Olvasónk, Sniffany ebben az írásában arról számol be, hogyan szippantotta be egy minikommuna és hálózta be annak karizmatikus vezetője, Sólyom, az önjelölt LSD-guru.
A
visszaintegrálódás a civilizált társadalomba igencsak nehézkes lehet, én már
csak tudom. Nem törvényszerű, hogy aki goára jár és pszichedelikumokat
fogyaszt, az ennyire szélsőségesen módosult tudatállapotba kerül. Vannak, akik
beforeoznak, lemennek a buliba, kiszakadnak a hétköznapokból, esetleg
afteroznak pár napig, aztán hétfőn, rosszabb esetben kedden vagy szerdán
visszamásznak a végtelenségig forgó mókuskerékbe. Aztán vannak az időszakosan
megmenők, mint én. (Azokról most nem ejtenék szót, akik úgy maradtak.) Vagyunk
páran, akik annyira nem bírjuk a modern rabszolgaságra építő rendszer és a
folyamatos szerepjátszás lélekölő korlátait, hogy újra és újra feszegetni kezdjük
őket. Míg nem egyszer túl messzire megyünk, ha szerencsénk van, csak olyan
messzire, ahonnan még van visszaút…
Sólyom
pontosan úgy cserkészte be a psy világában tévelygő, útkereső, végtelenül
hiszékeny, drogos lányokat, mint a ragadozó madár a zsákmány állatokat, a mező
felett körözve. Éles, intelligens, már-már ijesztően para szemei voltak,
egyszerre azon kaptad magad, hogy bámul, bele a vesédbe, talán a gondolataidban
olvasgatva, olyan széles, szégyentelen, zavarba ejtően bizalomgerjesztő, vagy
éppen pszichopata mosollyal az arcán.
Alkoholt egyáltalán nem ivott. Kizárólag
drogokat fogyasztott és rengeteg füvet szívott – dohányozni sem dohányzott –, a
spangli ötpercenként körbeért, ha ő is társaságban volt.Mindenbe szívélyesen
invitált és bármiről hosszas és lelkes felvilágosító órát tartott, olyan
köntösbe csomagolva volt képes előadni a leghétköznapibb dolgot is, hogy úgy
érezted, még sosem hallottál ilyen érdekes, újszerű dolgot. Ez a spirit –
gondoltam akkoriban.
Bántalmazó kapcsolatom hullott éppen darabjaira, fél
lábbal már kint voltam, de a végső löketet még nem kaptam meg és rohadtul
érdekesnek találtam ezt az embert. Ösztönösen húztam feléjük, menekülni akartam
és a világ, melybe invitáltak olyan másnak, olyan csodálatosnak és határok
nélkülinek tetszett ahhoz képes az erőszakos, zsarnoki, néha meg rémesen
unalmas mocsárhoz képest, amiben a pasimmal éltem.
A barátnőjét, Lizit, régebbről ismertem, sokkal régebbről, még fősulira jártunk
együtt. Azokban az években egyáltalán nem keltette fel a figyelmem. Sznob
bölcsész lány volt, a második diplomáját csinálta a BTK-n. Csendesnek és
merevnek tűnt, egymás mellett ültünk az egyik előadáson és csak akkor
váltottunk szót, ha közös projektre osztottak be minket. Egy széthullott partyn
aztán összefutottunk a Dürer chill részén, az exével érkezett és cinkosan
mosolygott rám.
„Belenéztem egy kristálygömbbe” – mondta, én meg végre nem sütöttem le sötéten
ásító szemeimet. Tényleg mindenki goára jár – állapítottam meg magamban.
Összehaverkodtunk, jókat kristályoztunk meg bulizgattunk együtt, ártalmatlan
kalandozások voltak ezek, némi high filozofálgatás és önszórakoztatás keretein
belül. Aztán bemutatott minket egymásnak.
