"Olyan
érzés megírni ezeket a kis memoár flashbackeket, mintha egy kristálygömb szerű
időkapszulám lenne, ami mások szemén keresztül mutatja meg az élményeket, az én
narrációm aláfestésével." Olvasónk, Sniffany beszámolója folytatódik.
Több kedves és sok kérdést felvető levelet kaptam,
valósak-e a történeteim, vagy fantázia az egész. Realisztikus beszámolókat írok
a fogyasztásról és a néhány évvel ezelőtti hazai BDSM közösségi életről, ennek
financiális szegletéről, illetve a webkamerás felnőtt iparban szerzett
tapasztalataimról. A karakterek neveit természetesen elváltoztatom, így
vigyázok az érintettek anonimitására és persze a sajátomra is. Mindaddig, amíg
egy kriminalizáló és ítélkező társadalomban élünk, senkit sem kívánok kitenni a
felismerés veszélyének és a megbélyegzésnek. Ahogyan velem is, ezek a dolgok
igen széles réteggel ugyanúgy megtörténtek, többféle formációban. A vonzó képi
világ, perverziók lista szerű felsorolása csak a jéghegy csúcsa, hogy e mögött
milyen torz mélységek rejlenek, azt kevesen tárják fel nyersen. Mindenki vetít,
mindenki filterez. Biztosan én is, mert ez az egész szubjektív értelmezés
kérdése.
Nőként nekem a pornó meg az egész felnőtt ipar nyilván máshogyan csapódik le,
mint a férfiaknak, és ex-webkamos domina lévén totálisan másként élem meg, mint
azok a feministák vagy prűd nők, akik ellenzik az egészet. Ezzel sincs semmi
baj, sokfélék vagyunk, különböző múlttal, gyermekkorból hozott belénk nevelt
mintákkal, ezerszínű lelkivilággal és mindsettel.
Tiniként Rocco Siffredi filmeket néztem és sok-sok hentaiit. Ez bizonyára
jelentősen formálta a szexuális identitásomat. Érdekes, hogy a hentaii valahogy
sokkal szebbé és elfogadhatóbbá tette bizonyos témák befogadását, mintegy
romanticizálva azokat, cuki, vinnyogó anime lányok hangjával adagolva be a
mocskos témákat.
Számomra
a pornó nézés olyan természetes műsor, mint átlag magyar embernek volt a
Barátok Közt meg a Szomszédok, anno. A művelése pedig csupán egy munka a sok
közül, ami hosszú távon ugyanúgy kikészít, mint bármilyen másik, túl nagy
mennyiségben és work-life balanceot felborító arányban végzett nyolc és fél
órás rémálom. (Bár azt hozzá teszem, hogy azért a webkamerázás teljesen más,
mintha rendesen felveszik, ahogy gangbangbe vágnak. )
Online lezavarni egy
domina-szeánszot és végignézni, hogy valaki előttem veri ki, kontrollálni az
orgazmusát, vagy egyéb gusztustalan utasításokat adni neki – pl, hogy
nyalogassa le a dildót, miután kihúzta a saját ánuszából – olyan nekem, mintha
tíz deka párizsit kérnék a hentesnél. Tizenkettő maradhat? Maradhat. Élőben
persze ez is más, egyedül nem szerettem szeánszokat adni, mert túl intim, túl
bensőséges volt a légkör.
A vendég nem csak a látványt, a bőr, lakk, latex
fétist és becsmérlő szavakat akarja, hanem a nő lényének egy darabkáját, az
esszenciáját és ez nagyon kimerítő. Emlékszem, mikor egy húzós szeánsz után,
ahol öklözés volt, tűk és húgycsőtágítós medical fém rudacskák is előkerültek,
a végén nyúzott arccal fordultam Rebekához.
- És még azt mondják, hogy mi a könnyebb munkát választottuk.
- Nem, édesem. Mi a több pénzt választottuk.
Senki
ne gondolja, hogy a pornósok, prostik, vagy dominák élete játék és mese!
Persze, ők vállalták, mi vállaltuk. Ez a fajta munka, ha pornózol a testi és
pszichés szexualitásodban okozhat károkat hosszú távon, az irodai meg rontja a
szemeid, szétcseszi a gerinced, és t-rex kezeid lesznek a sok rossz tartásban
végzett gépeléstől.
