Odaérek a barátom lépcsőháza elé. Tudom a kapukódot. Benyitok a lépcsőházba. Elmegyek a kukák mellet. Büdös van. Nagyon sötét az udvar. Odaérek a lifthez. Hívom. Várok. Megjön. Belépek. Szinte szétesik és tele van firkálva. Telefonszámok, mindig fel akarom hívni a firkált számokat, persze rejtette számon és talán bele sem szólnék. Megnyomom a római négyessel jelölt gombot. Elindulok. Emelkedek. Kinyílik az ajtó és kapkodva kiszállok. Csengetek a barátom ajtaján. Ajtót nyit, jól néz ki, báró frizura, borosta, szemüveg, beinvitál, már ott ülnek a konyhába a többiek, végre lesz egy jó esténk, kezelek mindenkivel, van itt régi ismerős is, de már nincs hely, nem baj, állok én, de van, akit zavar, akkor ide támaszkodom a konyhapult szélére, jó a konyhátok, bár elmosogathattatok volna, van süti, persze, kérek, nagyon jó lett, a whiskeyt tisztán a sört meg piszkosul, az új websorozatok nagyon jók, pedig a vízügyi minisztériumnak most csináltunk szerződéseket, nagy módosításokba kezdenek.
Csend.
Aztán újra több szálon kezd szaladni és haladni a történet fonala, gubancolunk. Befelezed velem azt a szart? Nem. Ja, akkor bocsi. Jaj, ugyan már, persze, itt van, tessék. Köszi. Megnézem. Halacska. Pezsgővel beveszem. Valaki átadja a helyet, leülök. Eddig nem csináltam semmi botrányosat. Töltök még pezsgőt és a londoni élményeimet mesélem. Londonban mindenkinek van munkája és a barna bőrszín mindenféle árnyalata színezi ki az unalmas metrózásokat egy nagy képeskönyvvé, amit nem lapozgathatsz olyan bátran, mert nem tudod a színekhez tartozó szokásokat: ahol satíroznál, ott pontozni kellene, ahol a kontúrok élesek, ott inkább árnyékoljál, stb. Mindenesetre London elég bátor hely. Muszáj beszélni. Jár a szám, remeg az álkapcsom, csikorgatom a fogaimat. „Szar szakasz”. Belekezdek egy mondatba, de mire kitenném a pontot, elfelejtem miről is beszélek. Kimegyek a mosdóba, belenézek a tükörbe és egy hatalmasat rándulnak a nyakizmaim. Szédületes sebességgel gombolom ki az övemet és sokáig vizelek. A kézmosásnál nem nézek bele a tükörbe. Mindig a mosdóban kezd hatni, az ember mindig tudja, mikor menjen ki, megsúgja neki a szellem, aztán ott áll percekig, és élvezi, hogy hülye mozdulatokat tesz a kezével, lábával, szájával, nyakával, aztán amikor kimegy, próbál viselkedni, vigyorog és élvezi azt a cinkosságot, hogy tudja, valami pörgeti belül. Visszamegyek a konyhába és mindenkit szeretek, a fények egyre szebbek, a zene is nagyon jó. Nyelem a nyálam meg a pezsgőt. Állni jobb, megindulok a szobába. Megállok középen és élvezem a látványt. Jobb lábamról a bal lábamra dülöngélek. Talán negyed óra telik így el, teljes nyugalomban. A többiek is csatlakoznak. Ölelgetjük egymást, boldogok vagyunk. Muszáj néhány kedves mondatot szólnom mindenkihez. Így is teszek, egyesével odamegyek a barátaimhoz, lapogatom a vállukat. Ők is az enyémet. Így jó.
Csend.
