A Kis Herceg és az iszákos történetéből közismert a szégyen és a függőség közötti kapcsolat ördögi köre. Ma már a modern tudomány is alátámasztja azt, hogy a drogfüggőknek megszégyenítés helyett az együttérzésünkre van szükségük ahhoz, hogy megtörjék azt.
Euripidész, az ókori görög drámaíró mestere volt az emberi lélek mélységeiben rejtőző szenvedélyek és gyötrelmek ábrázolásának. Hippolütosz című tragédiájának egyik központi kérdése, hogy miként képesek egyébként alapvetően értelmes, sőt, jellemes emberek emberi ésszel nehezen felérhető gonosztetteket elkövetni. Mi zajlik le a bűnös lelkében, mielőtt, miközben és miután elkövette gonosztettét, és miként fogadja a sors által reá kimért büntetést. Egyik főhősnője, Phaidra, férjes asszonyként beleszeret hitvese, Thészeusz barátjába, Hippolütoszba. Amikor Hippolütosz önérzetesen visszautasítja közeledését, a női hiúságában megbántott Phaidrán elhatalmasodik a bosszúvágy. Bevádolja hát Hippolütoszt férjénél azzal, hogy megerőszakolta őt. A tragikus végkifejlet borítékolva van.
Euripidész egy nagy monológot ad a saját bűnös szenvedélyén tépelődő Phaidra szájába azzal kapcsolatban, hogy vajon "mitől romlik meg életünk". Nem a tudatlanság miatt, vélekedik, hiszen az emberek alapvetően meg tudják különböztetni a jót a rossztól. Tudják, mi a jó, mégsem teszik, mert valamilyen gyönyört többre tartanak, mint a jót. Euripidész az ilyen gyönyörök közé sorolja a tétlenséget/lustaságot, a káros szenvedélyeket, az üres beszédet és - kicsit talán meglepő módon, a szégyent (görögül: aidosz). Ezzel Euripidész egy olyan jelenségre tapintott rá jó lélektani érzékkel, amit a modern pszichológia azóta többszörösen igazolt és alátámasztott. A szégyen ugyanis igen nagy szerepet játszik abban, hogy az ember azt teszi, amivel mások, vagy akár a saját életét veszélyezteti, sorsát rontja.
Mi több, Euripidész már a Kr.e. 5. században felismerte azt, amit a pszichológusok az utóbbi évtizedekben kezdtek el empirikusan is alátámasztani: jellemző a szégyenre egyfajta ambivalencia, kettőség, mi több, a szégyennek két fajtája van. "Egyikük nem árt, a másik átok minden házra," mondja Phaidra. "Volna jobb szavunk, a kettő nem viselne egy nevet." Nos, amit az ókori görögök ugyanazon szóval (aidosz) fejeztek ki, azt ma a szakirodalom is megkülönbözteti. Míg a "rossz" szégyent továbbra is a szégyen szóval jelölik (angolul: shame), a "jó" szégyenre leginkább bűntudatként (angolul: guilt) hivatkoznak.
Helen Block Lewis 1971-es nagy hatású "Szégyen és bűntudat a neurózisban" (Shame and Guilt in Neurosis) című könyvében egy azóta is széles körben elfogadott meghatározását adta a kettő különbségének. Míg a bűntudat a viselkedésre (behaviour) vonatkozik, a szégyen az énre, tehát saját magunkra (self). Bűntudat az, ha rosszul érezzük magunkat azért, mert valami rosszat tettünk. A szégyen az, amikor rosszul érezzük magunkat amiatt, hogy mi tettünk valami rosszat, hogy mi rosszak vagyunk. A bűntudat az adott cselekedetre összpontosít, önvizsgálathoz és a jóvátétel vágyához vezet, helyretételre ösztönöz. A szégyenhez a saját értéktelenségünk, semmirekellőségünk, haszontalanságunk képzete társul, ami gyakran vezet a menekülés, az eltűnés vágyához ("elsüllyedtem szégyenemben").
June Price Tangney amerikai klinikai pszichológus a "Szégyen és bűntudat" (Shame and Guilt) címmel 2002-ben megjelent könyvében részletesen leírja azokat a kutatásokat, amelyek empirikusan is alátámasztották Lewis tételét. Kísérleti úton demonstrálta, hogy ha valaki bűntudatot érez, akkor a konkrét viselkedésére összpontosít és amiatt érzi rosszul magát, amit tett, szeretné helyrehozni azt. Tudja, hogy ez egyszeri cselekedet volt, aminek az okai a speciális körülményekre vezethetők vissza. Ha valaki szégyent érez, akkor cselekedete okát abban fedezi fel, amilyen ő. Értéktelennek, gyalázatosnak érzi magát, szeretne eltűnni, elmenekülni. Úgy érzi, ez a viselkedés meghatározó az egész életére, és nem fog megváltozni. Tangney és kollégái megfigyelték azt is, hogy a szégyen, a bűntudattal ellentétben, gyakran párban jár a dühvel. A szégyen ráadásul nem konstruktív módon késztet dühkitörésre ("megalázott düh"), gyakran eredményez agressziót.
