Három nő élményei a pszichiátria világában - gyógyszerek, zárt osztály és forgóajtók. Sniffany beszámolója következik!
Én még sosem voltam páciens pszichiátriai intézményben pedig jópárszor megkaptam már, hogy kezeltessem magam. Mi tagadás,
szerintem is rám férne egy jó adag pszichoterápia, némi mentálhigiénés karbantartás. Ahogyan az egész társadalomra. De hát az állami támogatott az olyan, amilyen, ha azt akarod, hogy tényleg foglalkozzanak veled, ahhoz mélyre kell nyúlni a zsebedben és én tudom, hogy aki igazán szarul van, annak sokszor a hó végi fillér számolgatás az életmentő lefekvős ciginél van kicentizve. Persze, a tehetősebbnek is vannak lelki – és mentális problémáik, de nekik nem akkora gond alsó hangon tízezret kiperkálni egy óra beszélgetős sessionért, ahol jó esetben tényleg rád figyelnek, nem csak gyógyszert iratni jársz oda egy halmazokba sorolt két lábon járó diagnózis megszemélyesítéseként.
Biztos ezer meg egy módszer létezik még, amit nem ismerek, száz meg száz emberi sors és még több felépüléshez vezető hosszadalmas, szerteágazó út.
Nekem csupán három kis történetem van, három lányról, három helyszínen, az üveg ajtón túlról.
Egy, akit bevittek a zártra, egy aki önszántából ment és egy, aki kihordta szabadlábon.
Kiscica a zártosztályon
Tinédzser korunkban is kicsapongó volt, hol mániákusan lelkesedett a legapróbb dolgokért, túlpörgött, megvadult, lehetetlen viselkedést produkált, túl az ésszerűség határain. Néha meg maga volt a depresszió és nihil mozdulatlan, életunt királynője.
Később – mint minden kezeletlen depresszió – csak romlott a helyzet. Mértéktelen drogfogyasztás, túlkapások, alkoholizmus, veszélyes társaságok, tiltott felségterületen való szórásért járó kartörés, alantas közegekben felvett újabb és újabb viselkedésformák okozta személyiségtorzulás.
Egy vidéki goa fesztiválon túl sok csepp liquidet adagoltak neki a felelősségteljes barátai és Kiscica felmászott egy fára, úgy, hogy nem lehetett lecsalogatni onnan. Egyre csak nyávogott, a fa túl magas volt, ő meg túl kész. Érdekes tudatállapot lehetett, ebben biztos vagyok, én még sosem váltam állattá LSD trip alatt.
Ezt még épp bőrrel megúszta, nem úgy, mint néhány nappal később a Duna sodrását. A Lánchíd alatt határozott úgy, hogy úszik egyet ruhástul, pedig a peak már alábbhagyott, de ő mégis neki indult. A hullámok túl nagyok voltak, a horgonyzó hajók pedig félelmetesen közeliek. Kiscica segítséget kért, és szerencsére kapott is.
Hogy milyen segítség volt az, arra három nappal később ébredt rá, leszíjazva a zártosztályon.Minden csoda, úgy a leszíjazás is három napig tart, pelenkában, egy iskola területén, ahol ezt követően még tíz napig tartották. Teletömve legális, receptre írt gyógyszerekkel – drogokkal, ha úgy tetszik.
A szentháromság, Olwexya, Haloperidol és a biztosan sokak számára ismerős Rivotril gondos adagolása után természetesen nem tudott válaszolni a pszichiáter által feltett kérdésekre. Például, hogy beleegyezik-e a kezelésbe. A kérdés feltétele után a beteg egy hónapon át bent tartható, nincs eltávozás saját felelősségre sem.
„A haloperidol három napra elaltat a trip után, a Risperidon egy erős antipszichotikum, mozgáskoordinációs problémákat és másodlagos parkinzonizmust (remegés, izomgörcsök, belassulás), akadozó mozgást okoz, a rivo meg olyan benzo, ami totál leszedál, főleg a másik kettővel kombózva. A kedd és csütörtök volt a bírói szemle, két orvos és egy bíró jelenlétében... És persze a beteg, többnyire csorgó nyállal, akinek elő kell adnia, hogy ő nem őrült. Aztán döntenek arról, szabadulhatsz –e.