Ha okkult érdeklődésű lennék és őrülten keresném a jeleket a számmisztikában,
akkor fordulok sarkon, mikor első találkozásunk után vonatjegyet akartam
vásárolni a Keletiben és az automata egy 666-os sorszámú cetlit köpött ki. Ha
figyelek a belső hangra, ami kétségbeesetten mantrázza, hogy ennek az embernek
még a szeme sem áll jól, talán megúszom a későbbieket. Engem persze semmi nem
érdekelt. Még az sem, amikor Lizi időnként nyúzottan, kimerülten és végtelenül
szomorúan jelent meg nálunk.
Ő tartotta el mindkettőjüket, Sólyom valami multi
cégnél dolgozott projekt alapon, IT szférában, de a projekt folyton csak
csúszott, ő pedig néha a lakást sem volt hajlandó elhagyni. Heteken át nem
találkozott és nem beszélt senkivel, Lizit hibáztatta a helyzetért, tipikus
gázlángoltatást gyakorolva rá. Aztán a következő héten megint minden csodálatos
és szivárványos volt… De arról valahogyan sosem hallottam, hogy Sólyom
dolgozna.
Az exem természetesen nem lelkesedett Sólyomért, óva intett tőle és az acidtől
is. Magas ívben tettem rá, nekem szabadság kellett, izgalom és hallucinogének.
Szép árat fizettem érte a későbbiekben.
Sólyom a legelején még nem mutatta ki a
foga fehérjét, megvárta, míg magamra maradok, sebezhetőbben és magányosabban,
mint valaha.Miután egy újabb dührohamos összeveszést követően csattantak a
pofonok és kis híján széttörtek a fejemen egy jénai tálat, viharos szakításom
után magukhoz vettek.
Örökbe fogadtak. Minden hétvégén kirándulni vittek magukkal, kulcsot kaptam a
lakásukhoz, napokat töltöttem velük. Szereztek nekem LSD-t én meg biztosítottam
számukra a folyamatos, jó minőségű és kedvező árú fehér ellátást. Házhoz kaptam
a füvet. Locsoltam a növényeket és etettem a házi kedvenceiket, ha elutaztak.
Szárnyaltunk, trippeltünk és leromboltuk a civilizációról és a világról eddig
alkotott képet. Egy balanszban működő, adok-kapok viszonyon, törődésen, közös
érdeklődésen és bizalmon alapuló kommuna alapjai voltak ezek, a puszta baráti
viszony határait észrevétlenül hagytuk magunk mögött. Konkrét aktus ugyan nem
történt, a szex csak rejtett, ki nem mondott apró részletekben bújt meg csupán.
Olyan is megesett, hogy csak Lizi jött velünk egy afterra – természetesen
Sólyom tudtával –, és én engedtem a kiszemeltemnek, hadd nyalogassa a lány
meztelen lábfejét és szagolgassa nadrágon kereszült oda lent, miközben nem
visel bugyit, cserébe ha fixen heti háromszor nála alhatok a hétvégére
korlátozott találkák helyett. Ostoba, gyermeteg játszma volt ez. Minden értéket
eladásra kínáltam, könnyedén áraztam le azt is, amit eddig sokkal drágábbnak
véltem.
A következő fél évben olyanokká váltak nekem, mint a családom, a saját kis
drogos, neohippi szektám. Pontosabban Sólyomé, mert hát ő volt az önjelölt
sámán, aki a szabályokat írta, miközben megetette velünk, hogy itt olyanok nem
léteznek. Elsőre kicsit idétlennek és gyermetegnek hangzik, sőt másodszorra
is...
De hát a Vidám vasárnap és társai is pont erről szólnak, nem?
Beszippantják a szomorú, magányos és manipulálható embereket, hitet és
közösségi élményt adva nekik.Azt hiszem pont ilyesféle mechanizmuson alapszik
egy szekta és annak karizmatikus vezetőjének ereje. A szerencsétlenek hitén. Ha
szerencsétlen vagy, szükséged van valakire, aki még nálad is szerencsétlenebb
és ki lehet szerencsétlenebb egy majdnem negyven éves férfinél, aki huszonéves
lányokat töm hallucinogénekkel és játszik istent a saját, gyenge lábakon álló,
mesterségesen kreált, szintetikus világában?