Az anyagias dominák felsőbbrendűségfétises egoista
fétisszajhákká válnak, a háziasszonyok kiégett, unott, begyöpösödött szombat
esti magányos ítélkezőkké.Mindennek megvan az előnye és a hátránya, a felnőtt
ipar legalább – ha jól csinálod – jól fizet, és nem egy picsogó kontrollmániás
középvezető liba osztja be az idődet, miközben folyamatosan beléd törli a
lábát. Itt majd a vendégtől nem lesz nyugtod, vagy a webkamerás néző fog
unszolni, hogy mélyebbre, még ezt is szeretném, meg amazt is, töltsük ki
teljesen az egy órát, ha korábban eldurrantam, felhasználhatom máskor a maradék
időt?
Ahogyan elnézegetem a régi dombornyomott Payoneer kártyám számainak üregébe
kötött fehér por maradványokat, mégis azt mondom, megérte. Rengeteg grammom,
éjszakázásom, nonstop vendégfogadásom van benne, de végtére is lett egy
lakásom, stabil megélhetésem és az az igazság, hogy ha ez nincs – ahogyan sok
más, hátrányos helyzetű nőnek nem adatik meg -, akkor most sokkal rosszabb
helyzetben lennék, másoktól függve, kiszolgáltatva. Így a – már amennyire ebben
a társadalomban lehetséges – a magam ura vagyok.
Lehet, hogy a pornó kizsákmányolja a nőket a férfiak kénye-kedve szerint, de könyörgöm, a többi szektor nem pontosan ugyanezt teszi? Mivel jobb multi rabszolgaként robotolni, raktárban szívni, vagy kitartottként a férfitől 0-24-ben függve tengetni a mindennapjaid?
Persze, az is tré, ha
busás bevételért dugnak seggbe, vagy BDSM pornót vállalsz szub-mazoként,
aláírom. De ma már annyi meg annyi lehetőség van ezek nélkül is jó pénzt
csinálni. Mi hat évvel ezelőtt offshore, bárki számára hozzáférhető online
bankszámlákat regisztráltunk, mint a Payoneer vagy a Paxum, a legtöbb
webkamerás oldal ezekre utalja ki az ott keresett pénzt, de sok cég is
használta a kétes eredetű bevételeinek rejtegetésére. A Payoneer pénzügyi
központja például Belizeben, egy Mexikóval és Guatemalával határos városkában
volt elrejtve, így a NAV-tól sem kellett tartani, különösen, ha hazai ATM
automatába nem dugtad be a kártyát, amit rövid regisztrációs folyamat után
három héten belül postáztak.
Skypeos privát show-kat Paypalon keresztül értékesítettünk – bár ez utóbbi nem
támogatja a felnőtt tartalmakat, így egy idő után fekete listára kerültem –,
meg Amazonos voucherekért cserébe. Elsőre biztos groteszkül hangzik
ajándékutalványért szex-showt eladni, de jóval magasabb árat ki lehetett csalni
ezekből az üzletekből, hiszen a kamerás oldalak levették a befizetett tokenek
árának 50%-át, Amazonon viszont, ha összegyűjtöttél valami menő, aktuális
szériás tech cuccra, Iphone-ra, esetleg laptopra és utána áron alul
elpasszoltad valami havernak az egyetemről, vagy jófogáson, akkor nagyon jól
jártál. Egy egész tetoválószalont berendeztem így egyszer, a végére már saját
ügyfélköröm volt, és közben egyszer sem éreztem magam erőszak áldozatának.
Ma még jobb a helyzet, nézzétek csak meg Belle Delphinet. A csaj profin üli meg
a gamer girl fétis hullámát, olyan brandet épített maga köré, hogy vetkőznie
sem kell. A sok simp önként és dalolva fizet neki a befőttes üvegben árult
fürdővízéért. Elég egy cuki, színes haj, műszempillák, előadni mekkora nerd
vagy és streamelni nekik, ahogyan a Witcherben gyűjtögeted a potion
hozzávalókat – azért lehetőleg valami csini cuccban, lehetőleg super marios
vagy pokémonos, cicire feszülős pólóban. Dildózást elcsalni meg meztelenkedni
azért mégsem kell és szerintem ez nagyban javítja a modern digitális prostik
globális jólétét. Önmagad főnökeként, egy jó social media marketinggel szép
pénzeket lehet csinálni, persze a piac telített, így nem árt valamivel kitűnni
a többezer, de néhány sémára épített imázs közül.
