A világ nem más, mint ritmus. Odakint a bolygók keringése a Nap körül, az évszakok múlása, a nappalok és éjszakák váltakozása. Mi, emberek, ritmikus lények vagyunk. A szívünk dobogása, a ki- és belélegzés, az álom és ébrenlét folyamatos ismétlődése. Mind ritmus.
Az élet ebből a szempontból annak a művészete, hogy az embernek sikerül-e szinkronba kerülnie a külső és belső univerzuma ritmusával - avagy ráhangolódik-e a makrokozmosz és a mikrokozmosz összhangzatára. Amikor úgy érezzük, hogy a saját ritmusunk összhangban áll a környezetünk, a minket körülvevő emberek és tárgyak ritmusával, akkor boldognak érezzük magunkat. Amikor azonban nem tudjuk felvenni a minket körülvevő valóság lüktetését, amikor nem tudunk ráhangolódni más emberek ritmusára - akkor elveszettnek és magányosnak érezzük magunkat.
Édesanyám drámapedagógus. Amikor egy új osztályba kerül, gyakran eljátszat a gyerekekkel egy játékot. Megkéri őket, hogy mindenki kezdjen egy olyan mozgásba, táncba, mozdulatsorba, ami a leginkább kifejező a számára. Jöhet az a Monty Python hülye járások minisztériumából is. Csak az a szabály, hogy a többieket nem szabad zavarni az ő mozdulataikban. A cél, hogy végül a közösség próbáljon reagálni egymásra, és megtalálni egy közös mozgást, kényszer nélkül. Szerinte ez a játék mindennél többet elmond egy közösségről - szinte szükségszerűen kirajzolódnak az erőviszonyok és az, hogy melyik egyének érzik idegennek magukat a közösségen belül. Akik nem veszik fel a közösség ritmusát, és dacból, lázadásból csak azért is a saját ritmusukban mozognak. Őket a tanárok gyakran maguk is kiközösítik, büntetik, pedig rájuk kell a legtöbb figyelmet és szeretet fordítania egy pedagógusnak.
Nincs nagyobb öröm, mint amikor ritmikusan együtt mozgunk, lélegzünk, gondolkodunk a saját kis közösségünkben. Ezért tölt el minket ilyen eksztatikus örömmel például az, amikor együtt táncolunk, énekelünk vagy sportolunk. Az emberi lénynek éppen annyira szüksége van erre, mint az evésre és az alvásra. Akinek a tinédzserek bulizás iránti vágya önzőnek és értelmetlennek tűnik, az gondoljon inkább rá úgy, mint egy a felnőttkor küszöbére érkező emberi lény próbálkozását arra, hogy átélje az összhangzatot a maga közösségében.
A zenészek ösztönösen éreznek rá arra az igazságra, amit az agykutatók bonyolult képelemző eljárások során tárnak fel. Mickey Hart, a Grateful Dead dobosa szerint például az ember alapvetően ritmikus lény - és az emberi agy nem más, mint a központi ritmus. "Elmondja, mit tegyünk és mit ne tegyünk, és mindezt interaktív ritmusokon keresztül teszi. Az agy minden része pulzusokat bocsájt ki, amelyek az egész testeddel interakcióba kerülnek. Én a ritmusnak élek, ezért érdekelnek az agy hangjai. Meg akarom tanulni, hogyan ellenőrizzem a ritmust és hogyan használjam úgy, mint interaktív hangeszközt." Dr. Adam Gazzaley neurológussal együtt annak a lehetőségeit kutatja, hogyan lehet az agy elektromos hullámainak ritmikus mintáit kép- és hanghatások formájában kifejezni. Úgymond megzenésíteni az agyunk ritmusát. Ennek a kutatásnak terápiás jelentősége van - hiszen a legtöbb pszichiátriai betegséget, mentális zavart a legkönnyebben úgy lehet leírni, mint az emberi agy működésének disszonanciáját, avagy a ritmusból való tartós kiesését.
Ideig-óráig mindannyian kiesünk a ritmusból, mindenkinek vannak rossz percei, napjai vagy hetei. Amikor azonban valaki tartósan kiesik az őt körülvevő valóság ritmusából, annak pusztító következményei lehetnek. Ezt gyakran az váltja ki, hogy az egyénnel valami nagyon rossz történik: egy traumatikus élmény, amivel szemben az egyén tehetetlennek, kiszolgáltatottnak érezte magát. A legrosszabb az, ha egy olyan személy részéről szenved el bántást, akiben megbízik, akitől törődést és szeretetet várt el. A kora gyermekkorban elszenvedett hasonló traumatikus élmények az egész életre kihathatnak.
