Próbálta eltemetni a múltbéli traumákat, de a teste betegségekkel lázadt ellene. Olvasónk, Kati beszámolója következik.
Március 16-án közöltetek az oldalon egy megrázó levelet, ezen felbuzdulva gondoltam megosztom veletek a sztorimat. Sokan mondták már, hogy ez jót tesz, szóval gondoltam teszek egy próbát. (Amennyiben közölni szertnétek, a nevemet szeretném elhallgatni, így is elég specifikus a történet, szóval könnyen rá tud jönni valaki, hogy ki vagyok, ha ismer.)
Három éves voltam, amikor apám meghalt. Édesanyám egyedül maradt velem és a tesómmal. A tesóm akkor tizennégy volt. Oxigénhiányosan született, így nem tudom pontosan, de kb. 5-6 általánosba járt, mire végül be került abba a speciális suliba, ami az utcánkban volt. Ott úgy nevelték, hogy reggel megkapta a "cuccot", és lefektették aludni a tornateremben.
Aztán mikor apu meghalt, anyu már nem tudott kontrollt gyakorolni fölötte. Arra emlékszem, hogy egyszer valamiért úgy hasba rúgta anyámat, hogy átrepült a szobán. Legalábbis kicsiként ezt láttam. A nagymamánkat is annyiszor verte meg, hogy a végén elköltözött egy idősotthonba, kb. 65 évesen. Mondanom se kell, hogy kipróbált pár dolgot, de ami a végére maradt, az a higító volt meg az alkohol.
Mindig azt gondoltam, hogy én aztán soha nem nyúlok majd semmihez, sportoltam, tanultam.Ez tizenegy éves koromig így is volt. Egy sporttáborban aztán megtámadott egy pedofil. Ez az ember még csak tizenhat volt, és mondhatni autisztikus vonásokkal jellemezhető.
Nem sikerült neki, elmenekültem. Ez volt a táborunk első napja. A srác apja egy másik sporttábort vezetett és jól ismerték egymást az edzőmmel, sőt az anyukája az általános iskolai tanárom volt. Az edzőm megkért, hogy ne szóljak az anyukámnak. Nem szóltam.
Végig ott volt és figyelt a következő héten ez a fiú.
Aztán vége lett a tábornak. De ugye speciális iskola nem sok van egy-egy kerületben. Lehet, hogy addig is találkozhatunk, de nem ismertük egymást.
Ezután már megismertem, minden nap találkoztam vele, ugyanabba az utcánkbéli suliba járt mint a tesóm anno. Mikor délutánonként megláttam futottam hazáig két éven keresztül.
A tesóm közben felnőtt, sokszor lakott másoknál, de anyu még mindig próbálkozott vele. De csak akkor jött, ha teljesen be volt állva. Egyszer betörte anyu fejét egy üveggel. Aztán többé nem tudta vállalni, hogy három hetente új munkahelyet keres neki. Miután elmúlt tizennyolc, a tesóm többet volt börtönben, mint szabadon.
Ha őt láttam, akkor is futottam hazáig. Az ilyen futások után, mikor hazaértem lehúztam a redőnyöket -lévén ez egy földszinti lakás-, bezártam minden zárat az ajtón, bezártam az ablakokat, leoltottam az összes lámpát,
bementem a fürdőszobába, és a kádban bújtam el. Rengeteg időt töltöttem így a vaksötétben rettegve, hogy mikor adja fel az ajtó.Közben anyu megismerkedett valakivel, szeretett minket, most is együtt vannak. De én a férfiakban való csalódásaim miatt, -meg azért, mert néha, ha nehézségeik voltak a párja lelépett napokra, és semmilyen jelet nem adott magáról- sokáig nem tudtam elfogadni őt.
Telt múlt az idő, a tesóm BV intézetben, a tábori trauma már elásva.
Lehet, hogy túljutottam volna az egészen, hiszen már biztonságban voltam.
