Mindannyian tudjuk, miért rossz a függőség; azt kell kideríteni, mi a „jó” benne. Más szóval, mire vágyik a (szer)használó.
Milyen ideiglenes előnyhöz jut az élmény révén, legyen a függőség tárgya alkohol, heroin, kokain, szex, étel, szerencsejáték vagy videojátékok. A válaszok, tapasztalataimból kiindulva, egyértelműek: „A lelki fájdalmaim pillanatnyilag enyhülnek. A stressz csökken. Élénkebb leszek. Kevésbé érzem magam magányosnak. Szorongásom csökken. Békében leszek önmagammal.”
A függőséget úgy határozom meg, mint minden olyan viselkedést – szerhez fűződőt vagy nem – amely magában foglalja a sóvárgást, pillanatnyi örömöt és megkönnyebbülést, hosszú távú negatív következményeket és a negatív hatások ellenére fennálló képtelenséget a leállásra. A fenti válaszok alapján a függők csupán normálisan szeretnének élni, úgy akarják érezni magukat, ahogy a hétköznapi emberi lényeknél ez magától értetődő: fájdalommentesen, stresszmentesen, békében önmagukkal, kapcsolataikat ápolva, életerősen.
Az, hogy ez a küldetés halálra van ítélve, és valószínűleg feláldozzák egészségüket, társadalmi helyzetüket és méltóságukat, csak azt mutatja, hogy mennyire erős a kétségbeesés, ami hajtja őket. Mi ennek a kétségbeesésnek a forrása? Miért kockáztatják káros szokásuk kedvéért a betegséget és a halált? „Nem félek a haláltól.” – mondta egy páciensem. „Az élettől jobban félek.”
A szenvedélybetegségek mindig a boldogtalanságból erednek, akkor is, ha az rejtett. Lelki érzéstelenítők, amelyek elnyomják a fájdalmat. A fő kérdés – mindvégig – nem az, hogy „Miért vagyok függő?”, hanem „Honnan ered a fájdalom?”
A drog hatásának lényegét egy páciensem, egy 27 éves prostituált fejezte ki a legjobban: „Amikor először heroinoztam, olyan volt, mint egy meleg, puha ölelés.” Ebben a mondatban összefoglalta mindazt a pszichológiai és kémiai sóvárgást, amely számos embert érzékennyé tesz a kábítószer-függőségre. Ez a szeretet reménytelen keresése, vágy arra, amit a szeretet nyújtani képes: a valahová tartozás, a biztonság, a belső béke, az öröm érzése.
Önmagában egyik drog sem addiktív. Mindössze az emberek 8-15%-a válik szenvedélybeteggé, aki kipróbálja például az alkoholt vagy a marihuánát. Mi teszi őket sebezhetővé? Sem a genetikai hajlam, sem az egyéni morális kudarcok nem magyarázzák meg a drogfüggőséget. Kémiai és érzelmi sebezhetőségünket élettapasztalatok révén szerezzük, a legújabb agykutatások és fejlődés-pszichológiai kutatások szerint. Az emberi agy fejlődésének legnagyobb része a születés után történik; a fizikai és érzelmi interakciók nagyban meghatározzák agyi fejlődésünket. Minden egyes agy „áramkörei” és kémiai folyamatai az egyéni élettapasztalatokat ugyanannyira tükrözik, mint az örökölt hajlamokat.
Minden drog, amely az agyat eléri, megtalálja az agyi idegsejtek receptorain azt a helyet, ahova rácsatlakozhat. Vannak opiátreceptoraink, mert az agyunk természetes úton előállít opiáthoz hasonló anyagokat, amelyet endorfinoknak nevezünk, olyan anyagokat, amelyek sok funkciót, például a fájdalmat és a hangulatot szabályozzák. Endorfinok szabadulnak fel a csecsemő agyában, amikor a szülők meleg, stressztől mentes, nyugodt kölcsönhatásban vannak vele. Cserébe az endorfinok elősegítik a receptorok és az idegsejtek gyarapodását és más fontos agyi kemikáliák felszabadulását. Minél ritkábbak csecsemő- és kisgyermekkorunkban az endorfintermelést fokozó élményeink, annál inkább lesz szükségünk külső forrásokra. Ezért pedig fogékonyabbak leszünk a szenvedélybetegségekre.