A Díszlet
Sólyom
szabályrendszere szerteágazóan kusza, részletes és kaotikus volt. A beavatásom
egy hosszúra nyúlt afteron történt. Céltalannak és végtelen hosszúnak tűnő
autókázás a semmibe. Méteres csíkok, messze a lejövő, messze a holnap, és ami
azt illeti, Lizi is messze volt.
Ő éppen egy henna táborban tanulta a testfestés fortélyait, Sólyom meg kisebb
bulira hívott. Éppen két vonat között fagyoskodtam a megállóban, a kattant
exemmel már nem találkozgattam, az új szerelmem pedig még nem akart
elköteleződni, úgyhogy éppenséggel baromira ráértem, meg hát egyedül is éreztem
magam. Ezerszer inkább a dark buli némi fehérrel, mint sorozat közben a
sírástól szipogni azon cidrizve, miért nem akar engem senki.
Remekül indult, ismerősökkel futottam össze, elvoltam a zenére, míg Sólyom
felvetette, hogy mi lenne, ha kocsikáznánk egy kicsit, aztán ha úgy alakul
maximum visszajövünk. Sötétben indultunk, a napfelkelte is az autóban ért.
Furcsa mederbe terelődött a téma, az alkotóról és a világról kezdett magyarázni
és arról, hogy valami hiba csúszott a rendszerbe és semmi sem úgy működik,
ahogyan kellene.
Az emberek felkelnek, munkába mennek, látszat pozíciókban dolgoznak,
értelmetlen dolgokon stresszelnek. A számukra előírt pályán mozogva végzik el a
berögzült teendőket, ügyeket intéznek, kötelességeket teljesítenek és közben
fogalmuk sincs semmiről. Mindenki alszik, és aki ébren van, annak láthatóan
élénken ragyog a szeme a sötétben. Minden csak díszlet, de ki lehet jönni
belőle. Ők ketten már megtették és vannak még páran. Kevesen, de vannak.
Furcsálkodva sandítottam rá az anyós ülésről, miközben indokolatlanul vastag és
hosszú utcákat szívtunk és lassanként elkezdtem belecsúszni a csapdájába
Mindent logikusan előadott érvekkel támasztott alá. Mint egy fraktálokkal
tarkított, szélsőségekig kifacsart, torz Mátrix elméletet.
Sok részét megkérdőjeleztem, nem nyeltem be mindent egyből, de hajlottam rá,
hogy az addigra alaposan megutált világrend szabályait újakra cseréljem. Pont
tökéletes egérutat kínált abból a mocsárból, amibe beleragadtam.
Később LSD
fogyasztás közben játszi könnyedséggel programozta át az agyunkat és mélyítette
el a tanaiba vetett hitünket.Az agyam totál készen és két naposan tökéletesen párosította be a már meglévő
ismereteket ezekkel az újfajta valóság interpretációkkal, elkaptam a
vezérfonalat és a hologrammos kirakós darabkái lassanként a helyükre kerültek.
Sólyom azt mondta valahogyan megoldották, hogy ne kelljen munkába járniuk, de a
cég továbbra is fizet Lizinek. Ha nem stresszelsz rajta és természetesen
viselkedsz, a díszlet észre sem veszi, hogy nem vagy ott. Arra törekszenek,
hogy minél kevesebbet kelljen eladniuk az idejükből és minél többet élhessenek
végre.
- Ki tartozik pontosan a díszlethez? – kérdeztem elmélkedve.
- Azt pontosan még mi sem tudjuk, hol húzódik a határ – bólintott lassan,
vigyázva, nehogy túl hosszú szünetet tartson. – Kísérletezünk.Elfogadtam a gyakorlatilag semmit sem konkretizáló választ és a kollegáimra meg
a főnökömre gondoltam és valahogyan simán el tudtam képzelni, hogy ők is
elsiklanak majd a hiányzó rés felett, amit magam után hagyok. Ez később majdnem
az állásomba került.