Egyébként az egész rendszer totál ellened van. Az orvos csak reggelente látogat, vizitkor, és annyit kérdez: hogy vagy? A nővérek minden alkalommal megállapították: a páciens állapota pszichotikus. De, hogy mit is jelent pontosan a pszichotikus, azt nem definiálták. Csak az volt egyértelmű, hogy nem akarnak kiengedni.” – mesélte Kiscica a zárt után egy évvel, még mindig poszttraumatikus élményektől szorongva. A zárton mindössze tíz napot, a nyílt osztályon ezt követően három hetet töltött.
A higiénia sajátságos, az egész inkább hasonlít egy gyógyszerekkel teletömött börtönre, mintsem mentálhigiéniás intézményre. A konyhában nincs kanál, pont, mint a mátrixban, a deszkátlan WC ülőkék zár nélküli ajtók mögött húzódnak, a kicsiny fülkék falain ott virít a becsempészett filccel firkantott felirat:
Basszatok Xanaszét!
Ha ez nem lenne elég, cigizni is csak óránként lehet, a cigarettás dobozok a nővérszobában elzárva, tüzet is csak a nővér adhat. (Ki tudja mire vetemedhet egy pszichiátriai gondozott az öngyújtójával…) Az ablak csupán bukóra nyitható, növények egyáltalán nincsenek.
A hiányos higiéniától ott tartózkodása után rühes lett, a felírt gyógyszerek mellékhatásaitól pedig heteken át szenvedett.
„Ha antipszichotikumot nyomsz, nem tudsz normálisan beszélni.” – mondta. Mikor elkezdte fokozatosan leszoktatni a szervezetét az Olwexya-ról, a végén már három tablettát evett egy nap, a lejövés pedig hasonlatos volt az ecstasyéhoz; áramütés szerű impulzusok jöttek belülről, egyetlen apró mozdulat is idegrángással végződött.A gyógyszer szerotonint termel, de ugyanúgy feszülő állkapcsot és emésztési zavarokat okoz. A rivoból való tisztulástól neurotikus remegések futottak át az egész testén. Ez a legális, orvosok által felírt gyógyszer üzlet arra megy ki, hogy kezelhetővé válj, hogy belesimulj a társadalomba és terelhetővé, lehajtott fejű birka légy. Ha nem illesz bele a sormintába és túl feltűnő vagy, hamar a vigyorgóban találod magad.
A legális drog elnyomja a tüneteket, vele együtt pedig a személyiségedet is. Ha rászívsz ezekre a szerekre, az olyan, mint egy gyomor rosszullét nélküli részegség - állítja Kiscica.
Komolyabb pszichológiai kezelés nem volt – mindössze közös éneklés és egy kézműves foglalkozásnak csúfolt gyurmaszakkör. A pszichiátrián inkább a gyógyszerezésre fektették a hangsúlyt.
Társai a legkülönfélébb társadalmi osztályokból kerültek az intézménybe. Volt egy kopasz, tibeti szerzeteshez hasonlítható lány, aki soha nem beszélt, és bevittek egy zaklató természetű, nagyobb darab fiút, aki minden lányt molesztált, főleg ha azok kedvesen szóltak hozzá. Egy alkalommal ez a srác bement a csendes lány szobájába, elővette a nemi szervét. A végkimenetel ismeretlen, de de a fiú a nyíltra került, a hallgatag lány pedig továbbra is a zárton maradt.
Talán ennél is különösebbnek bizonyult a a férfi, akit az ebédlőben lekötöztek, mert leszaggatta magáról a ráadott pelenkát, majd szétszórta darabkáit a helyiségben.
Borzongtam ahogyan mesélte ezeket, annyira bele tudtam élni magam, szinte láttam a képeket az ő szemein keresztül. Elszívtunk egy cigit az erkélyemen, közben a jól ismert lakótelep panelházait bámultuk merengve.
