Jean-Paul Sartre francia filozófus az Undor című leghíresebb regénye előtt néhány évvel élt át egy nagyon meghatározó pszichedelikus élményt.
„A jó meszkalin lassan üt be,” írta a gonzó újságírás atyja, Hunter S. Thompson a Félelem és reszketés Las Vegasban című regényében. „Az első fél órában csak vársz. Aztán valahol félúton a második óra felé elkezded átkozni a szemetet, aki eladta neked, mert nem történik semmi. Aztán egyszer csak BUMM!” Thompson nem az első és nem is az utolsó író volt, akit megihletett a meszkalin, ez a közép-amerikai kaktuszokban (petyotl, San Pedro) természetesen is előforduló pszichedelikus drog, amelyet évezredek óta használnak az amerikai őslakók sámáni szertartások során. És nem csak az európai szépirodalomra, de a filozófiára is igen jelentős hatást gyakorolt. Az egyik kevésbé ismert példa erre Jean-Paul Sartre, a francia filozófus, az egzisztencialista irányzat atyja.
Sartre 1935-ben a párizsi Saint-Anne Kórházban részt vett barátja, Daniel Lagache pszichiáter kísérletében, amelynek során igen nagy dózisú intravénás meszkalint adtak be neki. Bár erről akkoriban még kevesebbet tudtak, a pszichedelikus élményt nem csak a drog határozza meg, hanem a fogyasztó magával hozott mentális-lelki állapota (set) és a fogyasztás környezete (setting) is.
Ami az előbbit illeti, Sartre nem volt a testi-lelki stabilitás és egészség mintapéldánya. Életrajzírója szerint a következő drogokat fogyasztotta napi rendszerességgel: 2 doboz cigaretta, pipadohány, egy liter alkohol, kétszáz miligramm amfetamin, barbiturátok, koffein, tea és nehéz fűszeres ételek. Ettől még Thompson is beájult volna. Elképzelhetjük, hogy mekkora feldolgozatlan stressz és frusztráció munkált ebben az emberben, akinek folyamatosan pörgött az agya és félt az egyedülléttől.
Ráadásul éppen életének egyik (nem első és utolsó) kereséssel és változással teli szakaszát élte. Nemrég tért haza Berlinből, ahol Edmund Husserl fenomenológiai kutatásait tanulmányozta. A fenomenológia kísérlet arra, hogy a valóságot kizárólag a megtapasztalt jelenségeken (fenoméneken) keresztül, előítéletektől, elméletektől, kategóriáktól megfosztottan írja le. Tagadja a világnak az objektívre és szubjektívre való szétválasztását, mivel azt állítja, hogy a tárgyakat nem lehet megismerni az őket megtapasztaló tudattól függetlenül. A dolgoknak nincs önmagában való lényege, mi adunk nekik értelmet és jelentést (intencionalitás).
Ebben a valóság
határait feszegető, a dolgokra aggatott címkék mögötti létezés megtapasztalását
kereső fázisban érte Sartre-ot a meszkalin-élmény. Sajnos ő maga nagyon keveset
írt későbbi visszaemlékezéseiben magáról az élményről. Simone de Beauvoir,
Sartre szeretője és társa beszámolója szerint ma már azt mondanák az élményére,
hogy bad trip. Kimondottan nehéz és kihívásokkal teli utazás volt, amelynek a
hatásai még hetekig érződtek.
Sartre, számos más
művészhez és gondolkodóhoz képest, nehezebben dolgozta fel a vizuális
hallucinációkat és színes fraktálokat, amelyek a meszkalin-élményt jellemzik.
Hallucinációiban rákokat látott maga körül, akik mindenhová kísérték, még az egyetemre is, ahol előfordult, hogy előadás közben rájuk szólt, hogy fogják már be. Elképzelhetjük az előadás hallgatóságában ezzel kiváltott reakciókat.