Sólyom a combomra tette a kezét én pedig dermedten bámultam ki a szélvédőn át
az autó alá futó felező sávokra. Bogyó jutott eszembe és Lizi. (Bogyónak
neveztem el a srácot, akibe belezúgtam, mert a kezdeti elszállt szakaszban
rengeteget dobtunk együtt. ) Azonnal észrevette kellemetlen fagyos zavaromat,
mert elvette a kezét és biztosított róla, hogy majd segít nekem megszerezni a
srácot és navigál engem, ha nem tudnám merre haladjak tovább.
Sokszor adott
logikus tanácsokat, miként reagáljak, hogyan manipuláljam olyan mondatokkal,
kijelentésekkel, amik arról biztosítják, hogy nekem nem is kell ez a szabványos
párkapcsolati séma és mindegy minek nevezzük azt a kapcsolódást, ami köztünk
van. Hogy nincsenek elvárásaim, nem gyakorlok rá nyomást, közben meg mégis úgy
csavarom az ujjam köré, míg végül velem marad.
Sólyom a későbbiekben azzal a kifacsarodott vízióval állt elő, hogy mi egymás
felcserélt párjai vagyunk, Lizivel meg az én másik felemmel és ő Bogyót is
nagyon szereti. Majd a barátomat is kihozzuk a díszletből és akkor sokkal
többet lehetek vele.
Csodálatosan egyszerűnek tűnt ebben hinni, mintsem szembe
nézni a rideg valósággal, a monton munkámmal, a diszfunkcionális alapokra
helyezett kialakulóban lévő kapcsolatommal és a rengeteg egyedülléttel, amit
töménytelen drog mennyiséggel és ezekkel az eszeveszett ámokfutásokkal
igyekeztem érzékelhetetlenné varázsolni. A díszlet és az abból való kiszakadás
által elért valós élet, valamint az ebbe vetett hit a vallásommá vált, amit
naponta gyakoroltam, így könnyebb volt elviselni és túlélni az erőszak és
szakítás poszt traumáját is.
Ekkor még ideiglenesen apámnál laktam és már magam sem tudom hogyan, de az
embernek sikerült rávennie, hogy menjünk fel a laptopomért és majd tőle
dolgozom, home officeban. Hevesen tiltakoztam, más sem hiányzott, csak, hogy a
meglehetősen konzervatív és merev édesapám afteros ábrázattal és egy
háremnadrágos, furcsa küllemű formával lásson. Először tiltakoztam, de addig
nem mutatott hajlandóságot véget vetni a road tripnek, míg be nem adtam a
derekam. Előre megjósolta, hogy nem lesz semmi baj, sőt, apám majd lelép otthonról,
ha kényelmetlennek találja a szituációt.
Semmi médiumi képesség vagy isteni sugallat nem rejlett e mögött – pusztán
emberismeret és éles ész. Valójában néhány percnyi kínos feszengés és furcsa
méricskélés után apám tényleg elhagyta a lakást, míg Sólyom a macskánkkal
játszott az előszoba padlóján, én meg, bár zavart voltam, de úgy tettem, mintha
ez egy teljesen természetes vasárnapi jelenség lenne. Pár napra rá, mikor
hazakerültem és kitisztultam, fater a következő, totálisan jogos kérdéssel
fordult hozzám:
- Kislányom, ez az ember valami narkós csöves?
- Á, nem. Ő projektmenedzser egy multinacionális vállalatnál – nyugtattam
meg teljes bizonyossággal.Ahogy telt
múlt az idő, egyre jobban belekerültem Sólyom bűvkörébe, mint egy kis rovar,
aki a pók áttetsző hálójába ragadt. A fogyasztási szokásaim súlyosabbá váltak,
a környezetemtől, sőt a közeli barátaimtól teljesen elidegenedtem. Valahol itt
húzódott az a határvonal, amelyen átbillenve minden veszélyes és groteszk
formát öltött és az egész játszadozás túlságosan elszaladt.
