FIGYELEM! A fenti történet nem azt a célt szolgálja, hogy bárkit hasonló szerek fogyasztására buzdítson. Sorozatunk célja a tájékoztatás: hogy bemutassuk, milyen sokféle célból és módon fogyasztanak az emberek tudatmódosító szereket. Ha érdekel a drogtéma - akár fogyasztó vagy, akár a területen dolgozó szakember, aggódó szülő vagy szimplán jobbító szándékú aktív polgár -, szeretsz írni és szeretnél hozzájárulni a Drogriporter tájékoztató munkájához, akkor itt az alkalom: írj nekünk cikket a Drogriporter blogra! Amennyiben a cikked megfelel a tartalmi és minőségi elvárásainknak, akár rendszeres szerzővé is válhatsz. Írhatsz arról, hogy szerinted hogyan kellene átalakítani a hazai drogpolitikát, milyen törvényekre, programokra lenne szükség, blogolhatsz a fogyasztóként/partizóként/szülőként/szakemberként stb. szerzett tapasztalataidról. Tudósíthatsz arról, hogy milyen jó és rossz drogpolitikai példák vannak idehaza és külföldön. Írhatsz drogtémájú könyvekről, filmekről is. A cikkek terjedelme lehetőleg ne haladja meg szóközökkel együtt az 5-6000 karaktert. A cikkeket a sarosi.peter(kukac)gmail.com címre küldd! Akár megfelel az írásod, akár nem, egy héten belül válaszolunk.
"Az akkori tapasztalatommal és naivitásommal kötött és folytatott szociális kapcsolataim jó része másról sem szólt, minthogy mikor és mennyit tudok intézni, és úgy egyébként, hogy vagyok?" - folytatódik olvasónk korábban elkezdett története.
Néhány hónapos kényszerleállásom alatt végigrágtam magam jónéhány dolgon, ami idáig vezetett. Munkahelyet váltottam és tudtam; az új pozíció hétfőnként és keddenként is teljes embert kíván. Eleinte nem jár majd home office én pedig nem játszhatom be, hogy hétfőn, lejövős-nyűgösen dekoncentráltan jelenek meg a trainingen, mert három hónap hétfői összeadódnak és az bizony jó nagy kiesés. Különben is, nehogymár e miatt bukjak egy olyan lehetőséget, amiért amúgy sokat dolgoztam és tanultam. Valahol saját magamnak is szerettem volna bizonyítani; bármikor képes vagyok hosszabb időre is letenni. Én húzom a csíkot, nem pedig a csík húzza az agyamat.
Arra még kitérnék, hogy az utcázgatásokat követő álmatlanságot és a kétnapos ébrenléteket néhány év elteltével az egymilis frontin – néha duplázva az adagot - remekül kiküszöbölte. Hófehérkéből Csipkerózsikává avanzsáltam, való igaz, a blackoutokat olyan álmatag ébredések követték, melyek aztán egész nap eltartottak. (De legalább nem szúrtam magam, mint a száz évig alvó hercegnő az elátkozott rokkával.) Hajdanán, csitri koromban még nem igazán foglalkoztatott az alváshiány, de mostanra idegeim sínylették meg a túl hosszú ébrenléteket. Inkább a benzo, mint a teljes összeomlás.
Eleinte, az első pár hétben nagyjából minden energiám leszívta a munka, hétvégén kiürülten bámultam a sorozatokat, nagyokat aludtam. Szerintem az elmúlt három év alvásidejét próbálta bepótolni a szervezetem, mégsem éreztem soha kipihenten magam. Egyébként is téli időszakot éltünk, ilyenkor ez - feltételezem – drogfogyasztói előélet nélkül is normálisnak mondható állapot. Mire nagyjából belerázódtam ezekbe a tiszta, hol stresszes, hol meg végtelenül hosszú napokba, elkezdtem unatkozni. Hiányzott a szipogás, hiányzott az ehhez kötődő szociális háló, visszavágytam a jól megszokott kis fehér komfortzónámba.
Póttevékenységet kellett találnom. Aki sportolni szeret, annak tök jó, meg minden, de én világ életemben lusta, meg kockulós voltam - ez van. Kreatívan kezdtem feltalálni magam. Komplett stratégiai társasjátékot gyártottunk a párommal, ismert táblajátékot, házi verzióban. A képeket és a tábla felületét letöltöttük, kinyomtattuk és műanyag lapokra ragasztgattuk. Széleket csiszoltunk, lapocskákat lamináltuk. Bábokat faragtunk fából, lefestettük őket. Két hétvégén át, szombat, vasárnap, before és after helyett. Próbáltam olyan zenéket hallgatni, amikről nem a fogyasztásra asszociálok. Később könyveket olvastam, de az írás, az sehogysem esett jól ebben a periódusban. A szervezetem és a toleranciám egyaránt meghálálta a tisztulást, noha végig tudtam – sőt, legbelül és titkon kicsit vártam is -, idővel, ha már biztonságban érzem magam az új helyemen és jobban el merem engedni magam, ismét szívni fogok. Még ha nem is annyit. Havi egy. Önáltatás, kitűzött minicél. Jutalomfalat, magamtól, magamnak. Felmerült bennem persze a végleges letétel gondolata, ha már eddig kibírtam, akkor minek is kezdeném újra?
