93 éves korában elhunyt Bayer István professzor, a hazai gyógyszerésztudomány és drogpolitika doyen-je, az ENSZ Kábítószerügyi Bizottságának volt elnöke, az Országos Gyógyszerészeti Intézet első igazgatója. Búcsúzunk.
Vannak olyan emberek az életünkben, akikkel magánemberként nem ismerjük túl közelről egymást, mégis barátunknak, sőt, mentorunknak tekintjük, olyannak, aki közel áll a szívünkhöz. Ilyen volt számomra Bayer István gyógyszerészprofesszor (személyes életútjáról bővebben itt!). Bár több mint tíz éve ismertem személyesen, viszonylag keveset tudtunk egymás magánéletéről. Levelezésünk, beszélgetéseink többnyire a drogpolitika körül forogtak - egy olyan téma körül, amelyről ő még a kilencedik évtizedét taposva is fáradhatatlanul tudott beszélni. Valóságos két lábon járó enciklopédia volt. Mindig volt egy-két érdekes anekdota a tarsolyában, amitől leesett az állam - hiszen többnyire olyan történelmi figurákkal megesett sztorikat adott elő, akiket én már csak könyvekből ismerhettem. Személyesen ismerte például Harry Anslingert, az amerikai marihuána-tilalom legendás atyját, aki sikeresen hitette el az egész világgal, hogy a kannabisz a legveszélyesebb kábítószer a világon.
Anslingerrel ellentétben Bayer professzor igen kritikusan szemlélte az amerikai típusú szigorú drogpolitikai paradigmát, amely a huszadik század közepe óta uralta a világot. Mindig is dühösen legyintett arra az elképzelésre, hogy a drogok ellen háborút lehetne vagy kellene folytatni. “A probléma nem a drog, hanem az ember,” hirdette. Ez a bölcs humanizmus, ami az egész gondolkodását, az egész lényét áthatotta, igen nagy hatással volt rám, akárcsak múlt századi úriemberi eleganciája, választékos beszédstílusa és fanyar, de szívderítő humora. Ez a rezignált, szarkasztikus humor segített neki könnyedséggel elmagyarázni nagyon is súlyos problémákat, és elviselni az emberi ostobaságot és képmutatást, ami még mindig áthatja a drogokról való közgondolkodást.
Egyik kedvenc módszere volt például rámutatni annak abszurdságára, hogy az alkoholt és a dohányt mennyire másként kezeli a társadalom, mint a többi szert. Egy nemrég megjelent szakcikkében is éppen ezeket a tévedéseket (vagy ahogy ő nevezte, baklövéseket) bírálta. Az utolsó hozzám intézett leveléből, amelyben megköszönte, hogy a Drogriporteren összefoglaltuk a cikk tartalmát, szintén nem hiányozhatott a humor:
“Szórakoztatásodra leírom azt a versikét, amit néhány évvel ezelőtt egy szűk baráti kör számára – szerénységemet tükröző Remek Elek írói álnéven – írtam:
Van kiút a droggödörből
Igyál snapszot a vödörből
Kokós lehet sarki boltos
Hasisos a trafikos
Kenderes pedig a hentes
De a kocsma az drogmentes…
Baráti üdvözlettel,
Bayer István”
Bayer professzor nem elégedett meg szakcikkek írásával, remek ismeretterjesztő könyveket is írt, legismertebb “A drogok és emberek“ című kulturtörténeti összefoglaló, amelyről több mint tíz éve interjút is készítettem vele. Ez a könyv ismertté és népszerűvé tette a szakmai berkeken kívül is. Az ember, aki egykor az ENSZ Kábítószerügyi Bizottságának elnöke volt, éppen olyan lebilincselően és magától értetődő fesztelenséggel tudott magyarázni a Kendermag Egyesület által szervezett rendezvényen a rasztahajú fiataloknak, mint az öltönyös-nyakkendős szakmai fórumok részvevőinek.
Nagyon kevesen voltunk olyanok idehaza, akik megértettük, és még kevesebben olyanok, akik osztottuk is a drogpolitikáról vallott nézeteit. Az egyikükkel, Topolánszky Ákossal sokáig közösen vitattuk meg a globális drogpolitika fejleményeit a Magyar ENSZ Társaság éves kábítószernapi rendezvényein. Sajnos egy idő után az egészségi állapota már nem engedte meg Bayer professzornak, hogy eljöjjön. Szellemi frissességére azonban jellemző, hogy egészen 93 éves koráig publikált és bár a háttérből, de élénken nyomon követte az eseményeket. Ezt bizonyítja, hogy idén áprilisban aláírta azt a petíciót, amely a drogpolitika reformjára szólította fel a világ vezetőit az ENSZ kábítószerügyi közgyűlése alkalmából. Kollégámmal, Takács István Gáborral szerettünk volna vele még egy utolsó nagy életinterjút forgatni - ő azt mondta, hogy majd később, ha az egészsége jobbra fordul. Nem fordult jobbra. A hiánya fáj - de öröksége, a hajlíthatatlan embersége itt marad velünk. Tovább őrizzük ebben a sötét korban is, amikor a humanizmus egyre inkább szitokszóvá válik.
Jó utat kívánok, professzor úr!
Sárosi Péter