A kábítószer-használók mozgalmának elbeszélt történetének mai epizódjában a Dél-afrikai Köztársaság aktivistáit mutatjuk be. A filmet ami magyar felirattal indul, az oldal tetején lehet megtekinteni.
Az ártalomcsökkentő szolgáltatások gyors fejlődése a Dél-afrikai köztársaságban sokban köszönhető a kábítószer-használó aktivisták munkájának. 10 évvel ezelőtt még nem volt tűcsere az országban, ma már évi kétmillió fecskendőt osztanak szét intravénás használóknak. Korábban nem létezett helyettesítő terápiás program ópiát-függők számára, most már ebből is sok van.
A Dél-Afrikai Droghasználók Hálózata (SANPUD) a TB HIV Care nevű civil szervezet segítségével jött létre, ahogyan a korábbi epizódokban láthattuk itt is elsősorban azért, hogy a droghasználók közötti HIV megelőzést hatékonyabbá lehessen tenni az aktív használók tapasztalatának és munkaerejének bevonásával.
A filmünk főszereplői mind a hárman a SANPUD-nál találták meg életük küldetését. Nelson Medeiros elég hamar, már 16 évesen rehabra került az illegális drogok használata miatt. Ott hallott először az idősebbektől a crackről és heroinról, amit azonnal ki is próbált, ahogy kikerült onnan. Szülei nemsokára a "kemény szeretet" (tough love, nálunk is sokszor propagált, ellentmondásos, vagy inkább káros magatartás) nevében utcára is rakták, így vált hajléktalanná. Angela McBride 14-15 évesen kezdett illegális drogokat használni. Ma is használ alkalomszerűen és ezt nem látja problémának. Shaun Shelley, a 30 as évei előtt semmilyen tiltott szert nem használt, inni is egyszer ivott életében, nem is dohányzott. A harmincas éveiben talált rá a stimulánsokra, amivel nagyszerűen tudta kezelni az ADHD-ját, vagyis a figyelemhiányos hiperaktivitás zavarát (gyerekeknek is amfetamin tartalmú legális gyógyszereket adnak egyébként ADHD-ra).
A SANPUD a megalakulása után hamar neki is látott az ártalomcsökkentő programok kiterjesztésének. Nelson az egyik ilyen, pretoriai tűcsere programnál is dolgozik. A programot maguk a droghasználó közösség tagjai tervezik és működtetik.
"Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy hajléktalanok is megjelennek reggel dolgozni. Az emberek munkára jelentkeznek reggel 8-kor, végigdolgozzák a napot, és délután 4-kor hazamennek. És továbbra is használnak drogot, akár intravénásan is, de megtanulják, hogyan funkcionáljanak az életben. Hogy megmutassák, hogy ők is számítanak, ők is tenni akarnak valamit."Shaun Shelly aktivizmusa onnan eredeztethető, hogy amikor kaotikus droghasználó korszaka volt, ő volt az egyetlen akit nem csuktak le, az összes többi fekete bőrszínű haverját viszont igen.
"Rájöttem, hogy nem a dörzsöltségemnek köszönhetem, hogy soha nem csuktak le, hanem csak a bőrszínemnek kijáró társadalmi kiváltságaim miatt, még úgy is, hogy drogfogyasztó, a drogbiznisz alján lévő díler voltam."Shelly szerint a legnagyobb kár, ami a drogokkal összefüggésbe hozható, az maga a droghasználók kriminalizációja.
"Az életben még soha semmi jó nem származott abból, ha valakit droghasználat miatt letartóztattak. Az égvilágon semmi. Ha valakinek megoldódik a drogproblémája a börtönben, az nem a letartóztatásnak köszönhetően, hanem annak ellenére sikerül neki."
A nem fehér bőrű emberek a leginkább elszenvedői a büntető drogpolitikának a Dél-afrikai köztársaságban is:
"A drogpolitika egy eszköz az imperialista és gyarmati társadalmi rendszer fenntartására a droghasználatot övező nemzetközi konszenzus hamis mítoszán keresztül" állítja Shelly. A SANPUD nagy sikere, hogy az új drogstratégia kialakításakor partnerként kezelte őket az állam és részt tudtak venni a tervezésben, a tárgyalások során arcot és hangot tudtak adni a kábítószer-használóknak. Sikerült elérniük, hogy a Dél-Afrikai köztársaság drogpolitikájának célja már nem drogfogyasztás felszámolása, hanem a problémás droghasználat megszüntetése lett. Ennek a célnak az eléréséhez pedig az ártalomcsökkentés fejlesztésére és a kriminalizálás csökkentésére volt szükség.