Nem panaszkodom, még így is olcsón megúsztam a szakmán belül. Az amfetaminra
persze rendesen rászoktam közben, de ez nem vitte meg a havi budgetem. Ha
igazán jó forrásod van és nagy tételben vásárolsz, könnyű kiszórni annyit,
amennyi fedezi a fogyasztásod költségeit, különösen, ha a munkatársnőid is
orrvérzésig tolják veled. (Távol álljon tőlem, hogy bárkit terjesztésre
ösztönözzek.)
Mikor először tévedtem be Rebeka Úrnő domina kéglijébe, nem sniffeltem előtte.
A Sári nevű fétis buliról megismert lány invitált hozzá és először nem akartam
menni, ódzkodtam attól, hogy más dominákkal társuljak, de rövid győzködés után
beadtam a derekam. Négy dominás buli elébe néztünk, egy férfi vendég fizette az
egészet. A munka sokfelé oszlott, de a tarifa korrekt volt, kevés akcióért
cserébe teljes fejpénz járt. Rebeka három megtermett pitbullal védte be magát,
szent kiskutyáinak hívta őket. Paráztam a kutyáktól, illetve fehér és pia
nélkül valahogy nem találtam önmagam az egész közegben. Szerencsére Rebeka
kedves, bár elsőre elég tartózkodó nőnek tűnt, mikor nagyokat szipogva bújt elő
a konyhából rám mosolygott:
- Minden rendben?
- Persze. Veled? Csak nem megfáztál? – kérdeztem gyanakodva. Úgy szipogott, mint aki most rántott fel egy jó csíkot. Én hülye meg full tisztán jöttem.
- Áh, nem... kutya allergia.
Három pitbullal, hát persze.
A következő alkalom előtt ráírtam, hogy nem
zavarná-e ha hoznék egy kis spurit magammal, a rosszlányokon és pixien közösben
meghirdetett éjszakai nonstop-hoz, a munkamorál növelésének céljából.
- Csak ha nekem is adsz – válaszolta és attól fogva nagyüzemi fogyasztó domina
páros lettünk, néhány barátnőm meg átjárogatott hozzám kamerázni amihez szintén
rendszeresen szívtam. Nem fogom rá a felnőtt iparra a fogyasztást, az igazság
az, hogy irodai munka mellé is szerettem szívni, ha éppen nem látták, csak ott
jóval kötöttebb rendszerben dolgoztunk és sokáig nem lehetett. Ezt szerettem a
webkampornóban és a dominázásban; azt vállaltam és mellé azt csináltam, amit
akartam és mindig akadt, aki fizetett érte.
(Erről amúgy nyitottam egy új topicot a saját blogomon)
Goa: a narkotikus tündérmese
A
gőzt valahol ki kellett ereszteni, és itthon erre nem találtam megfelelőbb
közeget, mint a goás szubkultúra meg a bulik. Alíz volt a Chemical Sisterem, az
ő hatására kezdtem el sűrűbben látogatni a psy eventeket, csakúgy, mint a fétis
bulikat. Meghatározó nő volt az életemben, sok ajtót mutatott meg, hol együtt
léptünk be rajta, hol meg egyedül barangoltam a színes dimenziók elmosódó
határai között.
A goa elsőre olyan volt, mint egy narkotikus tündérmese. Mindenki szeret
mindenkit – haha, amíg a peak meg a potya kitart –, elfogadás, osztozás,
gyönyörű színek, szabados szerfogyasztás, pörgős ritmusok, mokk szagba burkolt,
tág pupillás szabadság-illúzió. Imádtam és minden bulin ott akartam lenni,
nyomtuk is ezerrel a düreres és néhai R33-mas partikat, meg néha A38on is, bár
ott nem bírtam a hangosítást meg a tömeget. Laktam belvárosi albérletben évekig,
és néha csak úgy vasárnap letévedtem afterozni, punnyadni a puha kanapékba,
mozizni, élvezni, ahogy egy jobb ekitől néha képregényszerűen darál a kép,
figyelgetni az elszállt formákat a fluoreszkáló dekón keresztül. Felfedezni a
kis termet a fekete függönyön át, ahol könyvespolc rejlik a pult mögött és
üvölt a high-tech. Az utolsó razziára majdnem leértünk, egyenesen a rendőrök
karjaiba, de aztán annyira készen voltunk, hogy nem bírtunk elindulni
otthonról, szerencsére. Tényleg gyönyörű emlékeim vannak a közösség és sok
értékes megismert ember által, de azért a retkes részeket sem úsztam meg, azt
hiszem ez is az önismeret és önreflexió elkerülhetetlen része.
