Király József pszichológus több alkalommal is kísérletezett saját magán a pszichedelikus drogok és a zene együttes hatásait vizsgálva.
Az 1950-es években a Lipótmezőn (akkor Országos Ideg- és Elmegyógyintézetnek hívták) Szára István, majd Böszörményi Zoltán vezetésével a magyar pszichiáterek egy csoportja kísérleteket hajtott végre a dimetiltriptamin (DMT) és dietiltriptamin (DET) nevű pszichedelikus drogok hatásaival kapcsolatban. Ezzel a világon először éppen ezek a magyar kutatók írták le ezeknek az akkoriban még teljesen ismeretlen pszichoaktív szereknek a hatásait. Azért kísérleteztek éppen ezzel a szerrel, mert az akkor már egyre nagyobb ismertségre szert tévő pszichedelikus droghoz, az LSD-hez nem jutottak hozzá. A svájci Sandoz cég ugyanis, az LSD forgalmazója, a hidegháborús paranoia légkörében megtagadta a magyar kutatóknak való kiszállítást, arra hivatkozva, hogy félő, hogy a szovjetek használnák fel titkos katonai kísérletek céljából. Ezért aztán Szára és kollégái a laboratóriumukban DMT-t és DET-et állítottak elő.
A DMT-t tartalmazó főzeteket (ayahuasca) a dél-amerikai sámánok már a prehistorikus időktől fogva használták. Magát a hatóanyagot azonban csak 1931-ben szintetizálta először Richard Helmuth Fredrick Manske. Később, a 60-as években a DMT az "üzletemberek tripje" elnevezést kapta, ugyanis nagyon gyorsan nagyon intenzív pszichedelikus élményt vált ki, ez inhalálva 5-15 percig, orálisan (MAOI gátlóval együtt) fogyasztva pedig mintegy 3 óráig tart. A DMT egyik kutatója, Richard Strasman a DMT-t a "szellem molekulájának" nevezte el, mivel a hatására vallásos, transzcendentális élményeket írnak le a fogyasztói. Például gyakoriak azok a beszámolók, amelyek idegen lényekkel (szellemekkel) való kommunikációról, az ego feloldódásáról/haláláról, élénk hang és vizuális hallucinációkról szólnak.
A kutatások korai időszakában (50-es évek) az LSD-hez és DMT-hez hasonló szereket pszichomimetikusnak nevezték, hiszen azt feltételezték, hogy ezek a drogok a pszichózishoz és a pszichiátriai betegségekhez nagyon hasonló tudatállapotot produkálnak. A pszichoanalitikus értelmezések szerint a tudatalatti tartalmakat hozzák felszínre. Ezáltal az ilyen szerekkel folytatott kísérletektől azt remélték, hogy jobban megérthetik a pszichiátriai rendellenességeket, például a szkizofréniát. Ennek megfelelően a korabeli kutatók által használt terminológiára a medikalizáció a jellemző: "pszichózisként", "tudatzavarként" és "mérgezésként" utalnak a pszichedelikus élményre. A mai kutatások már feltárták, hogy bár a pszichedelikus élmény valóban mutat közösségeket bizonyos a pszichózis során átélt jelenségekkel, tünetekkel, azonban nem megfeleltethető annak. Sőt, a pszichedelikus szerek ellenőrzött körülmények között olyan transzcendens, spirituális élményekhez vezetnek, amelyek jótékony hatással vannak a mentális egészségre. A hosszú évtizedekig tartó tiltás után ma a pszichedelikus kutatások reneszánszáról beszélnek (erről bővebben itt!).
Dr. Király József pszichológus (1925-2004), aki később a Magyar Tudományos Akadémia tagja és a Magyar Pszichológiai Társaság elnöke volt, részt vett a Böszörményi-féle kísérletsorozatban a Lipótmezőn. 1958. március 1-én 0,75 mg/testsúlykilogrammot fecskendezett be a DMT-hez nagyon hasonló dietiltriptaminból (DET), hogy saját magán vizsgálja meg, hogyan befolyásolja a szer a hangok és a színek érzékelését, illetve a szineztézia jelenségét. Ez utóbbi azt jelenti, hogy az egyik érzékszerv által keltett benyomás egy másik érzékszerv által kiváltott érzetet eredményez, pl. a hangokhoz színek társulnak, vagy a hanghatások színérzetet váltanak ki. Azok a korábbi kutatások inspirálták ebben, amelyek a hasis, a meszkalin és az LSD hatásait vizsgálták a környezet percepciójára (érzékelésére), azáltal, hogy különféle vizuális és hanghatásoknak tették ki az alanyokat. Ezzel gyakorlatilag már körvonalazták a 60-as években megszilárduló hipotézist, hogy a pszichedelikus drog által kiváltott élményt rendkívüli módon befolyásolja a fogyasztó állapota, hozzáállása, emlékei (set) és a külső környezet (setting). Ezek módosításával pedig a pszichedelikus szereket fel lehet használni különféle mentális betegségek, zavarok terápiájában.