Ma már tudjuk, hogyan hangolódunk rá a korai éveinkben a minket körülvevő világ ritmusára. Először az újszülőtt a saját ritmusát követi (eszik, alszik), és csak szépen lassan kezdi el felfedezni az őt körülvevő embereket, ráhangolódva az ő ritmusukra. Ennek a ráhangolódásnak fontos részét képezik az ún. tüköridegsejtek, amelyek az együttérzés, az empátia képességének kibontakozásáért felelősek. Amikor a kisbaba visszamosolyog a rámosolygó szülőre, amikor utánozza az arcvonásait, amikor ráhangolódik a szülő érzelmeire - akkor már ennek a rendszernek a fejlődését tapasztalja meg. Ha a korai gyermekkorban nem kapunk megfelelő figyelmet, szeretetet és törődést, ha nem tanulunk meg kötődni, ráhangolódni a minket körülvevő emberek ritmusára - akkor nagy valószínűséggel sérült felnőttekké válunk. A sérült szülők pedig maguk sem képesek arra, hogy felvegyék a gyermekük ritmusát, ezért továbbadják a sérülésüket.
Bessel van der Kolk pszichiáter "A test számon tartja: agy, elme és test a trauma gyógyításában" című kitűnő könyvében hangsúlyozza, hogy a traumát ne egyszerűen úgy képzeljük el, mint egy fizikai sebet. És a traumával való szembenézést sem úgy, mint sebnyalogatást. Ami az igazán rossz a traumában, az nem önmagában egy kellemetlen emlék - hanem az, hogy teljesen megváltoztatja az agy működését. A traumatizált agy ugyanis rosszul van bedrótozva: rossz érzelmekkel, gondolatokkal reagál a külvilág ingereire, vagy éppen egyáltalán sehogyan sem reagál. Olyan ingerektől is bekapcsol a félelem, amitől nem kellene - olyan alkalmakkor érez az egyén dühöt, fájdalmat, amikor élveznie kellene a szituációt, és olyan pillanatokban kerül teljesen lefagyott, önmagába zuhant állapotba, amikor gyorsan kellene reagálni.
Kiesik a ritmusból - képtelen összhangba kerülni más emberekkel. Mint egy botfülű zeneanalfabéta, aki csetlik-botlik a táncórán, és folyamatosan rálép a partnere lábára. A kudarcok miatt aztán egyre jobban elszigetelődik és nő benne a stressz. A stressz oldását pedig gyakran olyan módszerekkel próbálja enyhíteni, amik ideig-óráig visszazökkenthetik ugyan a világgal való összhang illúziójába, de hosszú távon méginkább eltávolítják a valóságtól. Mint amilyenek a drogok.
A drogfogyasztás a társadalom margójára szorult, súlyos pszichés problémákkal küzdő embereknek nem egyszerűen menekülés a valóság elől - hanem túlélési eszköz. A létezéssel járó elviselhetetlen stressz oldásának eszköze. Az eredője nem az élvezkedés, a gyönyörkeresés, hanem a fájdalom enyhítésének vágya. De ezzel nem akarok abba a hibába esni, hogy ezeket az embertársainkat valamiféle egzotikus, tőlünk teljesen másként működő faj képviselőiként fessem le (ezt nevezi a szociológia "othering"-nek). Fontos tudatosítanunk, hogy gyakorlatilag bármelyikünk kieshet a kozmikus ritmusból - és bármelyikünk segítségre szorulhat, hogy újra felvegye az őt körülvelő valóság ritmusát. És ez nem szégyen!
A legtöbb jó terápiás módszer arra összpontosít, hogy az egyént segítse az elvesztett ritmus felvételében. A meditáció, a jóga például a légzés és a mozdulatok ritmusának szabályozásával járul ehhez hozzá. A kognitív viselkedésterápia kizökkent minket abból a rossz ritmusból, amivel a rossz önreflexiókkel, rossz visszacsatolásokkal saját magunk szigeteljük el magunkat. A mozgást, a táncot alkalmazó terápiás módszerekkel az egyén újraalkothatja a saját testéhez fűződő viszonyát, újratanulhatja az érzelmek megélését, beleringathatja magát az elvesztett kozmikus biztonságba, bizalomba, amit az anyja karjaiban élt át (vagy kellett volna átélnie).
A segítségnek soha nem szabad paternalista, ítélkező, fegyelmező formát ölteni. A cél nem az, hogy elérjük az egyén konformitását - azt, hogy a "problémás" egyénből valaki simulékony mintapolgárrá váljon, megfeleljen a társadalmi elvárásoknak. Nem a nyárspolgár afölött érzett öröme, hogy az illető életmódja, értékei már elfogadhatóvá váltak a környezete számára. És nem mindig rossz az, ha nem vagyunk összhangban a társadalmi valóság ritmusával. Vannak olyan történelmi korszakok, vannak olyan társadalmak, amelyek ritmusa egy disszonáns kakofónia, amire nem ráhangolódni kell, hanem ellenállni vele szemben, felvállalni azt a ritmust, amiben tiszta szívvel hiszünk.
Sárosi Péter