Vajon mikor válik a szerhasználat problémássá? A probléma gyakran az, ahogyan a prolbémát látjuk. Hiszen az jóval túlmutat a drogon és az egyéni fogyasztón.
Milyen szép is lenne, ha meg lehetne húzni objektív kritériumok mentén a határt a problémamentes és a problémás droghasználat között. Ha ennyi is ennyi szert használsz ilyen és olyan gyakorisággal, az még problémamentes, ha túllépsz ezen, akkor az már problémás. A valóság azonban nem ilyen egyszerű.
Az Európai Kábítószer- és Kábítószer-függőség Megfigyelő és Adatgyűjtő Központ (EMCDDA) meghatározása szerint problémás a szerhasználat akkor, ha valaki injektálva, illetve ha huzamosabb ideig és gyakran fogyaszt szereket. Bár a szerhasználat módja és gyakorisága valóban nagyon gyakran korrelál a drogproblémákkal (magyarul aki gyakrabban/többet fogyaszt, nagyobb valószínűséggel szembesül problémákkal), nem jelent abszolút mérőeszközt.
A pszichiáterek diagnosztikai segédkönyvének V. kiadása 11 kritériumot ad meg. Így például ismételt sikertelen kísérletek a szerhasználat abbahagyására vagy csökkentésére. Vagy a munkahelyi/családi konfliktusok a szerhasználat következtében. Sok idő eltöltése a szer beszerzésével. Ezeket checklisteket ki lehet pipálgatni, és különféle tesztek segítségével lehet mérni az addikció súlyosságát is. Azonban önmagában ezeknek a kritériumoknak a teljesülése keveset mond el arról, hogy miért és hogyan válik a szerhasználat problémássá egy adott egyén életében.
Ennek meghatározása nem csak azért nehéz dolog, mert az egyes drogok különböző dózisban, fogyasztási gyakorisággal nagyon különbözőképpen hathatnak az eltérő nemű, életkorú és genetikai adottságokkal rendelkező emberek szervezetére és elméjére. Hanem azért is, mert még ugyanaz az ember is nagyon eltérő társadalmi környezetben és kulturális kontextusban használhatja ugyanazokat a szereket.
Ott vannak a szociális egyenlőtlenségek: nem mindegy, hogy valaki milyen erős szociális hálóval és egzisztenciális háttérrel rendelkezik. Ott a családi háttér: vajon az adott ember mit hoz magával a korai gyermekkorból? Mennyire fejlődtek ki bizonyos képességei, amelyek segítenek neki navigálni az emberi kapcsolatok világában? Más hatással, kockázatokkal jár egy intézeti gyerekre az alkohol vagy a kannabisz kipróbálása, mint egy jól szituált középosztálybeli gimnazistára.
Aztán ott van az is, hogy vajon mennyire elfogadó vagy diszkrimináló társadalmi-politikai környezetben fogyaszt valaki szert. Egy kriminalizált magyar heroinfüggőre igaz, hogy rengeteg időt és energiát pazarol a szer beszerzésére - egy svájci heroinfelíró program kliensére, aki naponta ingyen megkapja az orvosi heroint, viszont nem. És az utóbbi általában jóval kevesebb szerhasználattal kapcsolatos problémával fog találkozni még akkor is, ha egyébként hasonló gyakorisággal/dózisban fogyaszt szert.
És nagyon fontos az is, amit integrációnak nevezünk: az adott drogélményt az egyén hogyan képes integrálni a saját életébe. Mit jelent az integráció?
Először is azt, hogy vajon mennyire illeszkedik az adott drog használata az egyén életmódjához, vagy mennyire borítja fel az életciklusát és az életritmusát, az érzelmi egyensúlyát. Például más dolog egy pilótának speedezni és más egy éjszakai portásnak, más egy sportolónak és más egy buszsofőrnek. Mások a szituációs kockázatok (pl. munkahelyi veszélyek), másként avatkozik be a drog az ember életritmusába (pl. éjszakai vagy nappali életmód, fizikai/intellektuális aktivitás).