A rendőrséggel is jó kapcsolatot tudott kiépíteni a SANPUD. Megszűnt a kvótarendszer az országban, aminek alapján korábban minden évben egy bizonyos számú droghasználót elő kellett állítani. Ez a szám évről évre 27%-al nőtt,
amíg a drog miatt letartóztatottak száma elérte az évi 295 ezer embert. Az, hogy a SANPUD munkájának eredményeként ennek sikerült véget vetni, az egyik legnagyobb előrelépés a drogproblémák kialakulásának és eszkalálódásának megelőzése felé, hiszen a rendőri terror pont hogy növeli a kirekesztettséget és traumákat, amivel pedig a droghasználat növekedéséhez járul hozzá.
"Folyamatosan megkapom, hogy én vagyok az, aki olyasvalamit propagál, amit nem lenne szabad. Őszintén szólva nem propagálok semmit az emberi jogokon kívül. Állandóan azt hallgatod, hogy járulsz hozzá emberek halálához a munkáddal, hogy ezzel fegyvert adsz az emberek kezébe. És ebben igazuk is van. Fegyvert adok az emberek kezébe, hogy életben maradjanak, és ne ott haljanak meg az utca közepén, mint ahogy ezt az emberek többsége tétlenül hagyná...
A legnagyobb feladat számomra, hogy megmutassuk, a drogfogyasztók is emberi lények, hogy emberivé tegyük őket a többségi társadalom számára, és ennek a médián keresztül kell történnie, egyfajta új közös narratíva megalkotásával."A Drogriporter küldetése is ennek az árnyalt, segítő és elfogadó, az emberek méltóságát központba helyező narratívának az erősítése. Remélem, hogy ezzel a sorozattal sikerül ehhez hozzájárulnunk. Ha te is fontosnak tartod, hogy ezt a narratívát erősítsük, akkor segítsd munkánkat és legyél te is Drogriporter támogató tagunk!
Az epizód elkészítésének hátteréről:
Ez volt a sorozatban az első olyan epizód amiben nem forgattam saját interjút. A három alannyal Michael Duffett filmezett a mi felkérésünkre. A sorozat mind a 34 interjúalanyának ugyanazt a 27 kérdést tettük fel. Így tudott aztán az INPUD egy tanulmányt is publikálni a válaszokból. Ehhez az epizódhoz semmilyen saját archív felvételem, vágóképem nem volt, Michael pedig csak az irodában és az iroda előtt forgatott, ezért a filmhez különböző híradókból szedtem össze a releváns vágóképeket. Ennek ellenére ez az egyik kedvenc epizódom, mert annyira letisztultan, szépen és érthetően beszélnek az interjúalanyaink, hogy öröm hallgatni. A három szereplő kérésére a film elején látható egy mondat, miszerint az, hogy ők hárman szerepelnek csak a filmben a négy alapító közül, nem tükrözi a szervezetük sokszínűségét. Feltűnő, hogy mind a hárman fehérek, ezt próbálták ellensúlyozni ezzel az állítással. Valószínűnek tartom, hogy fehér privilégiumuk az, hogy kevesebb stigmával és előítélettel találkoznak mint fekete sorstársaik, ezért könnyebb felvállalni droghasználó identitásukat is.
Film és szöveg: Takács István Gábor
Magyar felirat: Marcoverde
Kik azok a kábítószer-használók akikről a filmsorozat szól?
Az, hogy kábítószer-használó, leginkább egy jogi kategória. Azokat az embereket jelöli, akik az ENSZ egyezményekben és az országok büntető törvénykönyvében listázott tiltott szereket használják. A világon rengeteg ember van, aki tiltott szereket használt már életében, vagy használ jelenleg is. Ezeknek az embereknek a jelentős része különösebb probléma nélkül használja ezeket a szereket, nem válik tőlük függővé, alkalomszerűen, bizonyos eseményekhez kötve használ. Azt is mondhatjuk, hogy gazdagítja a droghasználat az életüket. Van egy kisebbségük a tiltott szerek használóinak, akiknek az életében a tiltott szerek használata sokkal nagyobb teret nyer, vagy akik függővé válnak ezektől a szerektől és a droghasználat rájuk és környezetükre nézve "problémássá válik". Vannak köztük olyanok, akik injekciósan használnak tiltott szereket, például heroint vagy kokaint. A drogtilalom mindenkire érvényes, de kevésbé hat a különböző drogokat használó és különböző szocio-ökonómiai, vagy társadalmi státuszú emberek életére. A leginkább pont azokat érinti negatívan a büntető drogpolitika, akiknek egyébként is nagyobb problémájuk van, akik marginazáltabbak, akik kockázatosabban és veszélyesebb szereket használnak. A filmsorozatunk elsősorban ezeknek az embereknek a polgárjogi harcáról szól.