Király magnetofonról különféle klasszikus zenei tételeket hallgatott meg a DET-trip során, és jegyzetfüzetébe feljegyezte, mit tapasztalt, majd erről az Orvosi Lélektan című folyóiratban számolt be 1959-ben. Bach muzsikája élénk színekben pompázó, színüket gyakran változtató fátylakat, Bartók "különös ritmikájú akkordjai" pedig "kékes-lilás ködgomolyagokat" idézett meg a trippelő orvos képzeletében. Környezete eközben meglehetősen steril és színtelen volt: fehérre meszelt ajtók, fehér köpenyes orvosok vették körül.
"Aztán mikor fortisszimó szólalnak meg a híres akkordok, lila pamacsok vágódnak rá az egyik orvos fehér köpenyére, hogy onnan azonnal szétfussanak:, mint kék villám-cikcakkok és lila tűzkígyók ... S a zene elenyészésével a látomás is lassan belevész a kékes- lilás ködgomolyagok párájába, ahonnan kibontakozott..."
Amire a magnetofon elért Csajkovszkij szimfoniájához, az orvos már egyre nehezebben képes fenntartani az objektív tudományos megfigyelő álarcát, hiába is erőlködött:
"De erre már alig figyelek, pedig tudom, hogy szinesztéziáimat akarom tanulmányozni s görcsösen próbálok koncentrálni. Sohasem volt olyan groteszk zenei élményein, mint most. Tele vagyok fellazult gátlástalansággal, csapongó eufóriával és a kötetlenség szálldosó mámorával s ugyanakkor hallgatom a zeneirodalom legfélelmetesebb adagio lamentoso-ját. De már ezt a groteszk ellentmondást sem figyelhetem tovább. Nincs többé önfigyelő kötelesség és tudományos cél. A szer hatása növekszik, s az egyre jobban szétszóródó tudatomból kihullanak a komolykodó tanulmányozások és konstatálások, hogy helyet adjanak a pszichikum szeszélyes szenzációinak, soha meg nem élt hangulatok hullámzásainak."
1959. augusztus 19-én Király megismételte a kísérletet, ezúttal egy nagyobb, 0,80 mg/kg dózis segítségével. Alig 27 perccel a befecskendezés után, Beethoven 3. Leonóra-nyitányát hallgatva ismét teljesen magával ragadja a pszichedelikus élmény sodró lendülete - ezúttal egy víz alatti mélymerülésbe.
"Becsukom a szemem. Így is látok. Sőt: most látok igazán! A BEETHOVEN-zenére élményszerűen szép vízió bontakozik ki. Vízalatti kép a tengerben ... Az opálos-zöldes, itt-ott piszkos-kékes víz hátteréből lassú, méltóságteljes mozgással felfelé lebeg egy sötétpiros fényből font hatalmas háló . . . Vörös háló, vékony neon-szálakból... A háló szemei a vörös számtalan árnyalatában kápráznak. Egyre emelkedik, egész látóteremet betölti s a zene lassú mozgására ide-oda hullámzik, mintha nem is a tengervíz, hanem a zene lebegtetné. Mi lehet ez a furcsa háló? De nincs idő találgatásra, máris itt a következő, lenyűgöző kép: egy zöldes-szürke köd-fal háttere előtt döbbenetes méltóságteljességgel, lassú, kígyózó mozgásokkal színes szalagok ereszkednek alá. A szalagíveken hirtelen piciny, gúlaalakú, élénk kékben sziporkázó drágakövek tűnnek elő, felsorakozva a szalagokon. S a szalagok mozgása egyre élénkebb lesz, néha valósággal táncot járnak a BEETHOVEN-zenére, mintha egy láthatatlan karmester vezényelné őket."
Egy másik Beethoven darab (Fidelio indulója) kapcsán már arról számol be, hogy "fülledt, párás és meleg vörösbe" süllyed, és a zene már nem is csupán a szín- és hangérzékelését befolyásolja, de hat a tapintására és a test-érzékelésére is. "Mindent beborít és átnyalából simogató hullámaival."