Pár percnyi hallgatás után Kiscica hozzám fordult és elmesélte, hogy miután hazaengedték a kórházból hosszú, hosszú hetekig nem mozdult ki a lakásból. A felírt gyógyszerek és mély depresszió helyét aztán lassacskán a jó öreg marihuána nyugtató füstje töltötte ki. Így teltek a következő hónapok. Fű, kaja, felszedett tizenhat kilónyi védőréteg.- Tudod mi hozott aztán vissza az életbe? – kérdezte.
- Nem. Mi?
- Egy harmad papír.
TörPILLa Tündérhegyen
Imádom ennek a lánynak a történetét, talán mert tökéletesen mutatja be a jó tanuló, tisztességes lány példáját, aki nem cuccozik, visszahúzódó életet él, de a mentális zavarok őt sem kímélik. Kiscica nővére, tizenéves korunk óta ismerem, soha nem fogyasztott szintetikus drogokat, emlékszem, a Dunaparton néhány slukk fűtől is totál beszoronott és szétesett.
Hisz a gyógyszerekben és idegen nyelven tett emelt érettségit olyan eredményekkel, mint egyikünk sem. A diplomája pszichés állapota miatt csúszott. Önként vonult Tündérhegyre gyógyulni, miután erős szorongásos – és pánikrohamoktól úgy érzékelte, képtelen ellátni a multis munkáját. Én pedig elmentem hozzá látogatóba.
Mintha Vadasparkba mennék, a zöld övezetben magam is teljesen megnyugodtam. Virágillat és méhek döngicsélése, tényleg rekreációs környezet.Míg a barátnőmet vártam az épület előtt, dohányzó srácok elcsípett párbeszéde ragadta el a figyelmem. Nehezen álltam meg a nevetést, mintha nem is a rehabon lettem volna, inkább afféle gyógyszeres, terápiás osztálykiránduláson.
- Tudtad, hogy milyen sok biszex van Tündérhegyen? – suttogta izgatottan az egyik srác.
- Nem, de muti mar melyik szoba! – így a másik.
TörPILLa végre kijött, megöleltem és félre vonultunk. Kedélyesen meséltem el neki az imént hallottakat, faggattam a hogylétéről és a terápia menetéről.
Reflektált az imént elhangzott párbeszédre. Alkoholt inni azt nem lehet, de rivót napi kétszer, reggel-este adnak. A dohányzó közös, szociális híd, így az ivászat helyett is dohányzik. Úgy másfélszer annyit, mint eddig.
Tündérhegy egy pszichoterápiás, rehabilitációs intézmény. Ekkor már hosszú ideje járt tanácsadó szakpszichológushoz, ő javasolta a gyógyszert, majd terápiás session alatt jött fel a befekvős helyszínválasztás lehetősége.
A lány mindeddig azt hitte nincs akkora probléma, hogy befektessék. Létezik persze nappali, hazajárós terápiás rendszer, de végül e mellett döntött; utólag megerősítette – egyáltalán nem is rosszul. A Rivotrilt harmadokban adagolják lefekvés előtt, a Frontinhoz hasonlítja, csak elnyújtottabb hatással. Kis dózisban kezdték, fokozatosan emelve azt. TörPILLából ez is szorongást váltott ki.
Előtte már szedte a 0,25-ös Frontint, úgy egy hónapig, mert folyamatosan feszült volt. Azt mesélte, az antidepresszánsoknak is van egy olyan tulajdonsága, hogy mielőtt a jótékony hatás kialakul, fokozza a már meglévő szorongást. Erre mondják azt, hogy beáll a gyógyszer.
A durvábbik mellékhatás libidócsökkenésben jelentkezett – egyáltalán nem tudott elélvezni. A pszichiáter azt javasolta, váltsanak gyógyszert.
Tündérhegyen a csoportmunkáé – legyen az művészetterápia, pszichodráma, mozgásterápia – a főbb fókusz, valamint az egyéni beszélgetésé, kirendelt szakemberrel. E mellett természetesen a gyógyszeres kezelés is nagy hangsúlyt kap; bár akad néhány gyógyszermentes páciens is.„A rivo az mókás volt. A doki felvitte a lázlapra, anélkül, hogy előzetesen megbeszélte volna velem. Elvileg szólni akart, de elfelejtette.” – emlékszik vissza.