Ezt csinálta
ugyanis a goa, közelebb hozott önmagamhoz, a szer volt az eszköz, a
spiritualitás és filozófia pedig egy nagyító, amivel a saját szellemiségem,
gondolataim vizsgáltam. Az emberek itt is ilyenek, vagy éppen olyanok, mint
bárhol máshol. Nem szeretem magam teljesen egy szubkultúra részének tekinteni,
nem akarom magamon viselni a szinte kötelező külső védjegyeiket, hogy
befogadjanak, sem az ideológiáikat fújni, ha éppen nem értek vele egyett és ezt
most teljes általánosságban írom.
Szeretem a goát, mindig is szeretni fogom, de
igenis vannak álszent részei, amit egyetemistaként még jó volt elhinni, ma meg
már nyíltan látom a mögöttes, önös érdekeket. Ehhez be kellett kerülnöm egy
modernkori hippi kommunába és hatalmasat csalódni benne, akkorát esni, hogy
tényleg fájjon a felállás minden egyes mozzanata, minek után Ozorán kirabolva,
bevert orral, ruha nélkül landoltam egy bad trip végén.De előtte azért rendesen kiéltem magam és megtapasztaltam mindent, amit
lehetett. Alíz egy internetes társkeresőn szedett össze egy furi, Merlin
kinézetű dílert, aki varázslónak öltözve járta a bulikat. Csontos volt, vékony
– nyilván a sok szintetikustól – hosszú szakállas és olyan színes patchwork
manó pulcsiban nyomult, nagy kapucnival. Jó arc volt, intelligens, de baromira
elszállt és mi imádtunk vele lógni. Első találkozásnál kiültünk a
Margitszigetre a Dunát és a csillagokat nézni és én véletlenül mindhármunk
adagját felszippantottam a félbehajtott papírpénzből. Merlin csak nevetett.
Volt bőven tartalék. Könnyed volt, barátságos és kicsit megtévesztő is, de
egyszerűen érződött róla, hogy nem akar ártani nekünk, szánt szándékkal biztos
nem. Valahogy bizalomgerjesztő volt és még annyira nem voltam paranoiás, mint
ma, a sok átélt szenny után.
Merlinnek saját sofőrje is volt, sötétített üveges autóval, azt küldte értünk
afteron, ha bulizni mentünk. Utólag visszagondolva, nem lett volna
életbiztosítás, ha ő maga vezet, soha sem volt hozzá elég tiszta. Egyikünk sem
feküdt le vele, csodával határos módon nem próbálkozott be, néha látszott
rajta, szeretné-ő, de aztán mindig túlbogyózta meg mindenezte magát, úgyhogy a
testiség nem volt prioritás. Történt egyszer az az ominózus after, ahol először
próbáltuk ki Alízzal a ketát, úgy, hogy én jóformán azt sem tudtam, mit szívok
fel.
Flört Icával
Egy buli után, ahol már ekiztünk, kokóztunk, fehéreztünk, Merlin azt mondta,
szeretné nekünk bemutatni az egyik legjobb barátnőjét, Icát. Egy helyben
ringatózva valami háttérben sistergő-puhogó150 BPM-es psytrance-re, éppen azon
merengtem, vajon van-e leszbikus kisugárzásom, mert az aznap éjjeli bulin több
lány is megkörnyékezett. Alíz, akinek már mindenféle nemmel volt szexuális
tapasztalata és a nőket is kedvelte, remekül szórakozott ezen az egészen, hát
még akkor, amikor nagyjából negyed órával később megjelent egy leszbikus anya
medvére hasonlító nő az ajtóban. Biztosan Ica – gondoltam magamban, mit sem
sejtve. Merlin és Alíz heccelni kezdtek, kérdezzem csak meg bátran őt is.
Eszemben sem volt, egészen picire összehúztam magam ott az ágy sarkában,
hulladék készen, két napja ébren. Nem akartam, hogy ez a nő mondja meg nekem a
választ.
