgatósága szeptemberben megszüntette, méghozzá azzal az indokkal, hogy a szer nem minősül kábítószernek." - számol be a 2012-es riport. A kormánypárti Origo pedig tavaly szinte lelkendezve számolt be róla, hogy "...hosszú évek kihagyása után az életmódváltást újra segíti - vényköteles - gyógyszer is, mely a központi idegrendszerre hat."
Nem racionális érvek döntenek többnyire arról, hogy mit tiltsanak, és mit engedélyezzenek..Hanem berögzült kulturális hagyományok, előítéletek. ideológiai szempontok, lélektani tényezők, politikai erőviszonyok, (azon belül tudomány-, és szakmapolitikai intrikák, klikkharcok) s üzleti érdekek. Vajon miért ír fel zsigerből, reflexből gyógyszert a pszichiáter? Azért, mert egyszerűbb a beteget leszedálni, mint terápián foglalkozni vele. Egyes vidéki megyeszékhelyeken nincs is közfinanszírozott pszichoterápia: a beteg utazhat, ha ilyet venni igénybe - vagy fizethet egy magánszolgáltatónak. Holott sokszor épp a terápia (illetve annak gyógyszerrel való kombinálása) segítene. De abban az országban, ahol a stadionok eső utáni gombaként nőnek ki a földből, pszichoterápiáéra nincs pénz. Illetve a farmakológia győzött a pszichoterápia fölött. Remekül jellemzi ezt a közgondolkodási trendet az a fordulat, amikor pszichológushoz forduló lelki beteghez így szól a környezete. "Pszichológus? De hisz az még gyógyszert sem tud felírni!" Bezzeg a "rendes" orvos, a pszichiáter habozás nélkül kielégíti a kedves függő (bocsánat: fogyasztó, vagy dehogyis: beteg) szükségleteit. Nem röhejes, hogy ama állam, mely szent keresztesháborút vív a fű, az eki, és a speed ellen, tömegméretekben gyártja a gyógyszerfüggő zombikat? Mi a különbség a partidrogok és a fentebb bemutatott pszichiátriai gyógyszerek között? Például az, hogy utóbbiaknál sokkal hamarabb alakulhat ki, és sokkal mélyebbé válhat a függőség. Füvezni, ekizni az átlagfogyasztó jellemzően nem szokott mindennap - hanem tipikusan esetileg, bulik alkalmával. A gyógyszert azonban mindennap (akár naponta többször) kell szedni. Pontosabban az esetek jelentős részében nem kellene, de szedik. Mert az orvos felírta: rutinból, reflexből, mert nincs kedve, ideje, lehetősége foglalkozni a beteggel, s úgy kell tennie, mintha csinálna valamit. S egy átlagorvos, aki persze kötelességszerűen ismételgeti, hogy a Drog nem megoldás!, a gyógyszerre a legritkább esetben mondja ezt. Fehér köpenybe bújt dealerként asszisztál egy hipokrita szemlélethez, mely egyik kezével üldözi, másikkal pedig gyártja a függőket.
Papp László Tamás