Észreveszem, hogy az ajtó mögött, a sarokban, egy szivacs van a falnak támasztva. Odamegyek és nekidőlök. Enyhén visszapattanok. Nagyon jó érzés. Újra és újra nekidőlök, aztán egyre távolabb kerülök és nagy lendülettel ugrok a szivacsra. Így telik el újabb negyed óra. Arra ocsúdok fel, hogy indulunk. Összeszedem magam, csak a mosdóba bejuthassak, de ha akarok simán leülhetek ide, neki meg nagyon fontos a másik, háromezer forintot pedig félretettem a jegyre, jó lesz, jó lesz, így bíztatjuk egymást, csak már lennénk ott, még kemény út van odáig, mert mi oda megyünk, ahol buli van, valahol messze, halljuk is talán, cigizgetünk, üldögélünk, inni nem fogunk, de ez annyira jó, nem is a munkahely vagy bármi, ami a hétköznappal vagy a villamosokkal kapcsolatos, a mocsok a halálunk. Meg kell hallgatnom egy számot. Elfelejtettem meghallgatni egy számot. Hiba, nagy hiba, több mint hiba, szarvashiba. Nincs már rá idő. Nem tudom most mi lesz. Nehezen lépek ki a gangra. Nem akarok kilépni a gangra, amíg nem hallottam a számot. Jó lett volna hallani azt a számot. Szám, szám, szám. Nyelem a nyálam, pedig száraz a szám és csikorgatom a fogamat. Menjünk már! Lerohanunk a lépcsőn. Minden emeleten hívom a liftet. Jó ötletnek tűnik. Jobbra vagy balra. Ezekben a pillanatokban nagy kérdés ez. Jobbra indulunk, aztán a sarkon balra fordulunk. Egy forgalmas utcára jutunk. Hamarosan jön az aluljáró, minden mocskával. Egyre nagyobb a bűz, ahogy közeledünk. Óvatosan lépkedünk az utca torz alakjai között. Furcsák a fények, néha minden nagyon hangos, aztán meg süket leszek. Mindent érzek és semmit sem érzek. Megérkezünk, itt a vég, irány a föld alá, temetés. Alvilág, mesebeli kénbűzös alvilág. Lépcsőn lehet lemenni. A lépcsőn egy hajléktalan ül, ölében tábla, melyre egy segítséget kérő szöveg van felírva. A lépcső alján kuka. Mellette egy újabb alak. Az arca tele van sebbel. Nem kéreget, csak áll. A falon plakátok, reklámok. A beugrókban üzletek. Sok hajléktalan álldogál összevissza. Van, aki hangoskodik, mások szenvednek. Egy idős úr sétál az unokájával. A kislány megáll az egyik hajléktalan előtt, majd újra útnak indulnak. A hajléktalan, egy üveg borral a kezében, hadonászni kezd a kislány és az öregúr felé. Sietve távoznak, a hajléktalan tesz maga körül egy kört, majd leül. Az aluljáró másik végében zenészek, ketten. Egy fuvolista és csellista társa. A ’Meseautó’-t játsszák. Nem tudom mennyi az idő, de nem kellene már itt lenniük. Kijutunk. Máris hiányzik a mocsok. Szippantani akarok még belőle. Nagy a tömeg, itt van a szórakozóhely bejárata. Megmotoznak vajon? Ettől megijedek. Nagyon kopaszok, fényes fejek. Nem. Már a lépcsőn vagyok. Jó szórakozást. Nagyon magas ez az épület. Sok a lépcső, mindenhol matrica van, és olyan hangot ad ki a cipőm a gumival borított fokokon, mint a tornateremben. De itt nincs labda, a szivacs is a lakásban maradt. Mindig csak feljebb. Leszedjek egy matricát? Kell egy matrica. Nem kell matrica. Hangok, a többiek hangja és a bulié. Nem jó a zene, nem tudom mi vár fent. Nagyon magasan lehetünk. Itt egy ajtó. Zárva. Akkor még feljebb. Szédületes magasságba. Az alvilágból a fellegekbe, percek alatt. Ritkul a levegő. Kilövésre felkészülni. Mindjárt. Suhanunk. Csikorgatom a fogamat, nyikorog a cipőm is. Fent vagyunk. Csikorgatom a fogamat. Nincsenek sokan. Talán a tetőn, ott cigizni is lehet. Elmegyek a mosdóba. Nénik ülnek az ajtóban, előttük tálca, tele aprópénzzel. Nem dobok a tálcába semmit. A fal tele van firkálva. Elég kemény. A piszoároknál vannak, várok egy fülkére, két srác beljebb álldogál, de a fülkében nincs senki, ezért megelőzöm őket és benyitok a fülkébe, valóban üres és boldogan visszanevetek a két bénára. Ők is nevetnek. Elvégzem a dolgom, nagyon sokáig tart. Kint a csapnál egy fiú fotózza a tükörképét. Belátni a lányokhoz is. Kifelé dobok egy kétszázast a nénik tálcájába. Állunk a pultnál, rendelek söröket, minden rendben, jó lesz, jó itt, egy cigire fel a tetőre, nem tudom mennyi idő