A pszichotikus
élmények olyan súlyossá váltak, hogy úgy döntött, pszichoterápiára van
szüksége. Mégpedig a pszichoanalízis egyik nagyágyújához, Jacques Lacanhoz járt,
aki szerint a rákok az egyedülléttől való félelmének manifesztációi. Később a
terápiás élményről úgy írt, mint amiből „semmi olyan nem származott, amit akár
én, akár ő nagyra értékelhetett volna.” Sartre mindenesetre azt is bevallotta,
hogy a rák-hallucinációk nem a meszkalin-trip során keletkeztek először. Hanem
már kamaszkorának végén. A meszkalin olyan tartalmakat hozott elő a tudattalanjából, amelyeken dolgoznia kellett volna. Későbbi drámájában, az Altona foglyaiban is
megjelennek a rákok, bíróként ítéletet hirdetve a jövő emberisége fölött.
Bár Sartre maga
nem beszél róla explicit módon, de a meszkalin-élmény hatását felfedezhetjük a
pár évvel később megszületett nagy regényén, az Undoron is (1939), amelyet ma
az egzisztencialista filozófia egyik alapműveként ünnepelnek. A könyv főhőse, Antoine
Roquentin szinte megszállottjává válik a gondolatnak, hogy az általa
megtapasztalt, megélt valóságnak valójában semmi köze azokhoz a jelentésekhez
és értékekhez, amivel felcímkézték őket. A létezés üressége és abszurditása
kelti benne az Undort, nagy betűvel.
Egészen hétköznapi észlelések is kiváltják belőle ezt a reakciót: például egy bárpultos kék ingje és lila nadrágtartója a csokoládébarna fal, mint háttér előtt. „Az Undor nem bennem van: érzem, hogy ott van a falon, a nadrágtartón, mindenütt körülöttem. Teljes egységben van a kávéházzal, én pedig benne vagyok.” Az Undor egy abszurd és értelmetlen világ velejárója.
Az Undor akkor
tűnik el, amikor a világ megtelik értelemmel és jelentéssel. Amit például a
jazz zene vált ki a főhősből, amikor felcsendül a „You’ll miss me honey” című
szám. „Az történt, hogy az Undor eltűnt. Amikor a csöndből feltört a hang,
éreztem, hogy megszilárdul a testem, és az Undor máris szétfoszlott. Hirtelen
történt: csaknem kellemetlen volt, hogy ilyen kemény lettem, ilyen ragyogó.
És a zene tartalma ugyanakkor kitágult, megduzzadt, akár a forgószél. Fémesen áttetsző volt, betöltötte a helyiséget, nekiütődött a mi nyomorúságos időnk falainak. Benne vagyok a zenében. A tükrökben tűzgolyók forognak, pörögnek, elfátyolozzák és felfedik a fény kemény mosolyát.”
Ezekben a látomásokban már nem nehéz felismerni a hangok, fények és színek egymásba olvadó fraktál-szinergiáját, amiről a meszkalin-utazók rendszerint beszámolnak.
Sartre filozófiájának alapvetése: az egzisztencia (létezés) megelőzi az esszenciát (lényeget). Az ember nem valamiféle előre meghatározott sorspályán éli az életét, a világnak nincs beleprogramozott lényege, értelme: minden egyes ember maga alakítja ki, teremti saját magát és a világot, jelentést és értelmet adva neki. Az ember nem arra teremtett egy Teremtő által, hogy általa meghatározott szabályok szerint élje az életét. Arra van ítéltetve, hogy szabad legyen egy abszurd világegyetemben, ahol a jó nem mindig nyeri el a jutalmát, és a rossz pedig a büntetését.
Nem tudni, hogy pontosan hányszor, de Sartre még ezután is fogyasztott meszkalint. Tehát a pszichedelikus élmény nagyon is foglalkoztatta, és annak nehézsége ellenére nagyon is inspirálónak tartotta. 1972-ben például egy beszélgetés során kijelentette, hogy „nagyon szerette” a meszkalint, és többször használta a Pirenneusokban. „Mint tudod, nem vagyok nagy természetbarát. Inkább órákig egy kávézóban ülök. De a meszkalin hatása alatt a hegyek olyan sok színben pompáznak, ami színtiszta művészet.”
Sárosi Péter