A téma hamar elterelődött a bimbózó spontán biszexualitásomról, Ica sokkal
érdekesebb lett mindenki számára. A nő (akit végül is ki tudja aztán hogy
hívtak) friss ketamint hozott és Merlin kihúzott nekünk egy-egy K-hole-ba ejtő
adagot.
- Bíztok bennem? – nézett ránk komolyan.
Sokat nem teketóriáztam. Csík. Ennyit láttam, és hogy az most kóla vagy speed, már oly’ mindegynek tűnt, vasárnap délelőtt tizenegykor.
Miután
felrántottam a gondosan kimért ketamin csíkot, mely pont elég volt hozzá, hogy
a K lyuk kaotikus örvényébe taszítson, rövidesen hátra dőltem az ágyon és
utolsó erőmmel azt kérdeztem, hogy most LSD-t kaptunk-e – a halmazállapot és
anyag kérdése már fel sem merült bennem. Soha korábban nem fogyasztottam
pszichedelikumokat és nem tudtam mitől milyen hatásra számítsak, de az LSD-t
képzeltem ehhez hasonlatosnak, a ketaminról még csak nem is hallottam az előtt.
Nem tudtam mit művel az ember központi idegrendszerével és milyen jellegű
vizuális és hallucinogén effektjei vannak.
Kidőltem, mozgásképtelenül és öntudatlanul. A testem mintha enyhén rángott
volna fekvő pozitúrában, a kezemmel átöleltem magam. A szoba jobb felső
sarkából, diagonál irányban szemléltem saját fizikai testem. Az arcomat érdekes
módon nem láttam. Fogalmam sem volt hol vagyok, ami azt illeti azt sem tudtam
életben vagyok-e, vagy meghaltam. Testen kívüli élmény volt, olyan, amiről a
fórumokon írnak, vagy amit az okosok szerint meditáció útján lehet elérni. Én
csak egy beketaminozott egyetemista lány voltam, aki kiszállt a fizikai
testéből, és úgy szemlélte azt, mintha élet és halál közt lebegne. Arra
gondoltam közben, mit érezne anyám, ha látná ezt, az ő szemével figyeltem
magam, a lónyugtatótól lebénult testtel fetrengve egy idegen drogdíler ágyában,
halálra rémülve, miközben meg lehet, hogy már rég halott voltam. Iszonyú
félelem lett úrrá rajtam, és akkor Merlin megnyugtató hangja testetlenül
zendült a távolban.
- Hová akartok menni? Oda megyünk.
Nem értettem a kérdést, soha nem asztrál-utaztam korábban, azt sem tudtam, mi fán terem egy irányított trip és mit tűzhetek ki úticélként.
Viccesen hangzik, de
óriás nyalókákat képzeltem el, megnyugtató, nagy piros, szív alakú nyalókákat,
egy egész cukorkaországot és mintha a gondolataim megelevenedtek volna én ebben
az univerzumban száguldottam tovább, nyalóka tenger közt úszva, sebesen, de
mégis minden részletet tisztán látva.
A szobában eszméltem fel, még mindig trippen. A falon női portré, Merlin
barátnőjét festette meg és akasztotta ki a szobája falára és a festmény most
életre kelt. A női alak a faltól eltávolodva indult meg felém, teljesen
megrémültem tőle és kértem, hogy maradjon a helyén, mert én most nem akarok
beszélgetni vele. Szürreális éber álom, melybe valahogyan mégis volt
beleszólásom, s ha fizikai testem leszedált állapotban pihent is, tudatom
csapongott a jelenetek közt, aktívan formálva a forgatókönyvet. Bár ne lettem
volna ilyen kis félős nyuszi, és beszédbe elegyedtem volna azzal a női
portréval, bizonyára sok érdekes mondanivalója akadt volna…
Mikor magamhoz tértem és kótyagos fejjel felültem, hitetlenkedve néztem körül és megkönnyebbülten állapítottam meg, életben vagyok.
Arcom elé emeltem az ujjaim, furcsa színű energiák párologtak ujjbegyeimből felfelé, mintha méreg távozott volna belőlem.
- Jöhet még egy kör? – kérdezte Merlin.
