Helyzetjelentés egy kihalófélben lévő budapesti fajról, aminek régi tagjait felzabálták a dizájnerek. Az orosz rulettről a munkahelyi mosdókban, az átfagyott lábujjakról, miközben a fejedben az "I'm waiting for my man" szól, mert 30 perce 5 perc és ott vagyok. A hosszú ujjú ingekről 40 fokban is. A forróságról ami akkor épp a mennybe repít, de ára csontig hatoló hideg, amikor minden, de minden fáj, a hazugságokról a barátoknak, családnak, a leállásokról, a visszaesésekről, a félbehagyott rehabokról, az elsőkről és a mindig csak most utolsókról.
Ha az élet úgy hozná, hogy összefutnánk a villamoson, az egyetemen, vagy a munkahelyemen, a felét se hinnéd el rólam annak, amit most elmesélek. Túl jólöltözött, ápolt, stb. vagyok, hogy ez igaz legyen. Egy heroinista nem így néz ki. Legalábbis a filmekben nem. Az emberek hajlamosak elfelejteni, hogy mint minden más témát, úgy a függőséget és a heroint is a legtöbbször sablonosan, hatásvadász és sztereotip módon mutatják be a filmek. Nem minden heroinista Mark Renton, nem mindenkinek vágják le a fél karját, és legfőképpen nem minden függő leszakadt, híd alatt csövező, az anyját is kirabló 40 kilós emberroncs. Bár elég könnyen el lehet oda jutni, ha nem vigyáz az ember. Szóval akkor hogy is van ez, kérdezhetnéd, ha nem, vagy csak részben igaz, amit eddig gondoltál? Mert részben azért igaz. 26 éves vagyok, bizonyos szempontból az életem és a drogkarrierem elején, sokszor viszont úgy érzem, ezer éve ezt csinálom. Ugyanis minden rémhírrel ellentétből nem lesz valakiből egy füves cigi, egy csík spuri vagy egy fecskendőnyi heroin után egyből függő. Mint azt mindenféle irodalom, tanulmány és szájhagyomány állítja, ahhoz, hogy valakiből függő legyen, kell egy kis genetika, egy megfelelően sérült személyiség és család, és nem utolsó sorban a drogok rendszeres használata. Erre mondják, hogy bingó.
Szerda
Felkelek, habár nincs is miért. Csak a kényszer hajt, és valami ezer évről megmaradt rutin csökevénye, hogy az emberek fel szoktak kelni. Igyekszem ezt a pillanatot addig húzni, amíg csak lehet, az édes tudatlanság illúziójában maradni. A végtelennek tűnő, de mindig túl rövid állapotban, ahol nincs idő, nincs magány, nincs bűntudat, nincs fájdalom, csak a megnyugtató üresség, egy kis halál. Ezért azonban komoly árat fizetek, és ez alatt nem a napi 6000 Ft-ot értem, amiért ma Budapesten fél gramm heroint lehet kapni, hanem minden alkalommal valamit magamból. Hol a méltóságomból, hol a jövőmből és terveimből, hol a kapcsolataimból kellet újabb és újabb részeket feladnom addig, amíg ezekből már nem volt mit, és nem maradt más, mint annak a reménye, hogy egyszer majd jobb lesz. Aztán már az se. A remény hal meg utoljára.
Szóval felkelek, mert fel KELL kelnem. Nincs sok időm, hogy elkezdjek intézkedni. Nem szeretem megvárni az elvonást, mert olyankor már sokkal nehezebb bevonszolni magam az Emberhez, illetve ha épp nem ér rá, jobb nem egy hányás és egy fosás között hidegrázásban kutatni B terv után, mert általában mindig pont olyankor húzzák le a halálán lévő, kiszolgáltatott, szegény, ártatlan heroinistát.
Telefonálok. A szám kicsöng, felveszik, kb. egy perces beszélgetés. A szokásos. Egy óra múlva. Frekventált Belvárosi tér.
Felöltözök és elindulok. Most van pénzem, szerencsére ezzel nem kell ma szenvednem, mert az még egy plusz kör, ami mindig agyalással, kölcsönkéréssel, lehúzással, hazugsággal, lopással stb. jár. Szóval ne menjünk bele, honnan van pénzem. Én sem akarok belegondolni.
Türelmetlenül várom a buszt, minden átszállásnál rágyújtok és közben érzem, hogy kezdek indokolatlanul izzadni, egyre kényelmetlenebb az ülés, száraz a szám a folyamatos vízivás ellenére, ami persze azért is fontos, hogy egy óra múlva legyen használható vénám, a lényeg, hogy kezdek szarul lenni. A buszon viszont csak egy vagyok a sok ember közül. Sose gondolnád rólam, hogy heroin függő vagyok. Egy huszonéves, jólöltözött, középosztálybeli lányt látsz. Ez a látszat. A BME, az elitgimnázium, a műveltség. A felszín. A múlt.
