Plutarkhosz, a görög történetíró megörökített egy anekdotát, ami sokat elmond az élet értelméről. A történet szerint Pürrhosz, az épeiroszi uralkodó a rómaiak ellen folytatott hadjáratainak egyik szünetében megvendégelte Kineászt, a filozófust. "Ha a rómaiakat sikerül megvernünk, akkor egész Itáliát térdre kényszeríthetjük," dicsekedett el a vacsora során Pürrhosz. "És mi lesz azután?" - kérdezett vissza a bölcs. "Aztán meghódítjuk Szicíliát," felelte Pürrhosz. "És azután?" "Azután jön Líbia és Kartágó." "És azután?" "Utána az egész görög világ az én uralmam alatt egyesül majd." "És azután?" "Azután, kedves barátom," felelte kissé ingerülten Pürrhosz, "bort ihatunk, filozófiáról vitatkozhatunk és élvezhetjük a barátságunk gyümölcseit." Kineász erre felhúzta a szemöldökét és körbemutatott a teremben: "De hát királyom, már most is megtehetjük ezt, anélkül, hogy másoknak vagy saját magunknak további szenvedést okoznánk!"
Ez a kis történet ma is elgondolkodásra késztethet bennünket. Csak legyen meg a diplomám. És aztán? Csak vegyenek fel ehhez a menő céghez. És aztán? Csak keressek végre annyit, hogy legyen egy házam meg drága kocsim. És aztán? Csak legyek elég híres, hogy megszerezhessek minden nőt/pasit. Mindig a következő kihívásra összpontosítunk: még megszerezzük ezt, megvesszük amazt, meghódítjuk őt, elérjük a következő célt, és akkor majd boldogok leszünk. Minél többet akarunk birtokolni, minél több befolyással akarunk bírni más emberekre, hogy biztonságban érezzük magunkat, és elkerüljük a fájdalmat és a szenvedést. A szerzésre és a felemelkedésre törekszünk, magunknak, a családunknak - akár másokon áttörtetve is.
Ez persze valahol érthető. Szociális állatok vagyunk, azt szeretnénk, hogy embertársaink felfigyeljenek ránk, hogy szükségük legyen ránk, hogy szeressenek minket. De vajon a hírnév és a vagyon elhozza nekünk a boldogságot? Kineász szerint ostobaság ezt hinnünk. Hiszen a boldogság, ez a kis kék madár, ami folyamatosan kicsúszik a kezünkből, miközben őt hajszoljuk, valójában ott ül a vállunkon és várja, hogy meghalljuk a hangját. Nem kell elkapni, megragadni, megszorongatni, rettegve attól, hogy újra elveszítjük. Egyszerűen csak hagyni kell, hogy daloljon nekünk. A valódi gyönyör, a valódi öröm minden egyes pillanatban csupán karnyújtásnyira van tőlünk.
Kineász az egyik nagy görög filozófiai iskola, az epikureusok híve volt, akik Epikurosz tanításait követték. Nincs még egy filozófus, akit annyian, annyira és annyiszor félreértettek volna, mint Epikurosz. Az epikureus jelzőt még mindig a nihilista gyönyörhajszoló ember megbélyegzésére használják. Pedig mi sem állt távolabb Epikurosztól, mint azt állítani, hogy az embernek elvtelenül ki kell elégítenie a pillanatnyi szenvedélyeit, tekintet nélkül másra és másokra. Bár már életében azzal vádolták, hogy élete folyamatos orgiákból áll, hogy minden nap kétszer hányja ki a mértéktelenül behabzsolt ételt és szüzekkel teli kádban fürdik, valójában nagyon egyszerű és mértékletes életet élt.
A félreértést az okozta, és a világ haragját az váltotta ki, hogy Epikurosz minden képmutatás nélkül, őszintén szembenézett azzal, amivel sok filozófus és teológus nem szeretett szembenézni. Kimondta, hogy az embernek élvezni kell az életet és keresnie kell az örömöt, mégpedig itt és most. Hogy ez az egyszerű gondolat miért váltott ki ilyen botrányt? Mert a világ nem egyszerűen hajszolja az élvezeteket, de egyben rendkívül képmutató is. Az ember, minél inkább törekszik a hírnévre, a hatalomra és a vagyonra, annál inkább szereti törekvéseit magasztos eszmék és ideálok mögé rejteni. Az örömöt a legtöbb vallás a túlvilágra száműzi, míg a tünékeny árnyékvilágot a szenvedések völgyének tartja. Epikurosz szerint viszont ahelyett, hogy folyamatosan egy valamikori Boldogságot hajszolnánk, így, nagy betűvel, meg kell tanulnunk kiélvezni az élet apró kis örömeit, itt és most.
