“Szeretem szívni a ragasztót, másom nincs is,” jelenti ki a zavaros tekintetű fiatal srác, és jól beleszippant a zacskóba. “Hét éve élek itt az utcán, és minden nap meg kell küzdenem az élettel.” Bukarest Északi Pályaudvarától nem messze járunk, éjjel 11 körül jár az idő. Egy AIDS-ellen küzdő romániai civil szervezet, az ARAS utcai megkereső buszával érkeztünk ide, hogy a drogfogyasztó és szexmunkás utcagyerekekről filmezzünk. Ezrével élnek a városban. Sokan közülük a csatornahálózatba vették be magukat, ahol nem zavarják őket a rendőrök, és ahol még télen is elfogadható a hőmérséklet. Ahogy a mikrobuszunk (ami eredetileg mentőautó volt) megáll a pályaudvarral szemben, egyre több alak bontakozik ki a homályból – egyesek szó szerint a föld repedéseiből kúsznak elő. A rendőrök ugyanis folyamatosan bebetonozzák a csatornanyílásokat, a hajléktalanok azonban új lukakat vájnak a földbe, amelyeken, bár csupán hason csúszva-másza, de be lehet hatolni a csatornák mélyére. Bele sem nagyon merek gondolni, hogy milyen lehet az élet odalent.
Az ARAS egyike azon kevés szervezetnek, amelyek segíteni szeretnének ezeknek a társadalom által kivetett páriáknak. A klienseik közül sokan már tizenévesen olyan lerobbant állapotban vannak, mint a nagyapók. A családjuk kitaszította őket, esetleg ők maguk szöktek meg alkoholista vagy bántalmazó szüleik elől. Amikor tehetik, különféle gyanús tartalmú dizájnerdrogokat injektálnak és napokig pörögnek alvás nélkül. Amikor nem telik rá, szimplán szipuznak, azaz ragasztót szívnak zacskóból. A dizájner drogok – az illegális drogok olcsó legális helyettesítőszerei – 2009-ben robbantak be a romániai piacra, Kínából és Indiából exportálják őket, többnyire olyan pörgetőszerek, amelyek eufóriát és éberséget okoznak, túladagolva azonban pánikrohamot és paranoiát tapasztalhat meg a fogyasztó. Ezeket a stimuláns drogokat a heroinnal ellentétben nem 3-4-szer, hanem akár 15-ször is beszúrják egy nap, ez pedig azt jelenti, hogy jóval nagyobb eséllyel osztják meg egymás között a tűket és a fecskendőket. És mivel a gazdasági világválság folyományaként a tűcsere programok támogatása megcsappant, jóval kevesebb steril fecskendő jutott el a fogyasztókhoz. Míg 2009 előtt alig néhány HIV-fertőzést regisztáltak a drogfogyasztók körében, az utóbbi években ez a szám több ezerre nőtt! Kitört a járvány, AIDS ante portas. És mivel az utcakölykök jelentős része szexet is árul, ez a járvány nem fog megállni a drogfogyasztóknál.
“Mindenki lejmolni fog tőled pénzt, cigit, de ne adj nekik semmit,” magyarázza Dan, az utcai megkereső csapatot vezető szociális munkás a szabályokat. “Ha adsz az egyiknek, akkor a másik is kérni fog valamit, és ha neki nem adsz, akkor úgy érzi, hogy kivéleteleztél a haverjával.” A kliensek odacsoportosulnak a mentő elé, és bizalmatlanul figyelik a kameránkat – egészen addig, amíg Dan elmagyarázza, hogy senkit nem fogunk felvenni az akarata ellenére. A legtöbben 15-30 év között vannak, bár néhány év utcai élet után már nehéz megállapítani. A zacskós srácot 30-nak tippeltem, kiderült, hogy csak tizenhét. A szociális munkások váltanak velük pár szót, felveszik az adataikat. A legtöbben csak fecskendőért jöttek, a lányok kondomot is kérnek. Egy srác a kezét mutogatja – kábé kétszeresére van dagadva. Alaposan mellészúrhatott.