Sólyom kreált egy titkosított telefonos applikációt, amit Rebel-nek nevezett el
és át akart minket szoktatni ennek a használatára a facebook helyett, hiszen
itt bátran posztolhattunk drogokról és olyan témákról, amiket a mainstream,
ellenőrzött platformokon tiltanak a közösségi irányelvek. Néhány barátja, egy
kisebb kör már használta a saját alkalmazást és lelkesen posztolgatott. Róluk
egyébként nem sokat tudok, azt sem, hogy mennyire voltak benne ebben a buliban.
A jelszavaink és adataink kerültek veszélybe, vakon bíztam benne és fel sem
merült, hogy felhasználná őket, vagy, hogy az a célja, hogy teljesen
követhetetlenné tegye a hollétünket és tevékenységünket az ismerőseink számára.
Szerencsére nem hagytam magam teljesen leszoktatni a díszlet nyilvántartott
social media felületéről, hogy aztán talán végleg nyomtalanul eltűnjek az
éterben. (Mikor rám tört az alkotási vágy és írni akartam a friss élményeimről, Sólyom
gondosan elrejtette a hat oldal hosszú beszámolómat, amit a díszlet szemüvegén
át írtam egy holland trippemről egy olyan felületre, amit egészen biztosan nem
olvas majd el senki sem. Ezt most feltöltöttem a blogomra, szerintem
szórakoztató.)
Lizi szülei ekkortájt tettek feljelentést Sólyom ellen, mi szerint bedrogozta
és elrabolta a lányukat. Szánakozón röhögcsélve mesélték nekem, miközben arról
győzködtek, hagyjam már ott az apámat és a díszletes barátaimat és a hülye,
értelmetlen kis programjaikat, amiket megszokásból csinálok velük, de valójában
nem élvezem őket. Való igaz, ebben a periódusban sokszor mondtam le előre
szervezett programokat a barátaimmal, ugyanis folyamatosan high, vagy totál
lejövős voltam. Az ilyen eseményeken feszengtem így és kívülállónak éreztem
magam a normális, józan és hétköznapi életet élő embertársaimhoz képest. A
legjobb barátnőm csak legyintett, mikor előadtam neki a díszlet meséjét.
- Majd kitisztulsz. Ez is csak egy fázis – azzal tovább keverte a
sütemény tésztáját a konyhapulton, én meg felrántottam mellette egy jókora
csíkot kedd délután. Utólag baromi hálás vagyok neki, hogy akkor nem mondott le
rólam.
Sólyom azt is belefoglalta a szabályaiba és az újonnan felfedezett, rejtett
igazságok listájába, hogy a drogoknak nincs is mellék -és utóhatása és ha nem
gondolunk rá és nem szorongunk rajta, nem lesz több lejövő, se romlott fogak.
Fogat mosni és dezodort használni is teljesen felesleges, elég a sima víz és
minél természetesebb tisztálkodási módszerek. Ez utóbbival képtelen voltam
teljesen azonosulni, néhány helyen kilógott a lóláb, nem tudott minden
apróságot belém kódolni, amit Lizibe teljesen sikerült neki. Sajnos a lejövős
témával azért nekiálltam kísérletezni, annak a gondolata határozottan vonzó
volt addikt kis személyemnek.
Emlékszem, egy alkalommal három teljes napig maradtunk
ébren, a töménytelen fehér mellé bogyó, gomba és még ki tudja mi mindent
toltunk össze, mindezt alvás és megfelelő étkezés nélkül. Random kocsikáztunk
órákig a városban, közben meg végig a Deep Jungle Walk szólt Astrix-tól, mint
egy végtelen mix, ugyanaz az egy track. Nem álltunk meg, csak tördeltük a
bogyót, passzoltuk a spanglit, odakint hullott az eső, elmosódva láttam a
fákat, épületeket és embereket és nagyjából öt óra múltán végre eszembe jutott,
hogy megkérdezzem:
- Voltaképpen most mit csinálunk?