Mindent meg kéne beszélni a pácienssel, az adott gyógyszer bevezetésétől a dózisváltásig, így nagyokat pislogott, amikor este az orra alá nyomták a Rivotrilt.
„Benzókat szedni az orvos szerint alkalomszerűen nem célszerű, mert akkor jobban kialakul a függőség. Rendszerességnél fontos a felépített struktúra és a dózis. Lejövésnél a csökkentés. Ha a páciensre bízzá, hogy mikor mennyit, főleg egy instabil függőre, az sokkal veszélyesebb. Könnyebben kezeled így a szorongást és parát. Előbb nyúlsz gyógyszerhez a negatív érzések, szorongás jelentkezésekor, mint hogy egyéb megküzdési stratégiákat alkalmazz (pl relaxáció, légzésgyakorlatok) és megvan a veszélye, hogy a gyógyszert egyfajta „kikapcsoló gombként” fogod használni.
A rivo mellett ment még a Kventiax vagy Ketilept - ez utóbbi a Kvetiapin a hatóanyaga, antipszichotikum. Odabent, Tündérben mindenki ezt szedte.
Ketilept klub is volt bent, meg ketileptes társasjáték. A Ketilept klubban akkor lettél „tag”, ha neked is felírták a gyógyszert, de ez is inkább poén volt mint valódi klikk – dohányzós beszélgetésekben hangzott el, hogy „na mi van, te is beléptél a klubba?”Van szorongásoldó hatása, olcsó a beszerzése, támogatás is van rá. A páciensek kb. fele ezt kaphatta. Hivatalosan bejegyzett antipszichotikum, ezért a kórtörténetedbe bekerül, hogy enyhe és átmeneti pszichotikus epizód. E nélkül nem is írhatják fel neked. Pszichotikusnak azt diagnosztizálják, aki elszakadt a valóságtól.”
A Ketileptre való átálláshoz az kellett, hogy pszichotikus epizódot állapítsanak meg TörPILLánál. Ez afféle érzelmi labilitás, billenékenység, bizonyos dolgokra heves érzelmi reakció, de nem egy valóságtól elszakadt allapot. Nála megvolt a billenékenység és a heves érzelmek, de ez még nem pszichotikus állapot, a kórlapjára rákérdezve sem kapott olyan választ a kezelőorvostól, ami arra utalt volna, hogy valaha is tényleg fennállt volna a pszichózis. Ezt az első időszakban a rivotrilt váltotta ki nála, melyet a Ketilepttel párhuzamosan szedett.
Mikor megkapta az első nulla huszonötös ketileptjét, az semmi sem volt a maximálisan ajánlott ötszáz milihez képest. Este kapta az első adagot, miután a nővér figyelmeztette: ne mászkáljon, mert a mellékhatás szédelgés és álmosság formájában jelentkezhet. A betegtársai megerősítették ezeket a tüneteket, valamint azt is, hogy a tolerancia növekedésével a tünetek enyhülnek, amint a szervezet hozzászokik a szerhez. Persze vannak akiknek ez hosszú ideig tart. Volt egy fiú aki hónapok után is azt mondta, hogy elhagyná a szedését, mert álmosító számára a gyógyszer – ezt követően úgy tekintettek rá, mint aki szembe megy a terápiával.
TörPILLa a fű hatásához tudná hasonlítani a Ketileptet és Rivotril kombót. Zsibbadás, szemcsés kép, belassult és mosolygós highness. A Tündérben töltött ideje alatt ez volt az egyetlen szer, amiről azt érezte, igazán megüti.Bent lakó társai közt akadt egy lány aki rispit szedett. A Risperidon izommerevséget és befeszülést okoz. A lány hangokat hallott, melyek azt sugallták neki, ölje meg magát. Így antipszichotikumot írtak fel neki. A Risperidontól a hangok megszűntek, csak éppen a kezeit nem tudta felemelni a beállt izmaitól. A gyógyszeres kezelés mellett néhány alapszabályt is lefektettek, például,hogy nem érhetnek egymáshoz, valamint tabu volt az önsértés és a tetoválás, vagy a testen való permanens változtatás a terápia ideje alatt.