Nem
sokszor kísérleteztem ketaminnal életem során. A második alkalom nemrégiben
történt, túl sokat szívtam, kétszer okádtam. De csak miután a barátom
kihalászott a beépített szekrény és a kanapé közti szűk résből, ahová elbújtam,
franc tudja mi elöl (na meg, hogy hogyan fértem be oda…), mert önmagam elől ugye
lehetetlen volt, de a ketás képszakadás következtében nem emlékszem, milyen
indíttatásból paráztam be ennyire. Közben meg valahogy úgy tudnám leírni az
érzést, mintha egy rosszul összerakott lego figura lennék, akinek a füléből
nőnek ki a lábai.
Csak a szokásos.
Spirituális neohippik és razzia a tárnoki kőfejtőben
Bizonyos
mentális állapotokban és pszichés betegségekre való hajlam esetén állítólag nem
javasolt pszichedelikus szerek fogyasztása. Ez engem azóta sem érdekel
különösebben, maximum majd én is a wardon kötök ki és pihenek néhány hónapot
legális szerekkel teletömve, aztán meg kiengednek és mehetek vissza dolgozni,
vagy ahová akarok, vagy éppen nem akarok, de hát mit lehet tenni? Egyszer
vissza kell térni a valóságba, egyszer ki kell tisztulni, egyszer eljön az a
nap, amikor hiába tolsz be mindent, rájössz, hogy igazából nincs hová tágítanod
a tudatod. Vagy csak megunod, mert már nem adja be, de az is lehet, hogy ezt
csak a karanténos kabinláz rémes set and settingje írja helyettem és a
hallucinogének még mindig kurva jók, a baj a világgal és velem van.
A goa volt a menedékem a szürke realitás és kiégés elől, annyira utáltam a folyamatos céges meg egyetemi tanórás színházasdit, hogy inkább a spirituális szerfogyasztók és neohippik darabjában statisztáltam.
Izgalmas és érdekes volt
felfedezni a kifacsarodott valóságot, emberi psziché mélységeit, szélsőségeit.
Jó volt olyanokkal társalogni, akik nem gondoltak teljesen kattantnak az
egyébként mások előtt titkolt érdeklődésem miatt az ezoterikus témák iránt. We
are all mad here, és az elbaszott diszkontos, katalógusos társadalom által
őrültnek titulált formák olyan természetességgel diskuráltak pszichedelikus
okkultizmusról és egyéb megfoghatatlan, földhöz ragadtak számára
megkérdőjelezhető, elvontabb témákról, mintha valami sporteredményt beszélnének
meg egy sör felett. Többet és többet akartam, túl sokat, nem törődve azzal,
mibe nyúlok bele felelőtlenül, és kiket engedek be az elmémbe ismeretlenül.
Szomjaztam a tudást, a tapasztalatot, az életet, mert az nem lehet, hogy csak
ennyi legyen az egész mókuskerék és lefuttatott programok sorozata, előre
megírt rendszerekben. Ki akartam törni belőle, kétségbeesetten hajszoltam, és a
goa tökéletes játszóteret biztosított hozzá. Egy ideig.
A
legendás Tárnoki kőfejtő barlangot sötét energiák övezik, és most nem az elszállt
démonidézős dark progra gondolok. Tavalyelőtt májusban vártuk, mint a messiást,
a bélyegek gondosan előre felszeletelve lapultak a zsebemben. A barlang mélyén,
egy félreeső, hűvös, különleges energetikájú helyiségben gong szó visszhangzott
és levezetett meditáció folyt, elcsendesedve szemléltük a párommal és
szerettünk volna a részesei lenni.
Különleges rituálé, a szerelmem és acid – mi kellhet még? Rendőri jelenlét biztosan nem, mégis tiszteletüket tették, néhány NAV-os ellenőrrel együtt.
Fél papírral az arcomban, mire becsavart, addigra
kiürítették és lezárták a barlangot, a mainstagen lehalkították a zenét,
mindenütt zseblámpák fényei törték meg kegyetlen élesen a színesen kavargó,
lágy fényfestést és tették tönkre több száz ember békéjét, spirituális
élményét, akik ezért utaztak idáig. Nem pánikoltam be, csendben ültem egy
pokrócon és figyeltem, ahogyan a NAV-osok a sörpultosoktól kérik be a
dokumentumokat.
Mintha egy furcsa filmet néztem volna, melynek nem is vagyok a
részese. Nem igazoltattak minket, nem kaptak szét, de a varázs megtört, zavart
félelem és frusztráció vibrált a levegőben. Még jó, hogy csak egy felet ettem –
gondoltam, miközben egy securitys közölte, a barlangban lévő ruhatárba
helyezett táskákért és kabátokért kettes sorokba rendeződve, ellenőrzötten
mehetünk be.
