Az a durva, hogy nagyjából Lázár János egyetlen fácánvadászatának árából, 20-30 millió forintból fent lehetne tartani egy budapesti tűcserét egész évben. A kormány azonban ennek csak a töredékét hajlandó erre szánni. A józsefvárosi önkormányzat pedig még a bérleti díjat is megemelte, ezért a Kék Pont bejelentette, hogy szeptemberben be kell zárniuk, ha semmi sem változik. És a többi program sincs sokkal jobb helyzetben. Pedig ha egy évben csak néhány HIV fertőzést is megelőz a tűcsere, már azzal megszolgálta a pénzét, hiszen egyetlen HIV pozitív ember gyógykezelése akár több millió forintba kerülhet évente. Arról nem beszélve, hogy egy ellenőrzött fogyasztói szobával már régen el lehetett volna tüntetni az utcai drogozást és a drogszemetet, amire hivatkozva jelenleg a tűcserét támadják.
Sokáig azzal vádoltak minket, hogy alaptalanul riogatunk a HIV járvány veszélyével. Tehették, ugyanis két évtizeden keresztül az intravénás szerhasználók körében szinte egyetlen HIV fertőzöttet sem szűrtek ki. Voltak olyan elméletek, amelyek szerint a magyar emberek genetikailag védettek a HIV ellen, vagy esetleg a magyar drogfogyasztók által használt tűk nem eresztik át a vírust. Mi rámutattunk, hogy mindez mesebeszéd, a járványveszélynek nagyon is valós jelei vannak. Ilyen a hepatitis C vírus magas előfordulása, a fecskendők gyakori megosztása és a tűcsere programok alacsony lefedettsége. Ezek a jelek a világon mindenütt a HIV robbanás veszélyére figyelmeztettek. Elmondtuk csúnyán, elmondtuk szépen. Semmi meglepő nincs abban, hogy a Kék Pont ma bejelentette, hogy kiszűrték az első HIV pozitív drogfogyasztókat Budapesten. Ez már csak idő kérdése volt.
Mik lehetnek a következmények? A külföldi országok példájából nagyjából felvázolható a lehetséges forgatókönyv arra az esetre, ha a kormány nem tesz megelőző lépéseket.
1. A többi tűcsere is válságba kerül
Ha megszűnik a Kék Pont, ami jelenleg az ország legnagyobb tűcsere szolgáltatója, az összes kiosztott tű majdnem 40%-áért felelős, és 3000 klienst szolgál ki, akkor az a többi tűcsere programra is hatással lesz. Hiszen a Kék Pont kliensei más tűcserékbe fognak áramolni (valójában már most is megfigyelhető ez, hiszen a józsefvárosi tűcsere nincs nyitva hétvégén). Ezek a kisebb, kevesebb munkatárssal, kevesebb eszközzel dolgozó tűcserék még annyira sem lesznek képesek ellátni ennyi új klienst, mint a Kék Pont. Az utcai drogfogyasztás más kerületekbe való áttevődése ugyanolyan problémákhoz vezethet, mint a Józsefvárosban.
2. Gyors növekedés a HIV-el élők számában
Járványról még nem beszélhetünk, de már csak idő kérdése az is. Ha egy olyan közösségbe beszabadul a HIV vírus, ahol a fecskendőket megosztják, akkor többnyire egy-két éven belül megsokszorozódik a vírussal élők száma. Romániában, Görögországban és Bulgáriában az emúlt években ugyanez a folymat játszódott le. 2007-ben Romániában összesen 4 HIV fertőzést regisztráltak a drogfogyasztók körében, 2012-ben már 231-et! Ez persze nem kis terhet jelent az egészségügyi ellátórendszer számára, csak a gyógyszer egy hónapban több százezer forintba kerül páciensenként. Ezenkívül a László Kórházban, ahol jelenleg a HIV-pozitívokat kezelik, szinte megoldhatatlan problémát jelentene több száz új, főleg drogfüggő beteg ellátása.
3. Hosszabb távon a halálozási arány növekedése
A HIV pozitív teszteredmény ma már egyáltalán nem jelent halálos ítéletet – amennyiben rendezett életet élő, fehér középosztálybeli polgár vagy. Beveszed a tablettáidat minden nap, ugyanabban az időben. Egy dizájner drogokat intravénásan fogyasztó ember esetében azonban már csak az életmódból kifolyólag is nehéz betartani a gyógyszerfegyelemmel kapcsolatos szabályokat. De gyakran amúgy sincs TB-kártyájuk, tehát nem részesülhetnek kezelésben. A HIV vírussal pár évig lehet élni tünetmentesen gyógykezelés nélkül, aztán lassú és fájdalmas haldoklás következik.
4. Az utcai droghelyzet eszkalálódása
A tűcsere, amíg létezik, egyfajta védett helyet nyújt a drogfogyasztók számára, ahol kapcsolatba kerülhetnek az ellátórendszerrel, lépcsőként szolgálhat ahhoz, hogy leszokást célzó kezelésbe jussanak, esetleg egyéb betegségüket, fertőzésüket ellássák. Mi több, az egyedüli hely lehet, ahol egyébként emberként bánnak velük. Ezután az állam és a drogfogyasztó közötti kapcsolatot a Józsefvárosban szinte kizárólag a rendőrség fogja megtestesíteni, a rendőrségre hárul, hogy ezt a problémát megoldja. A rendőrség pedig nem alkalmas erre, csupán tüneti kezelést nyújthat azzal, hogy időről időre előállítja és vegzálja a fogyasztókat. A rendőrségtől való félelem már ma is az egyik fő oka annak, hogy a fogyasztók sötét sikátorokban szúrnak és eldobálják a fecskendőket. Az utcai drogszemét felgyülemlése a helyi lakosságot irritálja és élhetetlenné teheti a város egyes részeit.
Lehetne még folytatni a következmények sorát. Fontos azonban látni, hogy ezek még mindig könnyen megelőzhetőek, egyszerű, a következmények árához képest rendkívül olcsó eszközök segítségével. A legérintettebb kerületekben ellenőrzött drogfogyasztói szobák, a kevésbé érintett kerületekben megfelelő finanszírozású tűcserék és szűrőállomások. Ezeket jól össze kell kötni a kórházi detox osztályokkal, a rendőrséggel, a mentősökkel, a rehabilitációs intézményekkel és félutas házakkal. A konzervatív Görögországban és Portugáliában már felfedezték és éppen most vezetik be ezeket a megoldásokat, tanulhatunk tőlük. Ez nem pénzkidobás az állam részéről, hanem okos befektetés.
Sárosi Péter