Ma már egyre többet tudunk a szégyen és a különféle függőségek kapcsolatáról is. Az újabb kutatások segítségével egyre jobban felismerjük a koragyermekkori (sőt, gyakran a transzgenerációs) traumák alapvető szerepét a függőségek kialakulásában. A neurobiológiai kutatások feltárták azt, hogy az agy jutalmazó rendszere, ami a drogfüggőség kialakulásáért is felel, milyen súlyosan torzulhat azoknál az egyéneknél, akik nem kapnak megfelelő érzelmi impulzusokat. Különösen igaz ez az agy fejlődésének korai szakaszában. Tudjuk, hogy a szeretetet, az empátiát, a kötődést is tanulni kell, ezek nem automatikusan adott képességek. A drogfüggőséget ma már sokkal kevésbé látjuk egy pusztán a drog által kiváltott kémiai folyamatnak. Egyre többet tudunk arról a tanulási folyamatról, amelynek során a társadalmilag elszigetelt, rosszul működő közösségben vergődő egyén a környezetéhez alkalmazkodik a drogfogyasztás segítségével.
Ennek a folyamatnak egy nagyon fontos részét képezi az, amit Ronald Potter-Efron "a szégyen-függőség spirálnak" nevez. A különféle traumák, lelki sérülések, az egészséges kötődés és az empatikus képességek hiánya, a társadalmi kirekesztettség nagyon gyakran intenzív szégyennel jár együtt. Az iskolások körében végzett vizsgálatok feltárták, hogy azok a kamaszok, akik gyakrabban tapasztaltak szégyent és kerültek annak befolyása alá, később jelentősen nagyobb arányban váltak különféle szenvedélyek rabjává (mint ahogy gyakrabban követtek el bűncselekményeket vagy öngyilkosságot is). Ez a korreláció nem volt megfigyelhető a bűntudat esetében. Ennek az a magyarázata, hogy mint korábban írtam, a szégyenkező ember késztetést érez arra, hogy elmeneküljön a kellemetlen érzelem elől, hogy háttérbe szorítsa, mintegy "kikapcsolja" saját énjét, mint zavaró tényezőt.
Ha egy ilyen egyén felfedezi, hogy az alkohol vagy más drogok segítségével ez viszonylag kevés erőfeszítéssel, de nagy eredményességgel megtehető, akkor előbb-utóbb képtelen lesz mértékletesen élni az adott szerrel. És előbb-utóbb a túlzott fogyasztásnak negatív következményei jelentkeznek az interperszonális kapcsolatokban. Ez aztán újabb szégyenérzetet eredményez, és emberünk most még rosszabbul érzi magát, mint azelőtt.
Természetesen egy egészséges érzelmi világgal rendelkező ember is elkövethet nagy hibákat részegen/bódultan. Ő ebben az esetben bűntudatot érez, ami segíthet neki elkerülni a jövőben a túlzott szerfogyasztást. Egy függő azonban egyre intenzívebb szégyent érez, ami nem ösztökéli a helyreállításra, inkább a menekülésre. Még inkább megnövekszik tehát a késztetése arra, hogy meneküljön a szégyen elől, és ezért még jobban belegabalyodik a szerhasználatba. Ennek folyományaként viszont egyre jobban elidegenedik a nem fogyasztó barátaitól, rokonaitól, és egyre kevesebb más örömforrása lesz az életben. És lám, máris felépült az egyre mélyülő szégyen-függőség spirál, ami fekete lyukként nyeli el emberek millióit minden évben.
Ha ezt az ördögi kört meg akarjuk törni, azt éppen nem a szerhasználatnál, hanem a szégyennél kell kezdeni. Nem lehetséges felépülés, ha a függő emberben tovább növeljük a szégyen érzetét, erősítjük saját értéktelenségének tudatát. Egy 2013-ban a Clinical Psychological Science című folyóiratban ismertetett vizsgálat bebizonyította, hogy a felépülőben lévő függők esetében a szégyen a visszaesés kockázatát növeli, míg az egészséges bűntudat segíthet a felépülésben.