Másodszor, az integráció azt is jelenti, hogy milyen kulturális jelentést ad az ember az adott drogélménynek. Ez erősen függ a világnézetétől, a saját magáról alkotott képétől és a csoportidentitásától. Mit is jelent ez? Például azt, hogy ha valaki a drogfogyasztást erkölcstelennek, bűnnek tekinti, és a saját drogfogyasztása ellentétben áll az erkölcsi értékrendjével, akkor nagyobb problémákat fog megtapasztalni a drogfogyasztásával kapcsolatban.
Bár a vallást, a vallásos nevelést többnyire védőtényezőként szokták említeni a drogfogyasztás vonatkozásában, ez nem mindig feltétlenül igaz. Bár lehet például, hogy a vallásos meggyőződése okán sok ember egyáltalán nem fog drogokat fogyasztani, és ezáltal teljesen elkerüli a kockázatokat. Viszont amennyiben valamilyen impulzus okán mégis drogokat fogyaszt, akkor ez a belső erkölcsi összhang megbomlásához (ún. inkongruencia) vezet. Ennek a feloldása nehéz, a feloldás hiánya pedig lelki krízist eredményez.
Számos kutatás készült arról, hogy a vallásos emberek pornófogyasztása például jelentősen problémásabb, éppen az erkölcsi inkongruencia miatt. Egy olyan ember, aki számára a pornófogyasztás nem jelenti feszültséget, akár még gyakoribb pornóhasználatot is problémamentesen be tud illeszteni az életébe. Ez hasonlóan működik a szerhasználat esetében is.
Vannak olyan kulturális/vallási kódok, amelyek kimondottan szerspecifikusak. Egy muszlim például nehezebben dolgozza fel a saját alkoholfogyasztását, és problémásabbnak éli meg, mint egy keresztény. Viszont a hasisszívást lehet, hogy egyáltalán nem éli meg problémásként, míg egy keresztény igen. És még a keresztény kultúrkörön belül is nagy eltérések vannak például a mediterrán és a skandináv országok alkoholfogyasztási mintái között.
Végül az is hozzájárulhat a droghasználat problémásságához, ha a fogyasztó környezete problémásnak bélyegzi meg azt. Ha egy 16 éves fiú elszív egy spanglit, az önmagában nem feltétlenül problémás droghasználat, amennyiben a szülei, a családja, a tanár, a pszichiáter, a rendőr nem teszi problémává. Ha a környezete azt az elképzelést erősíti a fogyasztóban, hogy akár egyetlen fogyasztási epizód is egyenes utat jelent a függőségbe, és hogy a fogyasztás kontrollja lehetetlen - az visszahat a viselkedésére. A negatív mémek gyakran önbeteljesítők.
A Howard Saul Becker kriminológus által kidolgozott címkézési elmélet (laberling theory) szerint a megbélyegező kategóriák, amelyeknek segítségével beskatulyázunk embereket, visszahatnak az önidentitásukra, és önbeteljesítővé válnak. Ezért aztán rendkívül óvatosan kell bánnunk azzal, hogy kit és hogyan kategorizálunk. A megbélyegzés - a stigma - negatív hatásairól könyvtárnyi szakirodalmat írtak.
Egészen az 1960-as évekig a homoszexualitás pszichiátriai betegségnek számított, ráadásul a legtöbb országban kriminalizálva is volt. És bár az azonos neműek közötti kapcsolat számos formáit megtaláljuk már a civilizáció kezdetétől szinte minden kultúrában, maga a “homoszexuális” mint kategória nem létezett a modern indusztriális társadalmak születése előtt. Egy elutasító társadalmi környezetben a homoszexualitás bélyegével ellátott emberek jelentős része valószínűleg tényleg számos társadalmi beilleszkedési és pszichés zavarral küzdött - és küzd még ma is. Ebben az akkori pszichiáterek igazolást láttak arra, hogy itt valóban pszichiátriai zavarról volt szó - de valójában a medikalizálással csupán hozzájárultak a kirekesztéshez.