Aztán egyszer, amikor húsz voltam kb., egy barátnőmnek udvarolt egy srác, nem túl régóta. Így, amikor elhívta egy házibuliba, megkért, hogy kísérjem el, hogy ne legyen gond. Hárman voltak ott ezek a fiatal srácok. Mondták, hogy még érkeznek a többiek.
-Addig kértek valamit? Ittunk egy valamit, amit jó adag dzsinával (GHB, partidrog, nagyob dózisban eszméletvesztést okoz - a szerk.) fejeltek meg. Senki nem jött. A barátnőmmel nem tették meg mind, csak az "udvarló", de velem mind a hárman. Alig emlékeztem az estére.
Mivel a pedofilt is sikeresen el tudtam titkolni, erről se beszéltem soha senkivel. A barátnőmmel se, ő elköltözött külföldre közben.Blokkolta az emléket az agyam, nem gondoltam rá. Csak éppen alvási paralízisem lett. Elmentem a háziorvosomhoz, azzal, hogy rémálmaim vannak, szeretnék pszichiátriára beutalót. Erre a macskagyökér teát ajánlotta (amin már rég túl voltam), de persze azt nem tudtam, hogy van egy ilyen nevű betegség, hogy alvási paralízis, így nem firtattam tovább. (Nem tudom miért csinálta ezt, hogy miért nem kérdezett még tőlem, gondolom a drogos tesómból indult ki.)
A kialakult betegség miatt rettegtem az elalvástól, mert csak rémálmaim voltak.És mikor felébredhettem volna nem tudtam megmozdítani egyetlen porcikámat sem percekig, ami pl. párnával az arcodban fuldokolva nem nevezhető egy jó állapotnak.
Így volt több munkahelyem és egyszerre jártam nappali és levelező tagozatos suliba, és már hétfőnként is buliba mentem és ittam-ittam-ittam az alvásért, vagy éppen az elkerüléséért. (Ami persze az alvási paralízis ennek a hosszantartó formáját élvezők esetében a legrosszabb döntés!)
Aztán ez már feledésbe is merülhetett volna, megismertem a mostani páromat, és hála az égnek olyan súlyos gyomor problémák léptek fel nálam, hogy nem tudtam volna tovább inni.
Csakhogy a tudatalatti alfája és omegája az itteni létünknek.
Így miután már nem tudtam azt a jó kis tudatmódosítót használni, felszedtem 30 kg-ot egy pár hónap alatt.A barátaim rengeteget gúnyolodtak rajtam, én pedig próbáltam azt a látszatot kelteni, hogy ez nekem is tök poén, ahol addig hoszteszkedtem már nem hívtak többé.
De nem volt gond, mivel meg akartam védeni magam, (mindig ez volt a cél, a táborban is küzdősport miatt voltam) letettem az addigi szakokról, és végül jogra jelentkeztem.
Kint voltam ösztöndíjjal külföldön és jött a fű, a csodás fű! Nem voltak rémálmaim többé és csodás volt.Mikor hazajöttem akkor persze ez megszűnt, itthon csak egy harmadrangú állampolgár, narkós senkiházi vagy, ha füvezel. (Az egészségügyi ellátórendszer pedig alapjáraton le se köpte a kérésemet. Mehettem volna persze pszichiáter magánrendelésre, de az akkor volt kb. 20e Huf, most meg olyan 45e Huf alkalmanként, még mindig nem keresek annyit sajnos, hogy ezt meg tudjam fizetni.)
Ezután megint váltott a szervezetem, ha valamit kényszerből kellett csinálnom vagy bármilyen stressz ért, akkor ekcéma jött ki a tenyeremen, úgy, hogy be se tudtam hajlítani az ujjaimat. Rengeteg munkahelyem volt, nem jöttem rá, hogy mivel közben le tudtam fogyni a zsír már nem védi meg a testem a gusztustalan nyálcsorgatóktól, és azért vándorolok.Végül persze találtam módot rá, hogy akadozva, de legyen füvem.A tesóm meghalt közben, harmincnyolc volt, hajléktalan. A két hetes holttestét egy budapesti, régi, már nem használt büfé bódéjában találta meg egy kisfiú és az anyukája. Augusztus volt, már nem maradt belőle szinte semmi, de azért anyunak meg kellett néznie, hogy azonosítsa.