telik el, de mire leszáguldok a lépcsőn, kettesével véve a fokokat, már nagyon sokan vannak, már csak könyökölve tudsz a pulthoz menni, végre, ezt vártam, ezt vártuk mindannyian, most már itt vannak a lányok, a szemükbe kell nézni, hátha lesz valami. Imádom a tömeget, elindulok egyre beljebb és beljebb. Egy korsó sör van a kezemben, a karomat leengedem a derekamhoz. A korsó tetejét fogom, próbálom nem kiönteni a sört, nem könnyű. Megállok valahol középen és élvezem, ahogy lökdös a tömeg. Valaki van mellettem, összenézünk, és ugyanazt látjuk egymás arcában. Valamit érzek a korsómnál, mintha odanyúltak volna. Körbenézek. Egy fura fickót látok: pocakos, táskás a szeme, fölfelé, az emberek feje fölé, kezében pia. Kortyolok a sörömből, aztán a felemelem, szemügyre veszem. Semmi különöset nem látok. Elindulok másfelé, találkozom a barátaimmal. Ordítva beszélgetni kezdünk. A korsóm megint a derekam mellett van. Megint érzek valamit, de mikor szétnézek nem látok senkit. Azt gondolom, hogy beledobnak valamit a piámba, drogot, mi mást, ajándék vagy átok, nem tudom, de megpróbálok megint a pocakos ember közelébe kerülni, hátha tetten érem, ez a legfontosabb, hogy tudjam, mi történik, nem jó a bizonytalanság, őrjítő most. Nem találom Pocakot. Inkább szólok a biztonságiaknak. Oda is megyek az egyik kidobóhoz, akinek látom a szemét. Pici, kopasz, aranyos fiú. Elhadarom neki, hogy mi a helyzet, csikorgatom a fogamat, kéri, hogy mutassam meg a fickót. Örömmel, most valami jót csinálok, ez az, nagyon jó érzés, ennek így kell lennie, eszembe se jut, hogy kussoljak. Megtaláljuk, diszkréten rámutatok. A szekus szemmel tartja, én pedig boldogan lökdösöm a tömeget. De még mindig érzem, hogy nyúlkálnak a poharam felé, többen vannak, ezt eddig is sejtettem, de most mi lesz, mindent nagyon nehéz elkapni. Megint találkozom a barátaimmal. Ahogy ott évődünk a terem közepén, valaki meglök, odafordulok. Egy fickó az, elnézést kér és pacsira emeli a kezét, beleütök, de abban a pillanatban rákulcsolja a markát a markomra és valamit sziszeg nekem, nem értem, hogy mit. Minden lelassul hirtelen, csak állunk ott összekulcsolt kézzel, ezzel a vademberrel, nem mozdulunk, aztán megint minden gyors lesz, a fószer elengedte a kezemet és már el is tűnt a szemem elől. Félni kezdek. Ki kell mennem a mosdóba, de nem merek egyedül menni, megkérem az egyik barátomat, jöjjön velem. Bent van a Pocakos és valami Cingárral beszélgetnek, de miért pont itt, miért pont most. Zavartan keresek egy fülkét, egyből találok, bezárkózom, vizelek, lépéseket hallok, talán most állnak az ajtó elé és csak arra várnak, Cingár és Pocak, hogy kijöjjek és belenyomják a tenyeremet az arcomba. Kilépek. Sehol senki. A barátaim kint várnak. Figyelmeztetem őket a dobálókra, de nem igazán veszik komolyan, élvezzem a bulit, ezt javasolják, és ha ajándékot kapok, csak szóljak nekik, ők majd megisszák. Odamegyek a pulthoz és rendelek egy újabb sört. Mellettem egy lány ül. Kártyával fizetek, a pultos átadja a terminált, beírom a kódomat, aztán a lányra nézek és megkérdezem, hogy megjegyezte-e a beütött számokat, azt mondja nem és vége is a beszélgetésnek. Néha feltűnik a figyelmes szekusom, de inkább elkerülöm. Megint bemegyek a tömegbe, megint úgy érzem, hogy beledobnak valamit a piámba, visszamegyek a pulthoz, azt mondom a srácnak, hogy öntse ki ezt a sört, mert beledobtak valami drogot, nem hallja, ezért hangosabban mondom, a fülébe, azt mondja, vigyem onnan és hagyjam békén. Akkor vissza a buliba. Jön két francia, drogot szeretnének venni, figyelmeztetem őket a dobálókra, de ők csak drogot szeretnének venni, mondom nekik, hogy a csapolt sör olcsóbb, mint az üveges, drogot szeretnének venni, én csak részeg vagyok, mondom mosolyogva, drogot szeretnének venni, elküldöm őket egy utcába, ahol mindig különböző drogok neveit suttogják a füledbe. Elmennek. Vissza a pulthoz még egy sörért. Lányok. Itt az ideje lányok után nézni. Elindulok a tömegbe, megint. Pocak és Cingár még