- Loopolunk – felelte.Egész addig folyt ez így még félreállítottak a rendőrök. Hátam a hátsó ülésnek
feszült, a torkom elszorult, ahogy lehúzta az ablakot és lehalkította a zenét.
Csak mosolygott, bele egyenesen a rendőr arcába, a spanglit egészen lent
tartotta maga mellett, de lehetetlen volt nem érezni a szagát. A fakabát csak
annyit kérdezett kerületi lakosok vagyunk-e, és miután rövid nemleges válasszal
felelt, valami kamu, improvizált úticéllal, egyszerűen továbbengedett minket.
Kerestek valakit, és ha őt is, nem elég alaposan. Utólag belátom, sok minden
múlott a jó szerencsén és a sors kegyességén.
Ezen az őrült háromnapozáson szabotáltunk Lizivel egy vasárnapi misét, akkor
valami elbaszott módon irtó jó mókának tűnt röhögni a Mária szobor előtt
megbotránkozott embereken, ahol vicces üzeneteket hagytunk nekik, aztán végre
sikerült elaludnunk. Hétfő reggel képtelen voltam kikelni az ágyból és
dolgozni. Izomfájdalmak, gyengeség, szédelgés, lázas érzés, mint valami fura
influenza. Home officeoltam és próbáltam hipnózni magamba Sólyom tanításait,
nem szorongani azon, hogy táppénzt kéne kivennem, szólni a team leaderemnek és
szabályszerűen eljárni.
Másnap csak annyit kérdeztek, hogy-hogy nem mutatott
semmit a produktivitás mérő a rendszerben, egyéb problémám nem adódott belőle.
Ezen a bizonyíték értékű eredményen annyira felbátorodtam, a régiós
menedzserünk arcába mosolyogtam és ignoráltam mikor megkért valamire az egyik
műszakom végén, őt is a díszlet közé sorolva. Benézhettem, mert értetlenül állt
a jelenség előtt, majd hivatalos szóbeli figyelmeztetést adott. Azokban a
hetekben teljesen ki volt rám hegyezve, én meg csak azért is tovább hergeltem,
egy meeting során szinte üvöltve kérte, mondjak inkább fel.
Még mindig nem értük el a legalját. Közeledett Ozora és nekünk továbbra sem
volt elővételes jegyünk, Lizit mégis csak kirúgták a díszletes munkahelyéről, a
rezsit én fizettem be helyettük. Bogyó már rég elintézte a maga early birdjét,
Sólyomék meg azzal áltattak, majd vesznek nekem ajándék jegyet. Bár ne tették
volna és kérik inkább el az árát az utólagos és alantas behajtás helyett.
Három
nappal a megnyitó előtt mentünk le, bár a pasim kifejezte nemtetszését és óva
intett ettől, azért én velük tartottam, bár jó adag baljós előérzet vegyült a várakozásomba,
ignoráltam az intuícióimat. Az a három nap teljesen összefolyik, mert aludni
azt nem hagytak és ami azt illeti, enni is alig. Azt mondták ne egyem meg a
díszlet kajáját és ne akkor aludjak, amikor ők, mert belépek a kollektív
tudatba és átveszem a rossz álmaikat, gondolataikat és szorongásaikat. Sólyom
többször megütötte Lizit, vagy azzal fenyegette, elhagyja őt és nem lehet többé
velünk.
Akárhányszor kicsúszott az irányítás a kezéből, teljesen átment
psychoba, most, hogy így belegondolok, tisztára Charles Manson volt az ember.
Előfordult, hogy velem is kiabálni kezdett, egészen az arcomba hajolva, mikor
számon kértem rajta, mikor fogja beváltani a megígért dolgokat és mikor leszünk
már együtt mind a négyen. Ha nem ő állt a középpontban akkor meg olyanokat
magyarázott, hogy elfogy a prána és ájulást szimulált, magára vonva végre
elkalandozó figyelmünket. Mire a barátom utolért minket már teljes önkívületben
voltam, haluztam, trippeltem, össze-vissza beszéltem és cselekedtem, amire még
belém toltak egy olyan koktélt, amitől teljesen elvesztettem a kapcsolatom a
valósággal és a nyitó ceremónián elszakadtam a társaságtól.
