"Rúgjatok be, szakadatlanul. Minden ebben van: ez az egyetlen kérdés. - Hogy ne érezzétek az Idő rettentő súlyát, mely vállatokat töri és a föld felé görnyeszt: be kell rúgnotok, szüntelenül. Csakhogy mivel? Borral, költészettel vagy erénnyel, ahogy tetszik. De rúgjatok be. És ha néha, egy palota lépcsein, egy árok zöld füvén, szobátok komor magányában felébredtek, mikor már csökkent vagy eltűnt a mámor, kérdezzétek meg a széltől, hullámtól, a csillagtól, a madártól, a toronyórától, mindattól, ami eltűnt, mindattól, ami sóhajt, mindattól, ami tovaring, mindattól, ami dalol, mindattól, ami beszél, kérdezzétek meg, hogy minek az órája van itt; és a szél, a hullám, a csillag, a madár, a toronyóra majd azt feleli nektek: - Itt az óra, hogy berúgjatok! Hogy ne legyetek marcangolt rabszolgái az Időnek, rúgjatok be; rúgjatok be, szüntelenül! Borral, költészettel vagy erénnyel, ahogy tetszik." (Charles Baudelaire, Rúgjatok be!)
Félreértések elkerülése végett: Baudaleire nem azt akarta, hogy mindenki töltse alkoholmámorban a napjait és fetrengjen részegen. Tudta, hogy kétféle részegség létezik, mint ahogy kétféle józanság is.
Az egyik józanság az elfojtott szenvedélyekről és fogcsikorgató önmegtartóztatásról szól. Az erkölcstanórák fojtogató katedra-levegőjét árasztja és tele van kimondatlan frusztrációval. Ez a terméketlen józanság, üres, rideg csigaház, amibe az önmagában csalódott ember szűkölve húzódik vissza az élet elől sebeit nyalogatni. Ennek a józanságnak, mint egy érmének, a másik oldala az önpusztító bódulat: a függőség, ami elzár minket az élettől, ami megfojtja a teremtő energiáinkat. A kettő közötti átmenet viszonylag gyakori és sima.
A másik józanság azonban teljesen más természetű. Ez a részeg, mámoros józanság, ami úgy ragadja magával az embert, mint a hosszú ideje partra vetett, fuldokolva vergődő halat az áradó folyó vize. Ez a józanság utat nyit a szenvedélynek és nem elfojtja azt, hidat épít az új élmények átéléséhez, és nem elzár azoktól. A súlyos függőségből a valódi és tartós kiutat nem a fogcsikorgató, hanem ez a részeg józanság jelenti, ami nem önmagában, nem a mámor hiányában (az absztinenciában) gyökerezik, hanem abban, hogy lehetőséget ad az öröm újrafelfedezésére.
Paradoxnak tűnhet, pedig nem az: sok ember számára a valódi részegséghez a valódi józanságon át vezet az út, és fordítva.
Már gyerekkorunktól megpróbálnak minket beleszorítani egy szűk tudatállapotba, ahol a normákhoz való alkalmazkodás, a tekintély követése és az elvárásoknak való megfelelelés irányítja a gondolatainkat és a cselekedeteinket. Félő lényekké nevelnek minket: félünk szembenézni a múlttal, rettegünk a jelenben lenni, szorongunk a jövőtől. Azt reméljük, hogy ha jól játszuk ezt a játszmát, ha hozzásimulunk a környezetünkhöz, mint valami kaméleon, és ha ezzel kiváltjuk embertársaink elismerését, akkor boldogok leszünk. Pedig az ember nem arra született, hogy kész válaszokat rágjanak a szájába, hanem arra, hogy gyermeki rácsodálkozással rákérdezzen mindennek az értelmére - hogy új élményeket fedezzen fel, hogy megismerje és kitágítsa az általa ismert valóság határait.
A világot mi teremtjük, minden nap. A gyermekek még tudják ezt, ezért képesek akár órákra önfeledten elmerülni a valóság egy apró, a felnőttek számára szürkének és jelentéktelennek tűnő szegletének felfedezésében. A teremtő képzelőerő mágusai, akik a játék rituáléjával keltik életre a tárgyakat. A teremtés részeg mámorában töltik napjaikat. De aztán valahol elfelejtjük ezt a képességet, elillan az osztályterem fegyelmezett unalmában, a felnőtt világ képmutatásában. A csalódott, kiábrándult, cinikus felnőtt pedig gyakran a terméketlen részegség mámorába menekül, ami legalább elnyomja a kínzó emléket, hogy egykor varázsló volt. Ennek a kábulatnak a valódi ellenszere nem a fogcsikorgatva megtartott absztinencia, hanem a varázsló újrafelfedezése önmagunkban.
Ezért hát azt mondom nektek: rúgjatok be! Borral, költészettel vagy józansággal, ahogy tetszik. A fogcsikorgató józanság és a terméketlen mámor helyett válasszátok a teremtő-józan részegséget!
Sárosi Péter