mindig a helyükön, bőszen dobálgatnak, gondolom én. A barátaimmal is találkozom. Odamegyek egy lányhoz, éppen a fejére teszi a sapkáját, mondom neki, hogy mindenképpen tegye fel, erre azt mondja, menjek innen. Megyek is egy másik lányhoz, akinek hideg a keze. Ezt akkor érzem, amikor tánc közben megérint. Mondom is neki, hogy hideg a keze, erre azt feleli, mert jó az ágyban, mert akinek hideg a keze, az jó az ágyban. Így beszélgetünk, de nem hallom, mit mond, részben a zene miatt, a fogai az UV fénytől vakítóan kékesek. Nagyon vékony és fiúsan rövid a haja. Otthagyom ezt a furcsa szerzetet, hogy egy fogatlanabbat találjak, fogak, száj, nagyon résen kell lenni. Megpillantok egy ördögbotos zsonglőrt. Odaállok mellé, nézem, aztán hagyom, hogy elkapjon engem is a zene ritmusa. Táncolni kezdek, ő pedig csatlakozik hozzám, közben pedig dobálja a botját. Valamit mondok neki, ő csak a vállát vonogatja. Soha nem szerettem az ördögbotot, béna, vásári cucc. Megyek tovább, a falak tövében, a földön rengetegen ülnek, főleg síró lányok, akiket csupa pupilla fiúk vígasztalnak. Találok egy párost, két lányt, alig bírnak rendelni a pultnál, segítek nekik. Örülnek, bemutatkoznak, gyorsan törlöm a neveiket, kérik, hogy adjak abból, amit én is bevettem, az egyikük fiúja ács, így hát egész este azt ordítom a fülébe, hogy milyen jó, majd ácsol neked egy ágyat, meg bölcsőt, a másik lány meg Angliában dolgozik és most hazajött, minden percet ki akar használni az élvezetekre, a kisujját nyújtja, hogy fogjam meg, kérdezik, mivel foglalkozom. Meglátom egy osztálytársamat, aki éppen a barátaival érkezik és hisztizik, hogy nem tud drogot szerezni, pedig mindenkinél van, megnyugtatom, kitalálok valamit, mondom, de nem használ. Összefutok az egyik barátommal és mondja, hogy a következő számot meg kell hallgatnom, mindenképpen, nincs kibúvó, irány vele, be a tömegbe, ezt hallgasd, ezt hallgasd, kéri, szinte könyörögve, aztán hozzáteszi, hogy jó az ujjatlan pólóm, és örül, hogy végre hétvége van, eláshatjuk a hetet az aluljáró alá, nincs más, csak ez a szám, amit hallgatni kell. Mellénk áll egy nagyon magas fazon, a barátom azt hiszi német, hát meg is kérdezi, a fazon pedig azt mondja, félig, aztán nagyot csap a vállunkra és így hallgatjuk hárman a zenét. Irány a ruhatár, nincs meg a bilétám, nem akarják kiadni a kabátomat, bemegyek és megkeresem, mondom, azt nem lehet, akkor leírom milyen, de ő így nem hozhatja ki, akkor elmondom milyen, ha lesz időm megnézem, mondja, lesz időd, csak én vagyok itt, kihoz egyet, nem az, kihoz még egyet, az sem az, de tényleg bemegyek és kihozom, adj egy biztonsági őrt a hátamba, de nem értem meg, hogy azt nem lehet, de miért nem, nem vitázunk, akkor elmondom milyen, nem ilyen, olyan, nem az, az sem, erre bedobom a pénztárcámat a ruhatárba, csikorgatom a fogamat, hívják a biztonságit, odaáll mellém, mondja, hogy álljak hátrébb, nincs baj, mondom, a ruhás fiú meg kihozza a tárcámat és a kabátomat, a tárcámban meg ott a biléta.
Elmegyünk.
Dickman
FIGYELEM! Ha érdekel a drogtéma - akár fogyasztó vagy, akár a területen dolgozó szakember, aggódó szülő vagy szimplán jobbító szándékú aktív polgár -, szeretsz írni és szeretnél hozzájárulni a Drogriporter tájékoztató munkájához, akkor itt az alkalom: írj nekünk cikket a Drogriporter blogra! Amennyiben a cikked megfelel a tartalmi és minőségi elvárásainknak, akár rendszeres szerzővé is válhatsz. Írhatsz arról, hogy szerinted hogyan kellene átalakítani a hazai drogpolitikát, milyen törvényekre, programokra lenne szükség, blogolhatsz a fogyasztóként/partizóként/szülőként/szakemberként stb. szerzett tapasztalataidról. Tudósíthatsz arról, hogy milyen jó és rossz drogpolitikai példák vannak idehaza és külföldön. Írhatsz drogtémájú könyvekről, filmekről is. A cikkek terjedelme lehetőleg ne haladja meg szóközökkel együtt az 5-6000 karaktert. A cikkeket a rightsreporter@rightsreporter.net címre küldd! Akár megfelel az írásod, akár nem, egy héten belül válaszolunk.