Elfutottam.
Reggelig talpaltam mezítláb, ruha nélkül, egy bokor alatt aludtam csak egy-két
órát a végkimerüléstől, ahová elbújtam, amikor már nem bírtam tovább.A nap
első sugaraival és fokozatos tisztulással aztán visszataláltam a sátrainkhoz,
ami valóságos megváltás volt ahhoz képest az egész éjszakás triphez és
zarándokúthoz képest, minek során végig azt hittem, fel akarnak gyújtani és
egyéb módokon kivégezni. A trip részleteire most nem térnék ki, nem is igazán
számítanak.
Nem afféle színes-vizuális LSD trip volt, hanem teljes reality
shift, egy másik, alternatív valóságban léteztem, ugyanazon a helyszínen, de
párhuzamos univerzumban és korban. Sebes és véres volt az orrnyergem és a
homlokom. Homályba vesző emlékeim és vízióim közé vegyül egy jelenet, amiben
valaki megüt egy hideg tárggyal, és én beesek egy sátorba, ahonnan ketten vagy
hárman emelnek ki és azon tanakodnak, vajon orvoshoz vigyenek-e, mert
eszméletemnél sem vagyok, majd mikor kezdem összeszedni magam otthagynak és én
tovább haladok. Foltokban néha felderengett a valóság, cigit kínáló srác
személyében, aki nyugtatgatott, hogy senki sem akar felgyújtani, és a securitys
nő képében, ahogyan zseblámpával a szemembe világít, mire én németül kezdtem el
beszélni, nehogy elvigyenek…
Bogyó, a barátom a sátraknál várt, totál kétségbeesve, az idegösszeomlás
szélén. A telefonunk és pénzünk lenyúlták, egy ezrest azért hagytak az övtáskámban
a buszjegyre. Amíg én eltévedtem és a barátom keresett, kirámolták a
cuccainkat, mert hát az ő sátrukban laktunk. Hívni sem tudtunk senkit, úgy
vergődtünk haza, borzalmas állapotban, kifosztva és megtörten.
Bár hónapokig tartott, mire összeraktam magam, az agyamban a képeket és kezdtem
felfogni, nagyjából mi is történt, ám néhány nappal a fesztivál után
visszamentem a munkahelyemre dolgozni. Bent visszavettem az arcomból, meghúztam
magam, a sebre a fejemen azt mondtam, elcsúsztam a fürdőben. Mindenki
érezhette, valami nem stimmel. Nem piszkáltak, én pedig próbáltam összekaparni
a darabkáimat.
Sólyommal és Lizivel teljesen megszakítottuk a kapcsolatot, de a
paranoia és bizalmatlanság még sokáig velem maradtak, heves rémálmokkal
karöltve. Bulizni és társaságba járni sem volt sok kedvem, a drogfogyasztásból
visszavettem, de azért teljesen nem hagytam fel vele. A párom és a barátaim
támogattak és mellettem maradtak, így lassan, de biztosan elfoglaltam régi
helyem a díszletes társadalmi hálózatban, ahová ezelőtt is tartozni véltem…
Tavaly
nyáron volt szerencsém egy osztrák kis közösségbe csöppenni, ahol egy ötvenkét
éves nő faggatott arról, mennyire vagyok spirituális. Éreztem az örvény szelét,
vonzott a mélység, de nem hagytam magam elsodorni. Zarathrustrák voltak a
Duna-szigeten, egy open air napközbeni psy piknik keretein belül találkoztam
velük. Órákat beszélgettünk és nagyon szimpatikusnak tűntek. Invitáltak,
maradjak éjszakára, majd ők adnak szállást. Ezúttal nem fogadtam el, de a
hazaúton végig azon kattogott az agyam, hogy milyen lenne megint itt hagyni
mindent, csak most sokkal messzebbre menni és talán vissza sem térni, jó ideig.