Ez erősen megkérdőjelezte mindazokat a "kemény szereteten" (tough love) alapuló "terápiás" megközelítéseket, amelyek a 80-as és 90-es évektől váltak népszerűvé. Az ilyen programok szerint a függőség alapvető oka az önzés. Az önző ember nem képes vagy nem tud szembesülni tette következményeivel, ezért egyfajta "sokkterápiára" van szüksége. Így az ilyen programok a függők megalázására, megbélyegzésére, sőt, gyakran testi-lelki kínzására, fegyelmezésére helyezték a hangsúlyt. Oroszországban és Ázsiában ezek a módszerek még mindig a függőséggel kapcsolatos beavatkozások középpontjában helyezkednek el. Becslések szerint Ázsiában 400 ezer embert tartanak fogva ún. rehabilitációs központokban, amelyek valójában sokkal inkább koncentrációs táborok, ahol a lakókat rendszeresen verik és rabszolgamunkára kényszerítik. Magyarországon is gyakran találkozhatunk azzal az elképzeléssel, hogy a különféle függőségekben szenvedő fiatalokat valamiféle munkatáborba kellene zárni, ahol kemény, szigorú fegyelmezéssel "ki lehet verni" belőlük a függőséget. És sajnos az ellátórendszerben is túl gyakran találkozik olyan szakemberrel a függő, aki megalázza és megszégyeníti.
Ezek a módszerek azonban éppen az ellenkezőjét érik el annak, amit el szándékoznak érni. Az olyan programok és az olyan helyek (pl. börtönök), ahol az egyének csak újabb megalázó élményeket élnek át, további lelki sérülésekhez vezetnek. Nem ösztökélik az egyént arra, hogy egészséges bűntudata alakuljon ki, viszont tovább rombolják az önértékelését, növelik az elszigeteltségét és súlyosbítják az önmaga értéktelenségéről, haszontalanságáról alkotott képet. Tovább mélyítik tehát a függőség-szégyen spirált.
Az igazán eredményes felépülés a függőségből az, ami visszafordítja a szégyen-függőség spirált, avagy azt a tanulási folyamatot, aminek a részeként az emberi elme megtanulta a függőséget a jutalmazó szerektől. Ennek részeként nagyon fontos szerepet kell kapnia a múltbeli traumák és sérülések feldolgozásának, ami egy hosszú terápiás folyamat, és a visszaesés gyakori. A jó hír azonban az, hogy az emberi agy rendkívül rugalmas és alkalmazkodóképes jószág. Lehet, hogy a függőség teljesen "újradrótozza" az agyat, azonban ezek a változások egyáltalán nem véglegesek és visszafordíthatatlanok. Az agy képes arra, hogy újra megtanulja elérni és átélni az örömöt más módon is, például kölcsönös tiszteleten és szereteten alapuló emberi kapcsolatok útján. Az öröm, a siker új tapasztalata pedig, ha nem is könnyen, de felülírhatja a drogsóvárgás emlékét.
Brené Brown, a szégyen egyik világhírű kutatója egy népszerű TED-beszédében arról beszél, hogy Észak Amerikában a szégyen járványával kell szembenéznünk. Ez bizony Magyarországra is igaz. Vajon hány ember küzd most is éppen a szégyennel kibeszéletlen, feldolgozatlan traumák miatt, ami megakadályozza abban, hogy elhagyja az abúzív partnerét, hogy otthagyjon egy rosszul fizetett, megalázó munkát vagy éppen segítségért forduljon a függősége leküzdésében? És vajon hány ember hal meg amiatt, amiért beleszületik egy olyan rendszerbe, ami gyakran már az iskolától kezdve szégyenre nevel minket, belénkveri önmagunk értéktelenségének, jelentéktelenségének tudatát? A kultúránkba túlságosan beleivódott az a hiedelem, hogy valakinek minél rosszabbul kell éreznie magát ahhoz, hogy jobban legyen, hogy jó ember legyen. Az újabb kutatások ezt a hiedelmet sokszorosan cáfolják. Ahogy Brené Brown fogalmaz, ha értelmes, fenntartható változást akarunk elérni, akkor meg kell különböztetnünk egymástól a produktív, konstruktív bűntudatot a destruktív szégyentől. És ami még fontosabb: nem szabad többé a megszégyenítést felhasználnunk mások megváltoztatására. Ennek része az is, hogy abba kell hagynunk az emberek skatulyázását, morálisan töltött címkékkel ("drogos") való ellátását is.
Brown szerint a szégyen ellenszere nem más, mint az együttérzés (empátia). "Amennyiben a szégyent egy Petri-csészébe tennénk, három dologra lenne szüksége, hogy exponenciálisan növekedjen: titkolózás, elhallgatás és ítélkezés," mondja. "De ha ugyanekkora adag szégyent a Petri-csészében empátiával locsolnánk, azt nem élhetné túl." Nincs semmi, ami jobban segítene nekünk a szégyen legyőzésében, mint mások együttérzése (ami nem ugyanaz, mint a rokonszenv, a szimpátia, lásd a videót fent!). A nem ítélkező, empatikus segítés megtöri a titkolózást és elhallgatást, konstruktív bűntudattá oldja a szégyent. Drogellenes háború helyett erre kell építenünk a drogpolitikánkat.
Sárosi Péter