"Legalizálják a varázsgombát egy amerikai városban" - olvashattuk az egyik népszerű Internetes hírportálon. Nos, legalizálásról (legális termékként való szabályozás) nincs szó, de még valódi dekriminalizálásról (a fogyasztás nem bűncselekmény többé) sem. A Denverben népszavazás útján jóvá hagyott I-301 törvénymódosítás a varázsgomba (avagy a pszilocibin, pszilocin és beocisztin nevű hallucinogén vegyületeket tartalmazó gombafajok) fogyasztását a legalacsonyabb prioritású bűncselekmények közé sorolta. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a rendőrség a 21 évesnél idősebb, csekély mennyiségű varázsgombát birtokló vagy fogyasztó felnőttek esetében nem szabhat ki büntetést. A terjesztés továbbra is börtönnel büntetendő bűncselekmény marad. Valójában mindazokban a nyugat-európai országokban, ahol az összes kábítószer fogyasztását dekriminalizálták (pl. Portugália), már régen nem büntetik a varázsgomba használóit.
A reform tehát ebből a szempontból legfeljebb amerikai perspektívából számít történelminek és újnak. Ami mégis figyelemre méltóvá teszi, az, hogy éppen a varázsgombát emelték ki a többi kábítószer közül. Ez arra utal, hogy a kannabisz után egy másik természetes eredetű illegális szer esetében is változik a közvélekedés. És mivel Denver volt az egyik első olyan amerikai város, ahol 2014-ben a fű nem gyógyászati célú termesztését és kereskedelmét az 1938-as szövetségi betiltás óta először újra legálissá tették, érdemes erre odafigyelni. Colorado állam ebből a szempontból a progresszív drogpolitika lakmuszpapírja. A kannabisz legalizálása előtt jónéhány évvel egy ugyanilyen népszavazási kezdeményezéssel szüntették meg a fűszívók büntetését is. Vajon a varázsgomba is megindult a teljes legalizáció útján? És vajon mi magyarázza a varázsgombával szembeni hozzáállás megváltozását?
A pszichedelikus vegyületeket tartalmazó gombák rituális, vallási célú fogyasztása több ezer évre nyúlik vissza Latin-Amerikában. Az aztékok teōnanācatl (isteni gomba) néven ismerték, és fogyasztása még a katolikus misszionáriusok irtóhadjárata után is fennmaradt. Európában Albert Hofmann svájci vegyész azonosította először 1959-ben a pszilocibint, a gomba fő hatóanyagát, amit a Sandoz gyógyszercég pszichoterápiát segítő gyógyszerként hozott forgalomba. Miután azonban az 1960-as években Timothy Leary, a Harvard Egyetem pszichiáterének kísérleteivel népszerűvé és az ifjúsági ellenkultúra egyik szimbólumává vált, a kormány tiltólistára helyezte azt. Ez a döntés évtizedekre lezárta a pszilocibinnel kapcsolatos kutatások útját. A pszichedelikus kutatások reneszánsza csak a 21. század elején érkezett el újra.
A pszilocibin egyik legismertebb kortárs kutatója Roland Griffith, akit az amszterdami pszichedelikus kutatások konferenciáján személyesen is meginterjúvoltam. Griffith professzor a John Hopkins Egyetemen több olyan vizsgálatot folytatott, amelynek során pszilocibint adtak emberi alanyoknak, ellenőrzött környezetben, akiket ezután hosszú időn keresztül nyomon követtek. Az eredmények valóban lenyűgözők. A szeánsz után 1 hónappal a résztvevők 80%-a számolt be arról, hogy a gomba-élmény az öt legmélyebb valaha átélt személyes és spirituális élményük közé tartozik. 90% számolt be arról, hogy elégedettebb az életével és javultak az emberi kapcsolatai. A pozitív változások ráadásul hosszú távon is tartósnak bizonyultak.
Sokan a varázsgomba hatását az álomhoz hasonlítják, az embernek egyfajta szubhumán, állati tudatállapotba való visszahanyatlásának minősítik. Valójában nem ez a helyzet. Dr. Griffith sokkal inkább a mélymeditáció során a misztikusok által átélt spirituális kinyilatkoztatás-élményekhez hasonlítja azt. A misztikus élmények kutatása ma már nem csupán az ezoterikus, áltudományos kóklerek bűvészmutatványainak kategóriájába tartozik. Már Albert Einstein is hangsúlyozta, hogy a spirituális, misztikus élmények a tudományos felfedezésekben is alapvető szerepet játszanak. A korszerű agyi képalkotó eljárások segítségével pedig - képletesen értve - képet alkothatunk a misztikus élményekről.