Felidéztem a bemutatott arcokat, a fiatal, önmagát kereső lányt, az anyukát,
aki az alig három éves síró gyerekét ringatta a dark psy ütemére és a
negyvenes, fekete férfit, aki a porban feküdt.
„Fel akar bosszantani. Fel kéne
kelnie, de dühös és így lázad. A szülei diplomaták…” – magyarázta az ötvenes
nő, majd kölcsönkérte az ördögbotomat és viccesen ütlegelni kezdte a totál
elszállt, mégis morcos arcú formát. Jót derültem és közben azon gondolkodtam,
ezek a fajta kommunák valahol mind ugyanolyanok, bárhová is mész.
Drogok,
táncikáló hippik, akik a világot próbálják megváltani, miközben önmagukat sem
tudják, különféle vallások, ideológiák, még több drog, na meg a földön
figyelemért fetrengő negyvenes férfiak. Nem szeretem a realitások monoton
talaját, de a válaszaim valószínűleg itt sincsenek meg, persze ideig-óráig jó
flash és nagyon szórakoztató életforma.Nekem ugyan még soha nem volt benne részem, azért vannak elképzeléseim egy
ideálisan működő poliamoriáról vagy kommunáról. Ahol mondjuk nem fogyasztáson
és manipuláción nyugszik az alap, hanem bizalmon, szereteten és kölcsönösségen.
Ahol mindenki belead valamit, nem csak kivesz, és ahol nincs kifejezett
törzsfőnök sem. A monogámia nagyjából halálra ítélt jelenség, legalábbis én
annak látom.
Valami mindig hiányozni fog, és ezek a hézagok talán könnyebben
lennének pótolhatók több résztvevő által, persze az egyensúlyt is nehezebb
lehet fenntartani. Illetve, nekem az átlaghoz képest például jóval több
energiám van, sokkal aktívabb vagyok és sok impulzusra van szükségem, így
képtelenség egy emberen bevasalni minden igényt. Szerintem ez nem csak rám
jellemző, hiszen nem sok hűséges, elfojtások nélkül élő emberrel találkoztam
eddigi utam során, akik törődésre, élményre, inputra, vagy testiségre vágyva
tekintgettek többfelé. Akár titokban, akár nyíltan, vagy a párjukkal együtt.
Sniffany
(Sniffany blogját itt éred el)
FIGYELEM! A fenti történet nem azt a célt szolgálja, hogy bárkit
hasonló
szerek fogyasztására buzdítson. Sorozatunk célja a tájékoztatás: hogy
bemutassuk, milyen sokféle célból és módon fogyasztanak az emberek
tudatmódosító szereket. Ha érdekel a drogtéma - akár fogyasztó vagy,
akár a területen dolgozó szakember, aggódó szülő vagy szimplán jobbító
szándékú aktív polgár -, szeretsz írni és szeretnél hozzájárulni a
Drogriporter tájékoztató munkájához, akkor itt az alkalom: írj nekünk
cikket a Drogriporter blogra! Amennyiben a cikked megfelel a tartalmi és
minőségi elvárásainknak, akár rendszeres szerzővé is válhatsz. Írhatsz
arról, hogy szerinted hogyan kellene átalakítani a hazai drogpolitikát,
milyen törvényekre, programokra lenne szükség, blogolhatsz a
fogyasztóként/partizóként/szülőként/szakemberként stb. szerzett
tapasztalataidról. Tudósíthatsz arról, hogy milyen jó és rossz
drogpolitikai példák vannak idehaza és külföldön. Írhatsz drogtémájú
könyvekről, filmekről is. A cikkek terjedelme lehetőleg ne haladja meg
szóközökkel együtt az 5-6000 karaktert. A cikkeket a
rightsreporter(kukac)rightsreporter.net címre küldd! Akár megfelel az
írásod, akár
nem, egy héten belül válaszolunk.