Az elengedés művészete a szorongás korában

Fotó: pixnio

Semmihez sem tudunk jobban ragaszkodni, mint a szenvedéshez. És hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy mind a ragaszkodásunkban, mind az elengedésben társas lények vagyunk.

“Az emberek nehezen engedik el a szenvedésüket. Félnek ugyanis az ismeretlentől, ezért az ismerős szenvedést részesítik előnyben,” írja Thich Nhat Hanh, a vietnámi buddhista szerzetes.

Szerinte a szabadság nem más, mint elengedni. Elengedni a félelmet, a szenvedést, amihez foggal-körömmel ragaszkodunk.

Ez így persze tök egyszerűen hangzik. Vajon miért is ragaszkodnánk a szenvedéshez, a félelemhez? Azért, mert látszólag, saját tudatunk szintjén nem a szenvedéshez és a félelemhez ragaszkodunk. Hanem olyan dolgokhoz, amelyeket pozitív értéknek, élvezetnek, akár a boldogság forrásának tartunk. Amelyeket ellenőrizni, birtokolni akarunk, hiszen ettől tesszük függővé a jóllétünket. Pedig valójában, ha eluralkodik rajtunk a birtokvágy, akkor az mérgezővé válik az életünkben.

A legújabb kütyük. Folyamatos szociális média feedback. Pénz. Állás és pozíció. Emberi kapcsolatok. Ideológiák és vallási eszmék. Szex és drogok.

Észre sem vesszük, hogy amikor ezekhez ragaszkodunk - akkor valójában gyakran már ahhoz a szenvedéshez ragaszkodunk, amit ezeknek a dolgoknak a segítségével próbálunk enyhíteni. Rettegünk attól, hogy ezt az ismerős szenvedést felváltsuk egy ismeretlennel. Mohón szürcsöljük inkább tovább.

Ha leásunk a gyökeréig, akkor rá kell jönnünk, hogy a szenvedésünk nem egyedi. Minden szenvedés szociális - minden szenvedés örökölt. Generációkon keresztül adjuk át egymásnak a szenvedéseinket és a félelmeinket.

“Azt hiszed, a szenvedésed egyedi a világtörténelemben. Aztán elkezdesz olvasni,” írja James Baldwin, a fekete polgárjogi mozgalom jeles írója. “A könyvek tanították meg nekem, hogy éppen azok a dolgok, amelyek a leginkább kínoztak, kötnek össze engem leginkább a többi emberrel, minden emberrel, aki valaha létezett.”

James Baldwin íróFotó: Allan Warren

Még ma is vitáznak a neurobiológusok arról, hogy vajon az ún. transzgenerációs traumák nyomot hagynak-e a génjeinken, vagy csupán a nevelés során adjuk át egymásnak őket a viselkedésünkkel a korai gyermekkortól kezdve. Holokauszt túlélőket vizsgálva egyes kutatók találtak az előbbire utaló jeleket, de szilárd bizonyíték nincs.

A lényegen azonban ez nem változtat. Aki maga is rosszul kötődött a szüleihez, és ezt nem dolgozta fel, az a gyermekeihez is nagy eséllyel rosszul fog kötődni. A rossz kötődés nem csak óriási stresszel jár, de megváltoztatja azt a módot, ahogy az agyunk működik.

A trauma nem egyszerűen seb, hanem működésmód.

Ez a működésmód vezethet aztán olyan alkalmazkodási technikákhoz, amit a társadalom torznak, degeneráltnak, deviánsnak minősít. Például függővé válunk bizonyos viselkedésektől, dolgoktól vagy akár bizonyos emberektől.

Vajon van drogfüggő személyiség? Ha ezt a kérdést úgy válaszoljuk meg, hogy vannak emberek, akik genetikailag predesztináltak (eleve elrendeltek) arra, hogy függőkké váljanak, akkor a válasz: nincsenek. Azonban az tény, hogy vannak tényezők, amik hajlamossá tesznek minket a függőségre, és a kora gyermekkorban elszenvedett traumák ide tartoznak.

