Felhívást intéztünk a Drogriporter olvasóihoz, hogy küldjék be saját drogtémájú írásaikat. Máris kaptunk párat, íme az első, amelyben Sándor saját tapasztalatairól számol be nekünk kannabisz-fogyasztásról és leállásról.
El-veszek
Már másodszor csinálok 1 hónapos megállást. Novemberben és februárban. Körülbelül 5,5 éve cigizem (ezentúl így fogom hívni a cannabishasználatot). Az utóbbi 2 évben rendszeresebben, mert feljöttem vidékről a nagyvárosba és itt azért valljuk be, hogy jobb az ellátás. Napi 2-3-4 cigi, néha 2 óra között, néha csak esténként. De sosem 1. Valahogy sosem volt elég az egy ezekben az időkben. Azért is döntöttem a szünet mellett. Viszont amit észrevettem, hogy hiába tartok – nevezhetjük tolerancia szünetnek is – szüneteket, akkor sem megy „lejjebb” ez a szintem. Nyilván az első cigi egy hónap után azért finom, azonban ahogy megtelne füsttel a szobám, már azon kapom magam, hogy valaki elszívta előlem. Hát jó, akkor persze csinálok még egyet. Aztán még egyet. Aztán még egyet. Aludni sem tudtam már rendesen. Nem voltam kipihent. Nem tudtam már milyen, ha kipihenten ébredek. A cigi mellett esténként meditáltam 15-20 percet is az utóbbi kb. fél évben. Ez rengeteget segített felismernem, hogy valami nincs a helyén. Talán épp ez vezetett el addig, hogy neki kezdjek.
Ön-kényes?
Másra nem hallgatok. Ez szerintem egyértelmű. Legalábbis nekem. Van egy dac. „Majd én tudom, mikor sok.” Ez egy darabig működik. Csak egyre jobban kitolódik az a határ, amire már azt mondod, hogy sok.
Suli, munka. Kinek mi. Nézed az órát. Nem figyelsz. Nem szeretek társaságban cigizni. Ezt mindig is egy más „szintnek” tartottam. Értékítélet nélkül. Alapvetően társasági, közösségi szerként van elkönyvelve. Nekem jobban fekszik egyedül.
Suli után rögtön koli. Néha egy kv még mielőtt felülök a metróra. Letöltöttem már tegnap a filmet. Facebook, net off, ahogy a telefonon is a wifi. Ne zavarjanak. Aztán persze úgyis visszakapcsolom és megnyitom, mert hátha írnak. Nem szoktak.
Lepakolok, dohány, szűrő, öngyújtó, szipka, Raw, szigorúan kimért papír, a rollnál mindig megszalad a kezem. Azért vannak határok. Elő az alufóliát az ágy mögül. Nézegetem, kontaktot alakítok ki vele. Nem vagyok barbár. Mielőtt széttépsz valamit, legalább ismerd meg előtte. Nem vagyok a grinder híve. Szeretem tépkedni. Embere válogatja.
Film be. Cigi kész. Gyújtót megint hova tettem? Keresem. „Elszívtam a maradék agyamat is.” Ezekben a pillanatokban szólal meg a lelkiismeret. Érdemes néha odafigyelni. Ja hát itt van a kezemben. Ügyes vagy.
Megnézzük mi a helyzet a sivatag peremén. Denevérország. Előre köszönnek. Hozzák a kvt szó nélkül. Visszajáró vendég vagyok. Biccentek. Szavak? Ugyan.
Leállás nincs, csak megállás
A központi kérdés, amit ezalatt az 1 hónap alatt még jobban kérdezgetsz majd magadtól:
Megéri?
Megéri letenni erre az 1 hónapra? Fogalmam sincs, hogy neked megéri-e. Ezt hiába is akarná bárki megmondani. Úgysem hallgatnál rá. Amíg Te nem látod be, addig lejöhet Jézus és Buddha kézen fogva Sivát és térden állva könyöröghetne, akkor sem. Nem is próbállak meggyőzni és aki erre készül, azt inkább engedd el.
Ezek a meggyőzések pont az ellenkezőjét fogják kiváltani. Elkezdesz bennük kételkedni. Mert először mindig kint keresed a problémát. Legalábbis belevetíted a kinti a világba. Pedig mikor lefekvés előtt félálomban azon gondolkodsz, hogy megéri-e vagy sem…Nos, akkor már az úton vagy.
Egy, kettő, egy, kettő
A bináris gondolkozás a nyugati világ rákja. Ettől hasadnak meg tudatok. Ez okozza a félelmeket és az egyenlőtlenségeket. A rengeteg erőszakot. A boldogság hajszolását.
A szeretet legyilkolja és még a szemébe sem néz közben. A félelmet pedig tárt karokkal öleli át és szúrja hátba.
Szeretünk vagy-vagy párokban gondolkozni. Mátrix, számítógépek, processzorok. Önkéntelenül is megvalósítjuk a mátrixot. Elég, ha elhiteted az emberekkel, hogy manipulálni tudják őket, aztán megoldják utána ők maguk is.
Vagy jó leszel, vagy rossz. Vagy szent, vagy bűnöző. Vagy éjszaka vagy nappal. Vagy színes valami, vagy színtelen. Vagy boldog vagy vagy üres. És még lehetne sorolni.
Ezek talán a legnagyobb hazugságok. Önmagában nem lenne probléma, ha itt megállna. Valóban el lehet dönteni valamiről vagy valakiről, hogy vagy jó vagy rossz. Viszont mi még ellenségeket is csinálunk belőlük. „A jó és a rossz örök küzdelme.” Jedik-Sithek. Örökké harcolnak egymással. Legalábbis a filmvásznon. Aztán persze az életben is. Önbeteljesítő jóslat. Csakúgy, mint a mátrixnál.
Sokan bedőlnek ennek. Vagyis nem dőlnek be, mert nem tudják, hogy van másik út is. Cseréljük fel a „vagy-vagy” kapcsolatot két betűvel. „És”. Ennyi a nagy misztikum, amiért emberek embereket zárnak be és adnak rájuk kényszerzubbonyt. Amiért ürességet érzel és amit félreértelmezel. Ebből lesz később a depresszió és a levertség. Nem tanítja meg senki, hogy mit csináljuk az ürességgel. Legalábbis nyugaton nem.
Kezdésnek azt a két betűt tudom ajánlani. Ha minden paradoxon, akkor valójában…
Vitatkozhatunk azon évekig, hogy egy zebra milyen színű. Fekete alapon fehér? Esetleg fehér alapon fekete? (Igen, tudom, hogy a zoológusok szerint fekete alapon fehér, olvastam az index cikket) Alakítunk politikai pártokat, csoportosulásokat mindkét oldalra. Vitatkozunk, eleinte békésen, aztán előkerülnek a kurvaanyázások. A végén pedig kiirtjuk inkább a zebrákat.
Mire belátod ezeket, addigra el is telik az a 30 nap.
Én kitartok az álláspontom mellett, miszerint a zebra szürke. Bár a szürke zebra… az már szamár…nem?
László Sándor