Az elmúlt tizennégy évben jogvédő szervezeteknek dolgoztam. Ezalatt az idő alatt kormányok jöttek és mentek, oligarchák tündököltek és hanyatlottak. Adták-vedték a közpénz jellegét elvesztett közpénzt, hűbéradományként sajátították ki a tévéket, az újságokat, amelyek aztán olyan gyorsan váltogatták lojalitásukat és nézőpontjukat, mint más az alsóneműt. Előfordult, hogy ugyanaz a sajtótermék, amely karaktergyilos cikkben támadott, néhány év leforgása alatt már buzgón helyeselt nekem, ráadásul ugyanabban a témában. Láttam, miként vált tibeti zászlót lengető ellenzéki politikusból Kína-párti kormány minisztere, a pártállam egykori belügyi tudósítójából harcosan antikommunista pesti srác. Hogy miként növesztett potrohos illiberális nézeteket az egykori nyurga, izgága Soros-ösztöndíjas diák. Hogy miként válnak a jogsértések miatt Brüsszelben tiltakozókból a külföldi kritikát hazaárulásnak minősítők, a korrupciót ostorzókból a korrupciót eltusolók. És mindezen kafkai átváltozások természetesen megfordítva is bekövetkeztek.
És mialatt a politikai, sőt, a kulturális elit jelentős része (tisztelet a kivételnek!) idegrángás-szerűen cserélgette a nézeteit, a hatalomhoz való aktuális viszonyának megfelelően pedig az elveit, addig mi, a jogvédők kormányperiódosokon átívelően, az aktuális hatalomtól függetlenül évtizedek óta ugyanazt az elvszerű álláspontot képviseltük. Ironikus, hogy éppen minket vádolnak most azzal, hogy megvásároltak minket. Sőt, hogy hazaárulók vagyunk, akik külföldi üzleti érdekek mentén Magyarország romlására törünk.
Van abban valami különösen visszataszító, ahogy a Guccival meg Louis Vuttonnal flancoló, ibizai luxusklubban bulizó, Adrián jachtot vásárló, letelepedési kötvényből meggazdagodó új arisztokraták a "globalista liberális elit" kiszolgálásával és hazaárulással vádolnak meg olyanokat, akik a társadalom legelesettebb, legkiszolgáltatottabb tagjaiért emelnek szót.
Hisz bizonyára előfordult, hogy tévedtünk, esetenként nem voltunk elég következetesek, de a leginkább éppen az elveinkhez és az általunk védett csoportok jogaihoz való túlságos ragaszkodás miatt ért minket kritika. Ennek az álláspontnak a megváltoztatására sem a magyar kormány, sem Soros György nem tudott volna rávenni minket, bár az előbbi gyakran próbálkozott ezzel, míg az utóbbi soha. Bármennyire ellenszenves kapitalista módon szerezte vagyonát sokak szerint, ő éppen azért áldozta pénzét ezekre a szervezetekre, hogy tartsanak ki az álláspontjuk mellett, mindenféle politikai vagy üzleti érdektől függetlenül. Mindezen időszak alatt egyszer sem tapasztaltam, hogy Soros vagy az alapítványa bármilyen politikai tevékenységre buzdítottak, kértek vagy biztattak volna. Pályázatokat írtunk, saját kútfőből, és ezeket ők támogatták, de nem rendeltek meg semmit. Egyszer sem láttam, hogy jogvédők gyanúsan meggazdagodtak, kacsalábon-forgó palotákat vagy csilivili jachtokat vásároltak volna. Azt viszont gyakran láttam, hogy a maguk területén kitűnő szakemberek évtizedes kemény munkával a felét sem érték el annak az anyagi jólétnek, amit akár az államigazgatásban, akár a piaci szektorban elérhettek volna.
Bár a jogvédők ritkán mászkálnak Bocskaiban vagy Attilában és nem szoktak melldöngetve hazaffyas dalokat énekelni, ettől még a hazájukat szolgálják. Messze jövendővel komolyan összevetnek jelenkort, hatnak, alkotnak és gyarapítanak, hogy a haza fényre derülhessen. Tudják, hogy haza csak ott van, ahol jog is van. Tudják, hogy nem mindig azzal tesznek jót, ha az aktuális többségi előítéleteket, rossz beidegződéseket elvtelenül kiszolgálják, vagy esetleg még fel is erősítik, mint a jelenlegi hatalom birtokosai. Hanem azzal, ha vállalva akár a népszerűtlenséget is, rámutatnak arra, hogyan és hol tévesztettünk utat, és miként találhatunk vissza a helyes úthoz. Önáltató és önfényező hazugságok helyett kellemetlen és kényelmetlen igazságok felismerésére késztetnek minket. Olyanok, mint a lelkiismeret, amelyet az ember a túlélés nevében ugyan sokszor elhesseget, de vajon tudna-e, akarna-e nélküle élni?
Bár a kormány szerint a civilellenes törvény a nagyobb átláthatóságot szolgálja, ez egy ködösítő hazugság. A civil szervezetek már eddig is teljesen átláthatóan működtek, a kampánypénzekkel trükköző nagy pártokkal, a százmilliós támogatásokat elkendőző CÖF-el meg a paksi szerződést titkosító kormánnyal szemben. A törvény valódi célja, hogy megbélyegezze az állam pénzétől és hatalmától függetlenül működő civil szervezeteket. Hogy karanténba zárja a társadalom lelkiismeretét. Sajnos megteheti, mert a nép, az istenadta nép engedi neki, passzívan és beletörődve tűrt ennél nagyobb igazságtalanságokat is. Megértem azokat a szervezeteket, amelyek eleget tesznek a törvény előírásainak, és regisztrálják magukat a feketelistára. Ott van például a Magyar Vöröskereszt, ami érthetően nem veszélyezteti pótolhatatlan karitatív tevékenységét. Mi ezzel szemben egy kis szervezet vagyunk, nagyrészt nemzetközi tevékenységet folytatunk a társadalom legkirekesztettebb csoportjainak védelmében. Szeretnénk üzenetet küldeni azzal, hogy nem vonulunk önként karanténba, és kihasználjuk a lehetséges jogérvényesítési csatornákat, mielőtt hagyjuk magunkat belökni oda.
Kövér László butaságokat beszél, amikor civilek által gerjesztett polgárháborús pszichózist vizionál. Már Kossuth Lajos is rámutatott, hogy éppen ellenkezőleg: a békés társadalmi mozgalmak kibontakozásának engedése nélkül nem kerülhetők el az erőszakos társadalmi megrázkódtatások. Azok, akik el akarnak takarítani minket, valójában maguk alatt vágják a fát. Hiszen amikor majd elmúlik a nép türelme, és elszámoltatják őket a bűneikért, akkor vajon ki fogja képviselni a jogaikat, ha már nem lesznek jogvédők?
Sárosi Péter