A gond az, hogy egy olyan mérgező kulturális örökséget ápolunk itt Magyarországon is, ami megnehezíti, hogy szembenézzünk a traumáinkkal. Katonadolog. Sírópityogó. Ne szólj szám, nem fáj fejem. Aki a sebeit nyalogatja - az gyenge. Kiszolgáltatott. Az erős ember nem siránkozik, hanem továbblép. Hagyjuk a múltat, nézzük a jövőt.

Ezek a közkeletű bölcsességek egytől egyik mélyebb elemzést érdemelnének. Ott van például a katonadolog: nincs még egy foglalkozás, amelynek űzői többet szenvednének az eltemetett fájdalomtól és stressztől, mint éppen a katonák. Pozitív szerepmodellként ezt beállítani a gyermekek elé kegyetlenség. Vagy a sírópityogó: a sírásról ma már tudjuk, hogy rengeteg pszichológiai stressztől szabadíthat meg minket, és így kimondottan egészséges néha egy jó sírás. Igen, még férfiaknak is.

És végül: a traumákkal foglalkozni sok embernek sebnyalogatást jelent. Pedig ahogy fentebb írtam, a trauma nem egyszerűen seb, és a traumával való foglalkozás sem sebnyalogatás vagy siránkozás. Sokkal inkább azt jelenti, hogy megtanuljuk szeretni és becsülni önmagunkat. És megtanuljuk megváltoztatni azt a módot, ahogyan reagálunk bizonyos pszichológiai helyzetekre. Nem sebet nyalogatunk - hanem megtanulunk másként működni hétköznapi helyzetekben!

Nem az elromlott egyént kell megjavítani, hanem jól működő közösséget kell építeni.

Sokan még mindig úgy képzelik el a felépülést, mint valami szerelőműhelyt, ahová beadják a hibásan működő rokont, gyereket vagy szülőt, mint egy elromlott kocsit. A szakemberek műszerekkel felmérik a hibát, és előre beprogramozott javítómechanizmusokkal helyrehozzák azt. Embereknél ez nem működik.

Embereknek alapvetően olyan közösségre van szükségük, ahol úgy érzik, hogy meghallgatják őket. Hallgatni arany - tartja a mondás. Ezt kicsit továbbfejlesztve mondhatjuk: meghallgatni arany. Művészet.

Carl Rogers, a neves amerikai pszichológus “aktív meghallgatásról” (active listening) beszélt. Ma szoktak “mély meghallgatásról” (deep listening) is írni. A lényegi eleme az empátia, a nem-ítélkező együttérzés. Nyitottság arra, hogy elengedjük a sajátmagunkra irányuló reflexiókat azzal kapcsolatban, amit hallunk.

John Keats negatív képességnek nevezte, „aminek következtében képes megmaradni bizonytalanságok közepette, titkok, kétségek közt, anélkül hogy irritáló módon kapkodna a tények és a ráció után.”

Ha valaki úgy érzi, hogy a közösségében meghallgatják, figyelnek rá, együtt éreznek vele, az már félsiker. Egymás fejlődése iránt elkötelezett, együttérző egyének közösségében élni: minden embernek erre van szüksége. A buddhista szerzetesek az ilyen közösséget nevezik sanghának. Ahhoz, hogy elinduljunk a fejlődés (a buddhistáknál: megvilágosodás) útján, ki kell építenünk a saját sanghánkat (aminek persze nem kell feltétlenül követnie a buddhista tanításokat). Egyedül nem megy. Társas állatok vagyunk, még a megvilágosodásban is!

Máté Gábor, a kanadai magyar gyógyító együttérző vizsgálatnak (compassionate inquiry) nevezi azt a módszert, amelynek során egyfajta kollektív mélyfúrást végeznek, hogy elérjék azokat a legmélyebb történeteket, amelyeket az emberek saját magukról elmondanak - amelyeken keresztül meghatározzák magukat. Milyen hiedelmeket táplálnak ezek a történetek? Hogyan tartják fogva az emberek képzelőerejét? És miként lehet elengedni őket? És ahhoz, hogy elengedjük őket, először fel kell ismernünk, hogy ezek kétségbeesett kísérletek arra, hogy boldogok legyünk.