Aztán mikor huszonnyolc lettem a három srác közül az egyik megtalált a FB-on. Akkor kitört belőlem minden emlék, akkor mondtam el ezeket a sztorikat a páromnak, akkor lett világos számomra, hogy minden pszichoszomatikus tünet az elnyomásból fakad. És már egyértelműen depressziós voltam, valamint legújabb fejleményként hallucinációk törtek rám néha, amikor intim helyzetben voltam vele.
Többet voltam bódulatban, mint normális állapotban ezt követően.Aztán elkezdtem meditálni. Harminc lettem, mire el tudtam mondani anyunak és a nevelőapámnak, hogy mi történt gyerekkoromban, és hogy mi történt velem később. Nekik is mindent megváltoztatott ez velem kapcsolatban. Nekem is. Ezt csak a fűnek és a meditációnak köszönhetem. Évekig a szájpadlásomat döngették ezekkel a gondolatokkal az idegek, de a nyelvemig, a beszédig nem tudtam elérni.
Most vagyok az első tépőzáram végén. Az elején görcsökben sírtam, de tényleg eljön a változás egy pár hét alatt!Már nem szeretnék a múltban élni, le akarom zárni és nem elnyomni. És szeretnék egészséges lenni és úgy is élni.
Élni, élni élni, egy igazi életet!Elengedek minden haragot, és minden egyes nap hálát adok azért, amiért csak lehet! Már nem csak bambán fogok mosolyogni, hanem a szívemből. Erős vagyok, az, hogy még mindig van erőm egy új kezdetre csak ezt jelentheti.
Csodálattal nézek erre az eszement világra, és minden nap megkérdezem magamtól, hogy mégis mi a fenéért vagyok én itt. Mi a célom, mi értelme az itt töltött időnek, de erre nem biztos, hogy rá fogok jönni. Munkácsy vagy József Attilánk (oh drága Attila!) sem gondolta volna szerintem, hogy megmentheti 100 évvel később egy porban fetrengő alak életkedvét, de velem mégis így történt. Annyi annyi csoda van és vár még, csak ezekkel a csodákkal szeretnék bódulni. Meggyógyultam.
Kati
FIGYELEM! A fenti történet nem azt a célt szolgálja, hogy bárkit
hasonló
szerek fogyasztására buzdítson. Sorozatunk célja a tájékoztatás: hogy
bemutassuk, milyen sokféle célból és módon fogyasztanak az emberek
tudatmódosító szereket. Ha érdekel a drogtéma - akár fogyasztó vagy,
akár a területen dolgozó szakember, aggódó szülő vagy szimplán jobbító
szándékú aktív polgár -, szeretsz írni és szeretnél hozzájárulni a
Drogriporter tájékoztató munkájához, akkor itt az alkalom: írj nekünk
cikket a Drogriporter blogra! Amennyiben a cikked megfelel a tartalmi és
minőségi elvárásainknak, akár rendszeres szerzővé is válhatsz. Írhatsz
arról, hogy szerinted hogyan kellene átalakítani a hazai drogpolitikát,
milyen törvényekre, programokra lenne szükség, blogolhatsz a
fogyasztóként/partizóként/szülőként/szakemberként stb. szerzett
tapasztalataidról. Tudósíthatsz arról, hogy milyen jó és rossz
drogpolitikai példák vannak idehaza és külföldön. Írhatsz drogtémájú
könyvekről, filmekről is. A cikkek terjedelme lehetőleg ne haladja meg
szóközökkel együtt az 5-6000 karaktert. A cikkeket a
rightsreporter(kukac)rightsreporter.net címre küldd! Akár megfelel az
írásod, akár
nem, egy héten belül válaszolunk.