3,5-4 éve heroinozok, előtte másfél évig gyógyszereztem, illetve gyógyszereket kevertem mindennel (Tramadol + Frontin + fű + alkohol), előtte egy évig csak szívtam, azelőtt egy évig masszívan ittam, azelőtt a buli van korszak volt, még a gimiben. Mintha ezer éve lett volna. Belemehetnék abba, hogy mi miért meg hogyan is volt, miért kezdődött el a szerfogyasztásom, mikor kezdett el problémás lenni és összességében miért lettem függő, de 3 pszichológus, 2 sikertelen és elég rövid bentlakásos terápia, néhány Nyírős, jópár NA-s és megannyi önsegítő csoport után is csak sejtem a választ.
De nem is ez a lényeg.
Csörög a telefonom. Persze, neked is intézek. Főleg, hogy én is jól járok vele. Ezt a mostani állapotot sokkal jobban szeretem, mint azt, ami fél éve volt, mielőtt rehabra mentem. Úgy kezdődött, hogy először egy, majd még egy, majd mire észrevettem kb. 10 embernek intéztem, ebből legalább 5-nek napi rendszerességgel. Eleinte jó volt, mert fontosnak éreztem magam és volt pénzem a saját adagomat megvenni, aztán egyre terhesebb, egyre stresszesebb lett az egész, ráadásul mire észbe kaptam, úgy felment a fogyasztásom, hogy már én függtek tőlük, nem ők tőlem. Ha vissza is estem a terápia után, abban legalább segített, hogy ebből az ördögi körből kikerültem.
A Frekventált Belvárosi téren időben ott vagyok, az Ember persze késik. Tényleg mindig késik. Ahhoz, hogy sétálgassak már nincs erőm, úgyhogy egy félreeső padon nyomkodom a telefonom, amíg el nem fogy a mobilnetem. Cigizek. Az utcán elhaladó embereket figyelem irigykedve. Itt mennek el mellettem, mégis fényévekre vagyunk egymástól. Két külön, párhuzamos világban.
Körülbelül 30 perccel a megbeszélt időpont után végre feltűnik az, akire várok. Gyorsan, rutinosan elintézzük az adás-vételt, tüzet ad nekem, én megkérdezem, hogy van, majd ketten, két irányba távozunk. Két sarokkal lejjebb ugyan ez lezajlik egy fordított szereposztásban a srác fizet, én meg átadom az ő részét, majd hétmérföldes léptekkel a legközelebbi nyilvános WC-hez indulok.
Annyit nyomtam mindenféle WC-kben, hogy a szag és a helyszín gyakorlatilag összefonódott a heroinnal. A terápián ahol voltam például rendszeresen tört rám a sóvárgás csak attól, hogy leültem pisilni. Először nem értettem miért, aztán beugrott.
Megvan a technikám, hogyan tudok a leghatékonyabban belógni WC-kbe, melyik a legtisztább, hol figyelnek a legkevésbé, egy ideig több belvárosi Meki és BurgerKing kódját tudtam fejből, mint telefonszámot. Kipakolok. Citrompótló, víz, kanál, fecsi, öngyújtó, szűrő. Már csukott szemmel is meg tudnám csinálni. Megbabonázva nézem, ahogy a világos szürkés-barnás por sötétbarna folyadékká alakul a kanalamban. Felhúzom a fecsibe, és nekiállok vénát keresni. Hol két perc alatt megvagyok, hol fél óra sikertelen próbálkozás után tocsogok a vérben és az eldugult fecskendővel a kezemben kurvaanyázok. Ma szerencsém van, harmadikra sikerül. Érzem, ahogy kicsit csíp a túl sok citrompótló miatt, de két másodperc múlva megérkezik a fless és csak mosolyogni tudok. Képen nevetem a halált, az elrontott kapcsolataimat, a csalódott, dühös és tehetetlen családomat, a saját nyomoromat és elkeseredettségemet. Csak ülök és élvezem a pillanatot. Ilyenkor fel sem merül bennem, hogy vajon megéri-e ezért az egy percért. Aztán egy perc múlva ott ülök egy büdös, koszos gyorséttermi WC-ben, tűvel a kezemben, 26 évesen, munka nélkül, egy ember nélkül, akit felhívhatnék, 55 Ft-tal a zsebemben és csak sírni volna kedvem.
Léna
FIGYELEM! Ha érdekel a drogtéma - akár fogyasztó vagy, akár a területen dolgozó szakember, aggódó szülő vagy szimplán jobbító szándékú aktív polgár -, szeretsz írni és szeretnél hozzájárulni a Drogriporter tájékoztató munkájához, akkor itt az alkalom: írj nekünk cikket a Drogriporter blogra! Amennyiben a cikked megfelel a tartalmi és minőségi elvárásainknak, akár rendszeres szerzővé is válhatsz. Írhatsz arról, hogy szerinted hogyan kellene átalakítani a hazai drogpolitikát, milyen törvényekre, programokra lenne szükség, blogolhatsz a fogyasztóként/partizóként/szülőként/szakemberként stb. szerzett tapasztalataidról. Tudósíthatsz arról, hogy milyen jó és rossz drogpolitikai példák vannak idehaza és külföldön. Írhatsz drogtémájú könyvekről, filmekről is. A cikkek terjedelme lehetőleg ne haladja meg szóközökkel együtt az 5-6000 karaktert. A cikkeket a rightsreporter@rightsreporter.net címre küldd! Akár megfelel az írásod, akár nem, egy héten belül válaszolunk