A sor végét nem láttam, de odabent is rendőrök álltak és jobbnak láttam nem
besétálni az oroszlán barlangjába. A cucc úgyis a melltartómban pihent, az
irataimat mindig magamnál tartottam, maximum buktam a táskám meg egy olcsó
pulcsit. Vártam, órákig vagy percekig, a hideg némaságban, méltatlankodó,
csalódott kis goások között, akik értetlenkedtek, mi történt, ki hívta ki a
rendőröket és miért. Igyekeztem kizárni ezeket a pletykákat és a saját
társaságomra fókuszálni, akik, ha lassan is, de azért mégiscsak szereztek
néhány sört az adóhatóság megszállta pultból. Vártam az első vonatot, az első
napsugarakat. Szóltak, hogy az értékmegőrzőből el nem vitt táskákat és
kabátokat kihelyezik a barlang elé, felcímkézve, szabad rablás van.
A hátizsákomra rossz sorszámot tűztek, nem egyezett a ruhatári bilétával,
melyet a kezemben szorongattam, biztosan puszta véletlenségből cserélhették ki,
vagy csak áttúrták a csomagokat dugi drog reményében. Felmarkoltam, kedvesen
elköszöntem az őrtől, és a párom kezét megragadva hátra sem nézve többé
elhagytuk a terepet.
A hazaút felszabadult országút menti LSD trip volt, rózsaszínesen csíkozódó égbolttal és csavarodó levelű fákkal. A vasútállomás felé mentünk, végtelenbe nyúló országút mentén, vadvirágos, kietlen pusztaságon át. Sehol egy ember, egy rendőr, a vibe természetes és naturális lett, de azért örültem, hogy ennyivel megúsztuk. Felszabadultan táncra perdültem a betonút közepén, mintha az egész csak egy rémálom lett volna, nem is a legrosszabb fajtából, hát istenem, majd megyünk inkább külföldi bulikra, amúgy is egyre inkább rohad ez az egész és egyre kevésbé tudsz felszabadultan, elszálltan trippelni, a paranoia és az atmoszféra valahogyan áthatja az egészet, és időnként furcsa, alantas arcok szemei világítanak rád veszélyt sejtetve a sötétben. Semmiféle bizalomgerjesztő nincs azokban a szemekben, szeretném érezni a namastét, de nem tudom többé, és lehet, hogy bennem van a hiba, vagy az egész mégsem olyan csodálatos, mint amilyennek szerettem volna hinni. A párom ijedten húzott beljebb, értetlenkedve néztem rá.
- A végén még elütnek, azért óvatosan.
- Ugyan már, semmi bajunk nem eshet – mondtam megbizonyosodva
róla, hogy márpedig igenis mi alakítjuk a valóságot. LSD-n át tudtam
programozni az egész világot, ami körülvesz, generálni a következő képet, a
történéseket, sőt, néha valami furcsa módon még bizonyos emberek viselkedését
is. Akkor és ott nem volt bennem félelemérzet, nem érdekelt a rendőrség, sem a
száguldó autók, a halál illúziónak, ahogyan a valóság is szimulációnak tűnt,
amiben sétálunk. Kétszer hagytuk el a pirossal áthúzott Érd táblát, loopoltunk,
nem akartam hazamenni, élveztem az utazást, úgyhogy csak sétáltunk azon az
országúton, ami ki tudja hová visz. Az égbolton, mintha információk töltődnének
le egy felhőből, legalábbis ehhez a képi világhoz hasonlóan tudnám leírni az
ott látott hallucinációt, színes vektorok jelentek meg a horizonton.
- Nézd már, ott egy sírkő! – álltam meg elcsodálkozva. Félkör alakú, tökéletesen
kifaragott, szürke sírkő árválkodott a gondozatlan gazos fűben. Sehogyan sem
illett oda, a közelben nem volt temető, ami azt illeti még csak házakat sem
láttunk arrafelé. Érdeklődve sétáltam közelebb és lelkes rácsodálkozással
olvastam el a fejfán díszelgő nevet.
Ádám.