Ezúttal nem elégedett meg a klasszikus zenével, de átnyergelt a jazz "kábító kakofóniájára" is. Ettől aztán végleg bekészült a derék pszichiáter:
"S a pregnáns tánczene nyomán besötétül a látótér, csokoládé- és sötétbarna színek hátteréből aranysárga szalagocskák ficánkolnak elő, bekapaszkodva a heverőbe alattam, hogy azt rángassák, mozgassák, emelgessék a zene ritmusára. Majd a padló, a szoba, a mennyezet, a bútorok s az egész tér, a környező világ is átveszi a ritmusok vad táncát, mintha a mesebeli északi mítoszok Strömkarl varázsdallamainak ellenállhatatlanságában oldódna fel minden ... Egy hosszú dobszóló zöld színt indukál s úgy dobálja alattam a heverőt, mintha azt ütnék, nem is a dobot s közben szemem előtt a zöld spirálok őrjítően járják a dobolás ritmusát. Egy titokzatos orpheusi bűvöletbe estem, a zene hangingere egész énemet, összes érzékeimet s az egész teret elvarázsolja s átlényegíti. Színes hallást s fotizinákat akartam s több lett ennél: a hanginger minden érzékemet elragadta. Ha volna ennek a szónak értelme: pan-mousiká, akkor ezt kellene használnom, hogy kifejezhessem azt, amikor a szer bűvöletében a zenehang megszállja az agy összes sáncait s a mindenséget..."
Király tudósítása rímel azokra a mai kutatásokra, amelyek a pszichedelikus élmények által kiváltott misztikus élményekről, a kavargó színes fraktálokon keresztül megnyilvánuló végtelen sokféleség mögött a világ és az én alapvető egységének megéléséről számolnak be. Nem véletlenül használja az "orpheusi" jelzőt: Orpheusz az ókori görögök mitikus dalnoka a zenéje segítségével képes volt megnyitni az alvilág kapuit és utazni a szellemi és anyagi világ között. Éppen ez a célja Orpheusz mai követőinek, a pszichonautáknak, akik a zenével irányított kémiai tudatmódosítás segítségével próbálnak meg utazni saját lelkük mélységeiben és magasságaiban.
Ez az utazás persze mindig kockázatos, hiszen az utazás könnyen bolyongássá vagy meneküléssé alakulhat át, ha az utazó nem eléggé felkészült vagy nem megfelelő módon használja a "közlekedési eszközét". Megfelelő környezetben és megfelelő segítőkkel azonban óriási terápiás potenciállal rendelkezik - ezért tartotta és tartja izgalomban pszichológusok és pszichiáterek generációit. A pszichedelikus kutatások első korszaka a 60-as években azért zárult le, mivel ezek a szerek kikerültek az egyetemekről és a kórházakból, és az ifjúsági ellenkultúra szimbólumává váltak, ezáltal rettegést váltottak ki azokból, akik a fennálló társadalmi rend megőrzésére törekedtek. Király József maga is az új kutatások folytatását szorgalmazta annak érdekében, hogy az általa átélt élményeket meg lehessen magyarázni - ezekre a kutatásokra azonban egészen a 2000-es évekig nem kerülhetett sor a tilalom miatt.
Napjainkban a zene és a pszichedelikus drogok ismét a kutatók érdeklődésének fókuszába kerültek. Az Imperial College kutatói pár éve publikálták kutatásaikat, amelyekben a zene hatásait vizsgálták kérdőívekkel és agyi képalkotó eljárásokkal (fMRI) olyan alanyoknál, akik nagyobb dózisú LSD-t kaptak. A kutatás megerősítette azt, amit Király József már az 50-es években felfedezett: ezek a szerek rendkívüli módon elmélyítik és átalakítják azt a módot, ahogyan az emberi agy a zenét felfogja és értelmezi. Ennek a neurológiai hátteréről ma már többet tudunk, mint Királyék: a pszichedelikus szerek alapvető változást hoznak abban, ahogyan a különféle agyterületek egymással kommunikálnak. A zene hatására például az LSD-fogyasztók agyában az emlékezetért felelős hippokampusz melletti tekervény (gyrus parahippocampalis) és a vizuális kortex közötti intenzív interakciót mutatott ki az agyszkenner. Ez felelős azért, hogy a pszichedelikus élmény csukott szemű látomásokat vált ki a fogyasztókból.
Mendel Kaelen, az LSD és a zene kapcsolatát vizsgáló kutató többek között Robert Rich és Lisa Moskow orientális-atmoszférikus ambient muzsikáját különösen ígéretesnek tartja a terápiás alkalmazás szempontjából.
Király József egy másik, pszilocibinnel (a varázsgomba hatóanyag) folytatott kísérletéről majd legközelebb számolunk be itt a Drogriporteren.
Sárosi Péter