“Nem érzed rosszul magad, amikor egy tizenéves kölyöknek kell fecskendőt adnod?” – kérdezem Dant. “Hogy a fenébe ne érezném rosszul magam, de szerinted ha nem adok neki fecskendőt, akkor nem fog szúrni?” – kérdez vissza. “Persze, hogy szúrni fog, de lehet, hogy valami használt, kicsorbult tűvel, amivel megfertőzi magát, aztán másokat.” Ránézek a kölykökre – és valóban, nem vitatható, ezek a srácok nem úgy néznek ki, mint akiket le lehetne beszélni. Minden mozdulatuk türelmetlen, feszült sóvárgásról árulkodik.
“Egy héten összesen 50 tűt és egy tucat óvszert vihetnek,” mondja Dan. “Ez azért van, mert kevés a pénzünk, egyébként ennél egy hardcore dizájner drog-fogyasztó több tűt is elhasznál, egy szexmunkás pedig több kondomot.” Aznap három kliens is jelentkezik önkéntes és névtelen HIV-szűrésre. Velük kicsit többet foglalkoznak, hiszen az eredményt – akár negatív, akár pozitív – tanácsadás is kíséri, így bezárkóznak velük az autóba úgy negyedórára. A legnépszerűbb a gyors nyálteszt, ami viszonylag nagy biztonsággal megállapítja a HIV-státuszt. Ahogy később megtudtam, aznap a háromból két pozitív eredmény is született. Az ARAS becslései szerint mára a klienseik több mint fele HIV fertőzött. Ha nem mennek el a klinikára és nem kapnak időben gyógyszert, vagy nem szedik azt rendszeresen, akkor a napjaik meg vannak számlálva – előbb-utóbb leáll az immunrendszerük és lassú, fájdalmas halált halnak. Ráadásul Romániában a legmagasabb Európában a tuberkolózisos megbetegedések száma – a TBC és a HIV koinfekció pedig gyakran kezelhetetlen és halálos koktélt alkot.
Hamarosan továbbmegyünk az éjszakai megkereső körút következő állomására. “Ez kicsit rázós környék, itt ne szálljatok ki a kocsiból, és ne is vegyétek elő a kamerát,” magyarázza Adrian, az egyik szocmunkás. “A stricik nem szeretik, ha a lányokat filmezik.” Megfogadjuk a tanácsát. Amint megáll a mentőautó, szinte azonnal körésereglenek a lányok, többségük roma, 18-25 év közötti, szellősen öltöztek fel és szemmel láthatóan be vannak állva – másként nem viselnék ilyen könnyen a hideget. Bediktálják az azonosítójukat, és megpróbálnak minél több kondomot elvinni. Alig pár perc múlva az egyik lány elkiáltja magát: “Garda, garda!” (rendőrök!) – és a lányok olyan varázslatos gyorsasággal tűnnek el a kapualjakban, mint amikor a gazellacsapat kiszagolja a közeledő oroszlánt. Csak éppen a gazellák nem tűsarkúban járnak. Mire a rendőrautó odaérkezik mellénk, már üres az egész utca.
“Hogy az ördögbe csináljon az ember így tisztességes HIV-megelőzést, azt mond meg?” – kérdezi keserűen Adrian. Valóban, nagyon úgy fest, mintha a rendőrök egy másik államnak dolgoznának és direkt keresztbe tennének a szociális munkásoknak. "Háromféle rendőrség van: a városi, a kerületi és a csendőrség, mind a három külön-külön is fejpénzt szed a lányoktól." És nem csak a rendőrséggel van baj. Az ARAS utcai megkereső buszát az EU strukturális alapjából finanszírozták, a projekt azonban júniusban lejár. Ha addig nem sikerül pénzt találniuk, még ez a busz is megszűnik, pedig az utcán élő kirekesztettek százai, ezrei számára ők jelentik az egyetlen kapcsolatot a nagybetűs társadalommal. A kormánytól eddig csak ígéreteket kaptak, pénzt nem. Mire hajnalban elköszönök tőlük, azon gondolkodom, hogy korunk igazi hősei nem az amerikai filmek unatkozó milliomosai, akik éjszaka fura álarcban igazságot osztanak és helyreteszik a rosszfiúkat.
Szerző: Sárosi Péter
Fotók: Takács István Gábor