A mai napig nagyon nehéz szétválasztani, hol húzódik a terápia és a szerek szerepének határvonala. Terárpián már egy ideje nem vesz részt, a szereket azért még mindig szedi. Most az antidepresszánst emelik neki, mert továbbra is erősen szorong. Azt mondja, első sorban a terápia a megoldás, de emellett megvannak a saját maga anyagi és pszichés korlátai. Megnyílni egy idegen terapeuta előtt nehéz – különösen egy szorongásokkal küzdő, introvertált, zárkózott ember számára.
„Kicsit úgy tekintek a gyógyszerre, mint egy mankóra: ha eltört a lábad, lépni sem tudsz, erre támaszkodhatsz, és miért ne tennéd? De a terápia kell. Helyrerakni a csontokat, gipszbe tenni, és időt adni, hogy összeforrjanak. Járhatnál mankóval egész életedben, de megnyomorodott lábbal előrejutni kurva kimerítő dolog.” – fogalmazta meg.Három havi adag Kventiax és Sertadepi gyógyszer 2000 Ft – nagy rá a támogatás, vénnyel különösen olcsó. Főleg ha azt nézed, hogy egy gramm fű 3000-3500 Ft-ért megy jelenleg. A gyógyszer további három hónapig nincs ellenőrzött beszélgetéshez kötve, s az utána lévő kontroll során a pszichiátered csak annyit mond, hogy az állapotod szinten tartásához mindenképpen szükséges lenne a terápia folytatása. A gyógyszer kiváltása terápia nélkül is lehetséges.
Sniffany, szuicid hajlamok és a Fehér Gyűrű Közhasznú Egyesület
Drogfogyasztó, diplomás, funkcionális szorongó.
Azóta küzdök szorongásos depresszióval, álmatlansággal és pánikrohamokkal, amióta az eszemet tudom. Szeretteim és barátaim próbáltak rávenni a terápiára, sikertelenül.
Egy alkalommal voltam kineziológusnál, illetve bántalmazó kapcsolatom során hajlandó voltam felkeresni a Fehér Gyűrű Egyesületet. Semmi esetre sem mondanék róluk rosszat, de számomra a papírlapról felolvasott, elalvás előtti relaxációs gyakorlat semmit sem ért. Idézem: „Ellazul a nyak, a hát, a vállak...”
Szívesen vissza kérdeztem volna a terapeutánál, hogy a maga válla ellazul, miután meg akarták ölni, és három napja csak amfetamin hajtja a szervezetét, mindenfajta szilárd táplálék nélkül? De a válasz úgyis az ő és a barátnője közös, természetesen fizetős terápiájában rejlett volna, amit rendszeresen próbált eladni nekem üléseink során. Akadnak persze olyan hátrányos helyzetű lányok is, akik nem tudnak hová biztonságban haza menni és akiknek életmentő lehet ez az ingyenesen igénybe vehető segítség – az ő nevükben így nem nyilatkoznék az egyesületről.
A gyógyszerekkel mindig szabadosan bántam. A háziorvosom annyi Frontint vagy Xanaxot írt fel, amennyit a rendszer lehetővé tett – három havi adagot egyszerre.Ha többre lenne szükségem, úgy forduljak az SZTK ideggondozójához, ott tudnak még adni. Inkább beosztottam, egyébként is csak alváshoz használom, nem szeretem a szedatív, zombi szerű állapotot, amit okoz. Alváshoz is csak akkor, ha a gyomorideg és a zakatoló gondolatok nem hagynak pihenni. Vagy egy átamfetaminozott nap után, ha nyugovóra térek, akkor elengedhetetlen legalább 4-5 órás alváshoz.
Nem hiszek a gyógyszerekben, maximum a tüneti kezelésben, arra nagyon jók. Legyek bármennyire tartósan depressziós, nem szednék antidepresszánst. Előbb szívok fel három csíkot másfél deci vodkával, vény nélkül, saját receptre.