"Emberi lényként velünk született jogunk van arra, hogy boldogok legyünk. És a drogfüggő csak emberi lény akar lenni," mondja Máté Gábor.

Máté GáborFotó: Takács István Gábor

A modern kognitív viselkedésterápia és az ősi meditációs technikák, illetve ezek ötvözetei ma már számos módszert kínálnak ehhez. Sajnos ezek még mindig úri huncutságnak számítanak abban az értelemben, hogy egy kevésbé szerencsés szociális helyzetben lévő magyar számára nem elérhetőek. Leginkább a felső-középosztály luxus-kiváltságának számítanak, a Maslow-piramis csúcsán, az elíziumi mezőkön, a Maldív-szigetek fehér homokos tengerpartjain.

Pedig ha már az általános iskolai oktatás részévé tennénk olyan technikák elsajátítását, amivel a fiatalok megküzdhetnek a stresszel, megtanulhatják feldolgozni a traumákat, elsajátíthatják a szenvedés elengedését - akkor jóval kevesebb ember küzdene olyan lelki problémákkal, amelyek sajnos az új generációkban hatványozottan jelentkeznek az epidemiológiai vizsgálatok szerint. Egyes kutatók szerint a ma felnövő fiataloknál szorongósabb generációt még nem hordott hátán a Föld.

Sokan gyanakodva tekintenek a mindfulness-re és a különféle meditációs technikákra, mint a kapitalista kizsákmányolás eszközeire. És fordítva: a különféle önfejlesztő, meditációs technikák gyakorlói sokszor legyintenek a társadalmi igazságosságért küzdő mozgalmakra. Pedig az egyéni megvilágosodás és a társadalmi igazságosság keresése nem megy egymás nélkül.

Egyes konzervatív véleményvezérek szerint azért nő a szenvedés a világban, mert egyre nagyobb az anyagi jólét és a szabadság. Az emberek a fene nagy jó dolgukban már azt sem tudják, mit csináljanak. Elvetik a régi jó erkölcsöket, túl sokat foglalkoznak saját magukkal. Meg kellene őket fegyelmezni, a régi módszerekkel.

Baromság. Lehet, hogy kevesebb ember éhezik a világon, de az egészségtelen gyorskaják túladagolása valójában csak a szegénység új kifejeződési formája. És bár az egész környező világ folyamatosan az önmegvalósítás hamis mítoszát sulykolja az emberekbe, valójában éppen saját magukkal foglalkoznak a legkevesebbet. Napjainkban még a meditációt is a teljesítmény és a haszon szolgálatába állították

Paradox módon az "önmegvalósítás" rabszolgáiként van a legkevesebb időnk önmagunkra.

Az időnk szinte minden percét határidők béklyójába zárják azok a társadalmi szerepek, amelyeket állítólag az önmegvalósításunk érdekében vállalunk fel. Már az oktatásunk is arról szól, hogy felkészítsen minket a hasznos szerepeinkre - és nem arról, hogy felkészítsen minket arra, hogy boldogok legyünk. Miközben hasznosak akarunk lenni, magunknak használunk a legkevesebbet. Aki pedig kiesik ezekből a szerepekből, vagy eleve kevés esélyt kapott rá, hogy eljátssza őket, az a társadalom margójára sodródik, a nyomorba és kilátástalanságba.

A világ problémája nem az egyének erkölcstelensége, hanem a rosszul, igazságtalanul működő emberi közösségek.

Legfőképpen mint társadalomnak kellene megtanulnunk elengedni a szenvedést. A megszállott ragaszkodást az igazságtalan, egyenlőtlen társadalmi berendezkedéshez. A nekünk nem tetsző csoportok kirekesztését. A társadalmi problémák rendészeti kérdéssé redukálását. A növekedés és a haszon mohó hajszolására épülő gazdasági rendet. A naív hitet abban, hogy ez a társadalmi rendszer arról szól, hogy itt mindenki a tehetségéhez és szorgalmához mérten érvényesülhet, miközben már a születésünk pillanatában szakadék nyílik ember és ember között.

Sárosi Péter