A barátom, Ádám arca elsötétült, biztosan megrendítő érzés lehet LSD trip közben random sírkövön meglátni a saját neved, de hát ezért nem szabad engedni a félelmet keltő gondolatoknak, meg autós gázolásokra fókuszálni kitágult, módosult tudattal.
Persze én aztán nem akarok erről okoskodni, nekem nem megy
olyan jól, mint a jediknek. (Star Warsban is remek idézet Qui Gon Jinn-től mi
szerint „Your focus determines your reality.” )
- Menjünk már…! – türelmetlenkedett, méterekre menekült a nevét ábrázoló
sírkőtől, míg én a gazon átgázolva fotózni kezdtem.
- Ne haragudj. Muszáj lefotóznom és megnéznem holnap, tiszta fejjel is, vajon
csak közös, összekapcsolt realitásunk projekciója, hallucináció-e, vagy tényleg
a te neved virít rajta. Csak úgy, véletlenül.
Szótlanul,
elmélkedve sétáltunk tovább és arra gondoltam, most már igazán elérhetnénk
végre a tárnoki vasútállomást, jól esne leülni és megpihenni egy kicsit,
hazaérve tekerni egy cigit, meg persze betolni a maradék papírt afteron.
Néhány perccel később a sínek barátságos párhuzamban futottak tovább a
gondolataimmal.
Tény, hogy a pszichedelikumok
kapukat nyitnak és tanítanak, ha jól használod őket (bár tökéletes manualt én
még senkitől sem kaptam, de ezt most hagyjuk is), azt viszont kifejezetten
utálom, mikor a fogyasztók valamiféle szuperiornak képzelik magukat a nem
fogyasztókkal szemben, mintha ők sokkal többet fognának fel a világról és annak
működéséről a drogonak köszönhetően. Persze a nem fogyasztók között akadnak
bőven beszűkültek, akik meg kábítósnak vagy drogosnak titulálnak minket. Kicsit
olyan ez az egész, mint a fekete-fehér rasszizmus, mindenki dobálózik és
címkézik és sztereotípiákkal vagdalkozik. Ilyenekkel főleg tematikus, enyhe
szekta beütésű Facebook csoportokban találkoztam.
Fiatalon még elmegy azon versengeni, ki miből tolt be többet, milyen
megvilágosodása és majdnem soha vissza nem térő nirvánája volt, aztán lassan –
vagy kurva gyorsan – peregnek az évek és egyszer csak észreveszed, hogy a
kevesebb néha több, vagy csak nem bírod már úgy és nem is kell annyi. Ez egy
természetes folyamata a szintetikus szerek használatának, jobb esetben, aztán
ki tudja, lehet, hogy ha egyszer túljutunk ezen a krízisen én adagolom túl
magam elsőként. Ha túlélem, majd megírom.
Sniffany
www.sniffany.blog.hu
Sniffany facebook
oldala: https://www.facebook.com/Sniffany-Mes%C3%A9i-105659561295266
FIGYELEM! A fenti történet nem azt a célt szolgálja, hogy bárkit
hasonló
szerek fogyasztására buzdítson. Sorozatunk célja a tájékoztatás: hogy
bemutassuk, milyen sokféle célból és módon fogyasztanak az emberek
tudatmódosító szereket. Ha érdekel a drogtéma - akár fogyasztó vagy,
akár a területen dolgozó szakember, aggódó szülő vagy szimplán jobbító
szándékú aktív polgár -, szeretsz írni és szeretnél hozzájárulni a
Drogriporter tájékoztató munkájához, akkor itt az alkalom: írj nekünk
cikket a Drogriporter blogra! Amennyiben a cikked megfelel a tartalmi és
minőségi elvárásainknak, akár rendszeres szerzővé is válhatsz. Írhatsz
arról, hogy szerinted hogyan kellene átalakítani a hazai drogpolitikát,
milyen törvényekre, programokra lenne szükség, blogolhatsz a
fogyasztóként/partizóként/szülőként/szakemberként stb. szerzett
tapasztalataidról. Tudósíthatsz arról, hogy milyen jó és rossz
drogpolitikai példák vannak idehaza és külföldön. Írhatsz drogtémájú
könyvekről, filmekről is. A cikkek terjedelme lehetőleg ne haladja meg
szóközökkel együtt az 5-6000 karaktert. A cikkeket a
rightsreporter(kukac)rightsreporter.net címre küldd! Akár megfelel az
írásod, akár
nem, egy héten belül válaszolunk.