Az ENSZ június 26-át a kábítószer-ellenes küzdelem világnapjává nyilvánította. Ezen a napon minden országban rendezvényeket tartanak kormányok, tudományos intézetek és civil szervezetek. Sok szakember nosztalgiával emlékszik vissza a 2000-es évek első évtizedére, amikor ezen a napon a minisztérium összehívta a megelőzés, kezelés és ártalomcsökkentés terén dolgozó szakembereket, többet kitüntetett közülük, este pedig közös színházi programra invitálta őket a Katona Színházba. Nem mintha akkoriban minden jól működött volna. Tény azonban, hogy volt még fajsúlyos drogkoordináció és nemzeti drogkoordinátor a minisztériumban, létezett Nemzeti Drogmegelőzési Intézet, Országos Epidemiológiai Központ, és a minisztérium és a civilek között szívélyes volt a viszony. Ez ma már a múlté. A szakma ma leginkább egy lemerült elemhez hasonlít, az elmúlt években átállt túlélő üzemmódra, és az embernek a szíve is belefájdul, ha rágondol, hány remek szakember hagyta ott ezt a területet. És nem csak a pénz miatt, hanem a megbecsülés hiánya miatt is
Öröm az ürömben, hogy legalább a díjazás, mint hagyomány, még megmaradt. Az EMMI ezen napon tizennégy szakember munkáját ismerte el valamilyen formában, ketten a presztizzsel járó Elige Vitam díjban, a többiek pedig minisztériumi elismerőlevélben részesültek. Nekik ezúton is gratulálok! Akinek a munkáját ismerem közülük, arról elmondhatom, hogy valóban megérdemelte a díjat, felkészült, lelkiismeretes szakemberek.
Ami kevésbé tölt el örömmel, az az egészségügyi és szociális területen dolgozó szakemberek aránytalanul alacsony száma a díjazottak között. A 14 díjazottból mindössze 3-an sorolhatók ide, közülük pedig csak egyetlen egy dolgozik civil szervezetnél! (2008-ban például 9 díjazottból 3 rendvédelmi dolgozó, 2 kormánytisztviselő és 4 civil szervezet munkatársa volt.) Egy olyan területen, ahol a szolgáltatók túlnyomó többsége civil szervezet, ez bizony szégyen. Vajon milyen üzenetet hordoz ez a szakmának, és a tágabb közvéleménynek? Egyrészt remekül megtestesíti a kormány jelenlegi drogpolitikai irányultságát, amely az amúgy is rendészeti/kínálatcsökkentő túlsúlyt tovább növelte a kereslet- és ártalomcsökkentő oldal kárára. Azt üzeni, hogy a drogproblémában a kormány elsősorban rendészeti problémát lát, amelyet leginkább rendészeti módszerekkel tart kezelhetőnek.
Nos, ma ezen a napon világszerte a Segítsd - ne büntesd (suppor’t don’t punish) szlogen alatt gyűlnek össze az aktivisták és szakemberek, a humánus, józan drogpolitika mellett tüntetve. A nemzetközi kampányban 90 ország 200 városa vesz részt. Az üzenet szöges ellentétben áll a kormány üzenetével: ez alapvetően nem rendészeti probléma, és nem rendészeti eszközökkel lehet kezelni, hanem azzal, ha a drogfogyasztó emberek támogatást kapnak ahhoz, hogy megőrizzék, visszaszerezzék, újraépítsék az egészségüket, az életüket.
A kormány díjazási taktikájából a hazai civilek sem olvashatnak ki sokkal jobb üzenetet. "Hiába erőlködsz, hiába végzed az alulfizetett, agyonterhelt munkádat folyamatos létbizonytalanság közepette, tőlünk ne várj elismerést. A civil mostanában úgyis gyanús jelzővé vált, hiába magyarázod, hogy semmi közöd Soros Györgyhöz. Majd mi eldöntjük, hogy ki a jó civil meg a rossz civil!"
Én itt ragadnám meg az alkalmat arra, hogy az állam helyett is megköszönjem a munkájukat!
Van ezenkívül egy régóta dédelgetett ötletem, aminek a megvalósításához, úgy vélem, most érkezett el az idő. Létre kellene hozni egy díjat, amelyet a szakma (illetve egy elismert szakemberekből álló zsüri) ítél oda minden évben azoknak, akik a megelőzés, a kezelés és az ártalomcsökkentés, sorstárs segítés vagy a kutatás területén valami maradandót alkottak, kiemelkedőt tettek. A díj odaítélésénél különös tekintettel kell lenni azokra, akik nagyon nehéz körülmények között, minimális elismerés mellett segítik a drogfogyasztók életét. Még ha külön pénzjutalom nem is járna a díjhoz, jelentősége akkor is túlmutatna a szimbolikus jelentőségen - hiszen nem csak a pénz hiányzik erről a területről, de az elismerés is. Megbecsültség nélkül pedig nem várhatjuk, hogy a kiégett, agyonhajszolt szociális munkások, pszichológusok, pszichiáterek, tanácsadók, sorstárs segítők stb. a pályán maradjanak.
Sárosi Péter