A leglecsúszottabb függőket az életük korai szakaszában elszenvedett extrém mértékű stressz jellemzi. A kanadai szenvedélybetegek fővárosában szinte minden érintett nő átélt szexuális zaklatást gyermekkorában, csakúgy, mint sok férfi. A gyermekkori emlékek gyakori része a sorozatos elhagyás és a súlyos fizikai vagy lelki abúzus. A portlandi pácienseim történetei fájdalommal teltek.
De mi a helyzet azokkal a családokkal, ahol nem történt abúzus, hanem a szülők mindent megtettek azért, hogy gyermekeik szeretetteljes, biztonságos, gondoskodó otthoni környezetben nőjenek fel? A szenvedélybetegség ilyen családokban is előfordul. Itt a stressz a láthatatlan tényező, amelyben a szülők éltek, még ha észre sem vették. A stressz származhat kapcsolati problémákból vagy olyan külső körülményekből, mint a gazdasági nehézségek vagy a bizonytalan politikai háttér. A rejtett stressz leggyakoribb forrása a szülők saját gyermekkora, ahonnan olyan érzelmi batyukat hordoznak magukkal, amelyeknek nincsenek is tudatában. Amit nem dolgoztunk föl, azt továbbadjuk gyermekeinknek.
Kattints a képre, ha drogfogyasztó vagy és kitöltenéd a névtelen kérdőívünket a hazai drogpiac változásairól - csak 6 perc!
Az amerikai Kedvezőtlen Gyermekkori Élmények (Adverse Childhood Experiences) c. vizsgálat kétségtelenül bebizonyították, hogy az olyan gyermekkori stresszfaktorok, mint a bántalmazás, a szenvedélybetegség a családban, a gyűlölködéssel teli válások, stb. megteremtik a függőség alapját a későbbiekben. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy minden szenvedélybeteget bántalmaztak, vagy minden bántalmazott gyermek szenvedélybeteg lesz, de az összefüggések megkerülhetetlenek.
Társadalmunk másik jelentős tényezője, amely a függőséget táplálja, a hagyományos társas hálózatok, mint a klánok, törzsek, falvak, a széles értelemben vett család elvesztése, és az azt helyettesítő hatalmas, de kiforratlan és csábító kortárs kultúra. Kutatások szerint a kortárs csoport – a mai közösségi média technológiájának segítségével – az ifjúság legjellemzőbb kapuja a drogok világába.
A magány, ill. az az érzés, hogy soha nem oszthatta meg senkivel a legmélyebb érzelmeit, általános a drogfüggők között. Nem számít, hogy a szülő mennyire képes szeretni, ha a gyerek nem részesül elfogadásban, hacsak nem engedik meg neki, hogy bármikor kifejezhesse pillanatnyi boldogtalanságát, haragját, gyűlöletét. A feltétlen szeretet, a teljes elfogadás az, amelyet egyik szenvedélybeteg sem tapasztalt gyermekkorában – gyakran nem is azért, mert a szülők nem voltak ennek az érzésnek birtokában, hanem mert nem tudták, hogyan adják át azt gyermeküknek.
Ezen tények alapján a szenvedélybetegeket együttérzéssel és nem büntetéssel kell kezelni, megértéssel és nem elítéléssel, törődéssel és nem elhanyagolással. Segíteni kell nekik, hogy szembe tudjanak nézni életük fájdalmával, nagyon kevesen képesek erre egyedül. Igen, szembe kell nézniük a valósággal kétségkívül. De hogyan tudjuk ebben őket támogatni? Ahogy A. H. Almaas spirituális tanító hirdeti, „Csak ha együttérzünk, akkor lehetünk képesek arra, hogy meglássuk az igazságot.”
Máté Gábor vancouveri orvos A sóvárgás démona – Ismerd meg a függőségeidet c. bestseller szerzője.
Eredeti cikk angol nyelven: http://online.fliphtml5.com/gozp/vkqd/#p=10
Fordította: Csanádi György