A pszichedelikus szerek gyakorlatilag "kikapcsolják" az agy alap- vagy nyugalmi-hálózatának (default mode network) nevezett bonyolult rendszert. Ez felelős a hétköznapi éber tudatállapot fenntartásáért. Eközben teljesen megváltoztatják azt a módot, ahogyan az egyes agyterületek kommunikálnak egymással. A varázsgombát használó pszichonauták a létezés végtelen, fraktálszerű komplexitásán keresztül is a valóság alapvető egységének megtapasztalásáról számolnak be. Akárcsak a misztikusok. A kreatív entrópia állapota ez, ahol a létezés dualitása (én/te, külső/belső, múlt/jövő stb.) összeomlik (ego-halál). Átadja a helyét egy transzcendens egység-tudatnak. Természetesen azt, hogy az élményt ki hogyan értelmezi, már a saját világnézete határozza meg (deista vagy éppen ateista értelmezések). Az agyszkennerek segítségével is igazolható azonban, hogy a pszichedelikus élmény során olyan idegösszeköttetések épülnek fel/újra, amelyeknek károsodását figyelhetjük meg például a depressziós embereknél.
Nem véletlen, hogy jelenleg számos klinikai vizsgálat folyik a pszilocibin gyógyászati alkalmazásának lehetőségéről. Az előzetes vizsgálatok szerint pszilocibin egyszeri alkalmazása is jelentősen csökkenti a depresszió tüneteit. Bár a sajtóban kevesebb nyilvánosságot kapott, nem kevésbé történelmi döntést hozott az amerikai Élelmiszer és Gyógyszerügyi Hatóság (FDA) 2018 őszén. Megadta az "áttörést jelentő terápia" státuszt a pszilocibin antidepresszánsként való alkalmazását vizsgáló klinikai kutatások számára. Ez azt jelenti, hogy lehetőség nyílik arra, hogy gyorsított eljárásban éveken belül legális gyógyszerforgalomba kerüljenek pszilocibint tartalmazó gyógyszerek.
Robin Carhart-Harris, a londoni Imperial College neurológus professzora vezetésével Angliában megalakult az első Pszichedelikus Kutatóközpont. Kollégáival ő végzi el az első placebo-kontrollált, duplavak klinikai vizsgálatot, aminek során a pszilocibin hatását hasonlítják össze a hagyományos antidepresszánsok hatásával depressziós embereknél. A pszilocibin a hagyományos antidepresszáns gyógyszerekkel szemben nem követel meg napi tablettaszedést. A pszilocibin nem csak abban segít, hogy az emberek jobban éljenek, de abban is, hogy jobban megkönnyítse az elmúlásunkat. A halál és a haldoklás korunkban egy medikalizált, sterilizált, gyakran magányos és fájdalmas folyamat. Griffith professzor rákos betegeken végzett kutatásai szerint a pszilocibin segíti a haldoklókat abban, hogy szembenézzenek saját elmúlásukkal, és jobban elfogadják azt. Szintén reménykeltők a pszilocibin alkalmazásának lehetőségei a függőségek kezelésében is.
Fontos azonban leszögezni, hogy a varázsgomba nem valamiféle bölcsek köve, amivel bármit arannyá lehet változtatni puszta érintés útján. Már a korai, 60-as évekbeli kísérletek bebizonyították, hogy a pszichedelikus élmény alakulásában alapvető szerepe van a drog mellett a fogyasztó mentális felkészültségének, állapotának (set) és az őt körülvevő környezetnek (setting). Hiába fog tehát a hátrányos helyzetű településen élő, depressziós és alkoholista Kovács István begombázni, ez önmagában nem fogja gyógyítani a depresszióját vagy az alkoholizmusát. Fontos, hogy az élményre gondosan felkészítsék a fogyasztót, és arra lehetőleg jól megválasztott környezetben, tapasztalt kalauz támogatása mellett kerüljön sor. Az élmények feldolgozására pedig ott a pszichoterápia (amihez sajnos nálunk egyébként is leginkább csak a középosztály és az elit fér hozzá). És mint minden terápiánál, a kezelés itt is akkor érhet el sikert, ha a páciensnek sikerül átformálnia a saját társadalmi környezetét és azt a módot, ahogyan ő működik benne. Mert bár itt gyakran medikalizált problémákról van szó, a valódi okok a rosszul működő közösségekben és az igazságtalan, egyenlőtlen társadalomban, a teljesítménymániás életmódban leledzenek.
Az igazán izgalmas kérdés az, hogy vajon a pszichedelikus szerek hosszú távon vajon képesek lehetnek-e nem csak egyének, de közösségek gyógyítására is? Vajon megtanulhatunk-e velük bánni úgy, hogy segítsenek a fenntarthatatlan profit- és fogyasztás-függőség által sújtott emberiség felépülésében? Amikor Timothy Leary a 60-as években hasonló kérdéseket feszegetett, őrült felforgatónak bélyegezték és száműzték. Részben igazuk volt abban, hogy a hippik gyakran naivul és felelőtlenül álltak hozzá ezekhez a szerekhez. A mai kutatások tükrében, érettebb hozzáállással talán újra feltehetjük ezeket a kérdéseket. Megfelelő szabályozás mellett, ellenőrzött környezetben ezek a szerek olyan távlatokat kínálhatnak nekünk önmagunk és a világuk mélyebb megismerésére és átalakítására, ami túlmutat a modern gyógyászat keretein.
Sárosi Péter
Jogriporter Alapítvány