Napjainkban persze egész iparág - boldogságipar - épült fel arra, hogy az emberek hajszolják a boldogságot. Rendeld meg most, vedd meg most, fogyaszd el most - és ettől majd boldog leszel, harsogják a reklámok körülöttünk. Oszd meg az élményeidet, a képeidet, hogy az emberek lájkolhassák! Formáld az alakod, légy fitt, legyél vonzó és menő, utazz el - a lényeg, hogy valamit meg kell szerezned, pénzért, hogy boldog legyél. Epikurosz szerint azonban a valódi örömhöz nem a birtokláson, és nem is az önsanyargatáson keresztül vezet az út. Szerinte az embernek ki kell elégítenie a természetes szükségleteit, és nem szabad elutasítania az élet élvezetét, de vigyáznia kell arra, hogy ne váljon rabjává, kiszolgáltatottjává az anyagi javaknak vagy szenvedélyeknek.
Epikurosz szerint az élvezetek, a szenvedélyek alapvetően nem rosszak, nem kell kerülnünk őket. Viszont bizonyos élvezetek kockázatokat rejtenek, és előbb utóbb nagyobb szenvedést okoznak, mint amennyi élvezetet. "Egyetlen gyönyör sem rossz önmagában, azonban egyes gyönyörkeltő dolgok olyan zavart hordoznak magukban, ami meghaladja az általuk kiváltott gyönyört," fejtette ki. Az embernek tehát nem csak a pillanatnyi élvezeteket kell hajszolnia - hanem egy időben kiegyensúlyozott örömöt kell megtalálnia. Valójában a kevesebb élvezet hosszú távon nagyobb örömet jelent, mintha mindent azonnal bekebeleznénk. Ezért van szükség a mértékletességre, magyarul tekintettel kell lenni arra, hogyan csökkenthetjük a gyönyörteli tevékenységek kockázatait hosszú távon. És bizony vannak dolgok, amik rövid távon lemondással, sőt, fájdalommal járnak, mégis, a hosszú távú öröm érdekében meg kell tennünk őket. Modern kifejezéssel élve, Epikurosz az ártalomcsökkentés és a fenntartható gyönyör- és örömgazdálkodás alapjait próbálta kialakítani.
Epikurosz materialista volt abban az értelemben, hogy Démokritosz nyomán hitte: a világ anyagból és ürességből áll, az előbbit pedig atomok alkotják, amelyek mozgása magyarázza a világ jelenségeit, és ezek a jelenségek tapasztalati úton megfigyelhetők. Ezáltal sokkal közelebb állt a modern tudományos megismeréshez, mint bármelyik más ókori iskola. Valószínűleg lenyűgözte volna az, amit a modern neurológiai kutatásokból arról tudunk, miként felelősek az agy jutalmazóközpontjának örömhormonjai (mint a dopamin és a szerotonin) a hangulataink és tudatállapotaink módosításáért. Jelenlegi fogyasztói társadalmunk nagyban épít arra, hogy az ember könnyen rászoktatható különféle tevékenységekre az agy jutalmazóközpontjának ingerlésével. Ha belegondolsz, a legtöbb fogyasztói termék rövidtávú dopaminfröccsre épül, ami kiváltja az ismétlés iránti vágyat, és ezáltal hasznot hajt más emberek számára. Ilyen a kóla, a sültkrumpli, a közösségi média és ilyenek a drogok is.
Ha Epikurosz tanításait szeretnénk a neuroetika nyelvére lefordítani, akkor azt mondanánk: olyan módon próbáld az agyad jutalmazóközpontját működtetni, hogy elkerüld a kémiai egyensúly felbomlását és ne válj függővé bizonyos ingerektől. Az élvezeteket nem kell elkerülnöd, de azzal tudod azokat a leginkább maximalizálni, ha alkalomszerűen és nem túl intenzíven stimulálod a jutalmazóközpontodat, különben az agyad sokkal nagyobb szenvedéssel fog büntetni (pl. elvonási tünetek, egészségkárosodás). Keresd azokat az élvezeteket, amelyek hosszú távon építően hatnak az életedre és megelégedést nyújtanak - még akkor is, ha akár rövid távon szenvedéssel járhatnak. A sport, a kirándulás vagy éppen a munka például rövid távon szenvedés lehet, de hosszú távon öröm - amennyiben mértékletesen űzik. A bölcsesség nem más, mint az a képesség, hogy megállapítsuk, melyik gyönyörök tesznek jót nekünk, és melyek ártanak.
Sokan önzőnek tarthatják ezt a filozófiát, hiszen ha a követői csak a saját örömük maximalizálására összpontosítanak, akkor miért lennének tekintettel másokra? Vajon nem válunk-e erkölcstelenné, ha ezt a filozófiát követjük? Nos, Epikurosz erre is frappáns választ adott. Szerinte ugyanis, éppen azért, mivel az ember szociális állat, számára a legnagyobb élvezetet nem a különféle dolgok megszerzése, birtoklása jelentheti. Az öröm legnagyobb forrása az ember számára éppen a többi emberrel való interakció, kapcsolatba lépés. És míg a viktoriánus kor óta az emberi kapcsolatok legmagasabbrendű formájának az igaz szerelmet szokás tartani, az ókori görögök számára a legnemesebb öröm forrása nem a szerelem, hanem az igaz barátság. Ez nem ismerősgyűjtést és lájkvadászatot jelent, hanem olyan emberi kapcsolatok kialakítását, amelyek kölcsönös bizalmon és tiszteleten alapulnak.