Amikor napjainkban olyan címkéket aggatnak emberekre, mint például a “drogos”, az hasonlóan önbeteljesítő, kirekesztő stigmává válhat. Akár olyan embereknél is, akik egyébként egy elfogadó társadalmi környezetben, megfelelő támogatás mellett egyáltalán nem tapasztalnának meg problémákat a szerhasználatukkal kapcsolatban. Amikor a büntető-igazságszolgáltatási rendszer rákényszerít embereket arra, hogy a saját drogfogyasztásukat problémásként megbélyegezve kényszerkezelésre járjanak (elterelés), az szintén.
Természetesen nem állítom, hogy a drogfüggőséggel járó problémák minden esetben a stigmatizációval vagy kriminalizálással függenek össze. Az alkohol esetében például láthatjuk ennek az ellenkezőjét is: amikor már a szerhasználatnak nyilvánvalóan káros (pl. családon belüli erőszakkal járó) formáit sem hajlandó problémásként felfogni a környezet, a társadalom és a politikai döntéshozó.
Vannak helyzetek, amikor a fogyasztónak bizony fel kell ismernie, hogy a szerhasználata problémássá vált: el kell fogadnia, hogy ez így nem mehet tovább. Amikor a drogfogyasztás örömforrásból kényszeressé, rekreációból önpusztítássá vált és a drogélményt az egyén nem képes az életébe integrálni, akkor ideje változtatni. Az első lépés - a probléma felismerése és elfogadása - gyakran a legnehezebb.
Ilyen esetekben is fontos azonban, hogy magát a problémát is holisztikusan fogjuk fel, és ne kizárólag a drog farmakológiai hatásainak tulajdonítsuk. Fel kell ismerni a rendszerszintű tényezőket és társadalmi egyenlőtlenségeket a problémák mögött. A közösségnek problémát jelentő egyéni viselkedés mögött fel kell ismerni a rosszul működő közösség problémáit. Nem a “deviáns” egyén “kijavítására” kell törekedni, miközben a közösség ül a babérjain és nem hajlandó változni.
Mind a megelőzésnek, mind a kezelésnek és ártalomcsökkentésnek egyre inkább a közösségre és környezetre, és kevésbé csupán az egyéni viselkedésre kell összpontosítania. Tim Rhodes szociológus kockázati környezetről beszél: hiszen azt, hogy egy egyén mennyire kockázatosan fog drogot fogyasztani, befolyásolja, hogy ott az egyének hozzáférnek-e megfelelő egészségügyi ellátáshoz, emberséges lakhatáshoz, értelmes munkához és szabadidős tevékenységekhez. Befolyásolja az is, hogy vajon a hatóságok üldözése miatt mennyire kénytelenek rejtőzködésre: hiszen ha egy fogyasztónak a rendőrség elől bujkálva, sietve, sötét sikátorokban kell fogyasztania, az bizony a kockázatokat növeli. Mint ahogy az is, ha egy szórakozóhelyen elzárják a hidegvizes csapokat a mosdóban, hogy a vendégek inkább alkoholt igyanak.
Ahelyett, hogy arra törekszünk, hogy a drogfogyasztókat bináris kategóriákba osszuk fel (problémás-nemproblémás), és különböző fegyelmező és korlátozó intézkedésekkel konformitásra kényszerítsük, arra kell törekednünk, hogy átalakítsuk a különösen magas kockázatot hordozó környezeteket. Beleértve a jogszabályokat is. Olyan környezetté, amely támogatja az embereket abban, hogy egészségesebb döntéseket hozzanak az életükről.
Sárosi Péter