Egyszer volt, hol nem volt... Visszatértem oda is, ahol még el sem kezdtem. Vagy nem ebben a formában. Tizenhat körül lehettem, egy kőbányai, középszerű gimibe jártam. A legtöbb tinilányhoz hasonlóan rémesen komplexusos voltam, elégedetlen önmagammal. Akkoriban még csak próbálgattam ezt-azt, változó minőségben, elhanyagolható mennyiségben és gyakorisággal. A szüleimmel való kapcsolatomat és a gyerekkorban öntudatlanul átvett mintákat órákig lehetne elemezgetni. Idevág az élesen bevillanó emlékkép, mikor anyámmal, persze apám tudtán kívül, Adipex Retard tablettákat rendeltünk az internetről. Fogyni akartunk, én rátaláltam, anyám meg inkább afféle barátnői státuszban volt jelen az életemben, mintsem felelősségteljes szülőként. Ráadásul ő is totál beroncsolódott a félig már roskadozó házassága miatt, önértékelése valahol a béka segge alatt lehetett, meg egyébként is rendszeresen piált. Könnyen belement, még ki is fizette.
Az Adipex phentermine tartalmú gyógyszer, amfetamin-származék, étvágycsökkenést, álmatlanságot és magas szívverést okoz. Azt sem tudtam, mit szedek be valójában, de a fogyás gyors és látványos volt. Picit furcsán éreztem magam tőle, ám hamar hozzászoktam a kevesebb alváshoz és csökkentett kalóriabevitelhez. Megágyaztam a függőségnek és közben fogalmam sem volt róla.
Nem akarom azzal áltatni magam, hogy nem egészségtelen mindaz, mit már egészen fiatalon bevittem a szervezetembe. Ugyanakkor magamon is érzem, a testem alkalmazkodik a kemikáliákhoz. Az vagy amit megeszel. Az vagy, amit felszívsz. Beépül a sejtjeidbe, később meg már természetesen kívánod a szintetikust, a műanyagot.
Elvonós napjaimon elmerengtem azokon a pillanatokon, amikor azt mondtam, végeztem a drogokkal.
Időugrás; megint egy szubmisszív vendég, és mi, Rebeka Úrnővel, jó szokásunkhoz híven, totál készen voltunk. Persze nem annyira intenzíven mint egy papírtól vagy fél lasztitól, de a tiszta és jó minőségű speedtől is meglehetősen könnyen kapcsolódtam rá a környezetemben jelenlévőkre, érzékenyen reagáltam a belőlük áradó energiákra. Hajnalban egyébként is másként pulzált a világ, érdekes szerzetek érkeztek ezekben az órákban. Szinte láttam magam előtt az előttem térdelő férfi gyermekkori traumáit. Mondhatni általános vágyak, fájdalom, alázás és kéj. Miközben pálcával ütöttem, ütemre, egyszerre látni véltem lelki szemeim előtt. Ráéreztem és ő helyeselt; az anyja különösen szigorú és kegyetlen nő lehetett. Válfával verte el, ha éppen nem úgy teljesített, vagy viselkedett, ahogyan azt ő elvárta volna.
Miután távozott még sokáig nem tudtam kijönni abból a gondolati spirálból, szinte féregként fúrta magát az agyamba. Itt már nem csupán a mímelt színházat adtam el, amire íratlanul szerződtem; összekapcsolódtam a másik fél pszichéjével, vágyaival, holott valójában nem is akartam. Barátságok, vagy felszínes, beszerzés és közösen eltöltött önfeledt órák köré szerveződő érdekkapcsolatok? Mivel bejáratott, megbízható kontakttal rendelkezdtem, észrevétlenül tapadtak rám a piócák.
Az akkori tapasztalatommal és naivitásommal kötött és folytatott szociális kapcsolataim jó része másról sem szólt, minthogy mikor és mennyit tudok intézni, és úgy egyébként, hogy vagyok?
Nem zavart és nem mértem fel – csak ki. Szerettem társaságban lenni ilyenkor, úgy éreztem adok és cserébe sokat kapok emocionálisan és szellemileg, de arra csak később ébredtem rá, mennyi energiát emésztettek el.
Rengeteg apró konfliktus a mennyiség miatt és persze, hogy ha múlt héten volt most miért nincs, és ha van, úgy miért nem potyára?
Ezeknek nagy része az évek alatt szerencsére elkopott. Volt, akiben csalódtam mert mélységeket láttam a felszín mögé és rettenetesen kifosztva éreztem magam, miután eltűnt az életemből és olyan is volt, aki meglopott egy házibuli alkalmával. Ezeket mára elengedtem. Sok tapasztalatot és még több emberismeretet szereztem, és magam kárán tanultam meg: drogra nem szabad barátságot, szerelmet alapozni.
Visszatérek felnőttkori, sokat látott, sokat szívott önmagamhoz és tudom, ez már soha sem fogja ugyanazt adni. Nem a varázs múlt el, csak a rózsaszín köd oszlott szét. Más a funkció, más a tartalom, én is más vagyok. A szer ugyanaz. Érdekes, mert egyéb drogokra nem kaptam így rá, pedig széles a repertoár és én készségesen próbálgattam, szinte mindent. Persze, szeretek bogyózgatni – ki nem? -, kellemes a delírium, érzelmi túltöltöttség és a szex is, de fehér nélkül valahogy nem kívánok rá. Próbáltam magában, de csak bódult és egyszerre high, mégis kába és álmos lettem tőle, nem tudtam úgy kiélvezni azt, amit adhat, mint fehér éberségen, kiéleződött érzékekkel, sebesen száguldó gondolatokkal, nyílt elmével. Egy másik beszámolóban talán majd kitérek az ecstasy eufóriájában átélt élményeimre, vagy a zuhanásra a K-Hole-ba és arra a testen kívüli élményre, mit azóta sem tudok megmagyarázni...
De most, két szippantás között, csak azon filozofálok – zsákutcába érkeztem, vagy keresztúthoz, s vajon, melyik a helyes irány?
Sniffany