Epikurosz számára nem létezett nagyobb gyönyör, mint a barátai meghitt körében bort iszogatni, sajtot enni és filozófiáról beszélgetni. Felismerte, hogy az ember alapvetően együttérző lény, és az élvezetek iránti önös vágya és a közösség szolgálata valójában nem zárja ki egymást, sőt, együtt járnak. Hiszen nincs nagyobb öröm, mint amikor úgy érezzük, egy értelmes közösség tagjaként közösen ismerhetjük meg és élvezhetjük ki önmagunkat, egymást és a világot. Ezért aztán a bölcs ember a közösségért, a barátaiért még igen nagy áldozatokra, szenvedésre is hajlandó, mert tudja, hogy a jutalma jóval nagyobb öröm lesz, mint a pillanatnyi élvezetek rövidtávú dopaminfröccsei.
Epikurosz ezért megpróbált egy olyan közösséget építeni maga köré, ahol az elveit a gyakorlatba is átültetheti. Athén határában egy földterületet vásárolt, amit aztán a Kertnek nevezett el. Ide vonult vissza a barátaival és tanítványaival. A korban nagy botrányt váltott ki, hogy ide nem csak szabad férfiakat, de rabszolgákat, nőket, sőt, kurtizánokat is befogadott. Aki a Kert részévé vált, egyenlő méltóságban és tiszteletben részesült. A Kert kapujában a következő felirat függött: „Idegen, itt részesülhetsz a jóban. Nálunk a gyönyör a legfőbb jó.” A Kertben élők vállalták, hogy egyszerűen és mértékletesen élnek. Nem azért, mert az önmegtartóztatással akartak vezekelni valamiért, vagy megtisztulni valamitől, hanem azért, mert felismerték, hogy a mértékletesség a gyönyörök maximalizálásának egyedüli útja. Nem vetették meg a bort és a szerelmet, de legfőképpen egymás intellektusából, szeretetéből lakomáztak. Tudták, hogy az elszigetelt, a magányos egyén az, aki a legkevésbé tud úgy élni a gyönyörökkel, hogy közben ne váljon a rabjukká, míg végül már csak a szenvedés elől menekül.
Faludy György költő, aki maga is Epikurosz követője volt, arra a megállapításra jutott, hogy "az ember boldog lehet majdnem minden körülmény között. Ennek titka: hogy szeressen, legyen lojális mindahhoz, amit szeret, és biztos nyugalommal merítse leheletét mindebből. Az éhség pedig éppen olyan kevéssé akadályozza a boldogságot, mint a sok étel és ital." Így aztán Faludy a recski munkatábor sötétzárkájában a kulcslyukon át beszűrődő fényben is örömét tudta lelni. Bár ez az egész világ körülöttünk arra próbál minket programozni, hogy folyamatosan újabb kütyüket, újabb jutifalatokat, újabb státusz-szimbólumokat hajkurásszunk, nem árt emlékezni rá, hogy a valódi örömöt bármikor átélhetjük - nem kell hozzá más, mint egy jóbarát.
Ha őszintén átkutatjuk az emlékezetünket, a legboldogabb pillanatokat nem feltétlenül akkor éljük át, amikor valami nagyon fontos fordulóponthoz ér az életünk. Hanem akkor, amikor éppen nem vágyunk semmire görcsösen, hanem hátradőlünk egy nyugodt estén a barátaink, a szeretteink körében, és együtt élvezzük az élet egyszerű örömeit. Akár egy jó ételt, egy jó bort vagy egy spanglit. És közben elbeszélgetünk a világról, az életről, az emberekről. Radnóti Miklósnál szebben úgysem fogom tudni megfogalmazni:
Régi szelid esték, ti is emlékké nemesedtek!
Költőkkel s fiatal feleségekkel koszorúzott
tündöklő asztal, hova csúszol a múltak iszapján?
hol van az éj, amikor még vígan szürkebarátot
ittak a fürge barátok a szépszemü karcsu pohárból?
(À la recherche )
Ami engem illet, én mindig gyanakvással tekintettem azokra az emberekre, akik nem képesek élvezni és értékelni az élet apró örömeit - hiába lépnek fel az Erény harcosainak vagy az önmegtartóztató bölcsnek a szerepében. Azok, akik a túlvilági gyönyörökről, az örök életről vagy éppen a jövő osztálynélküli társadalmáról prédikálnak, de eközben nem képesek átélni az örömöt az ittben és a mostban, azok éppen annyira riasztanak, mint azok, akik görcsösen hajszolják az újabb és újabb gyönyöröket annak reményében, hogy elmenekülhetnek saját maguk elől. Nem véletlen, hogy bizonyos típusú emberek az egyik végletből átesnek a másikba.
Sárosi Péter