Túl sok ismerőst, barátot láttam totálisan kifacsarodni a legális Big Pharma Daddy szereitől – vagy éppen azok hiányától.
Volt, akit öt miligram frontinnal adagoltak per nap a kórházban, mikor kijött, vért izzadva csökkentette fokozatosan a dózist. Végleg elhagyni azóta sem tudta. A benzo elvonástól remegsz és aludni sem tudsz, van, aki fejfájásról számol be. A vesét minden megterheli, a dokik meg úgy írják fel ezeknek a gyógyszereknek a kombinációit, legtöbbször kísérleti jelleggel, mintha cukorka, vagy legalábbis Algoflex Forte lenne.
Az, ami ilyen tüneteket és függőséget okoz, semmivel sem jobb, mint a díleredtől vásárolt illegál cucc, csak más profitál rajta, de ezzel nem árultam el nagy titkot. Köszönöm szépen, inkább szorongok tovább – úgyis volt időm hozzá szokni az elmúlt húsz évben.
A pszichoterápiát nem utasítanám el, ha anyagi lehetőségeim biztosítanák a rendszerességét, de ez jelenleg luxus kategóriába tartozik.
Voltam már pszichotikus állapotban, erős hallucinogén szerek hatására, elveszítve az kapcsolatot a valósággal. Raboltak már ki, váltam erőszak áldozatává és állítottak meg a biztonsági őrök fesztiválon, zseblámpával világítva a szemembe, azt kérdezgetve, jól vagyok-e – de valahogy mindig megúsztam. Aztán kihordtam két lábon, pár nappal később meg bementem dolgozni, mintha mi sem történt volna.
Talán nem akarom elengedni a kontrollt és kezeltetni magam. Szorongva, magam alatt, gyomorgörccsel, kialvatlanul is egész életemben dolgoztam és tanultam. Sokan vagyunk ezzel így, többen, mint kellene, és a tendencia egyre csak romlik. Az öngyilkosság és a szuicid hajlamok kemény téma.Nehéz róla őszintén írni és beszélni, nem figyelemfelkeltési célzattal, önsajnálatba áztatva. Nem cinizmussal és iróniával tompítva az élét. Ha beszélek róla, az olyan, mintha zsarolnám a környezetem, ők meg persze fenyegetve érzik magukat. Ezt sem szeretném, sem az általa ébresztett figyelmet nem szomjazom.
Gyakorta ébrednek szuicid gondolataim, elrévedezem a saját halálomon, latolgatom az esélyeket, a BKV-n zötykölődve tűnődöm a legegyszerűbb, legkevesebb szenvedéssel járó halálnemen egy nehéz nap, hét, vagy év után.
Vágjam fel az ereim, adagoljam túl magam (ilyen toleranciával, mégis mivel? :D), rendeljek barbiturátot a dark webről? Nem fenyegetőzöm vele, nem beszélek róla, nem rémisztgetem a szeretteimet.Kontroll alatt tartom, mert mindvégig tisztában vagyok vele, milyen erős bennem az élet ösztön és, hogy ez is csak egy coping mechanism, egy régi, rossz minta a gyermekkoromból, amit anyámtól örököltem meg és sajnos a mai napig nem tudtam szabadulni tőle. Igen, egy bizonyos életkor után már mi magunk vagyunk felelősek a gyermekkori sebek és traumák, valamint önmagunk kezeléséért. Nem hibáztathatjuk örökké a szülőket és nem is erre hegyezném ki ezt a részt, de ettől még úgy gondolom, hogy amit ott eltanultunk az őseinktől, azt sokszor egy életen át hordozzuk magunkkal és egyáltalán nem könnyű megválni tőle. Anyám állandóan ezzel zsarolt apámat és engem. Nyílt kísérleteket tett, várta, hogy eszméletlenül találjunk rá, vagy csak sírva fenyegetőzött öngyilkossággal.
Ha jön a stressz, a nyomás, ha ömlik a szar, akkor nálam is bekapcsol, mint egy meghibásodott riasztó és addig visszhangzik a fejemben ezer önromboló gondolatként, amíg teljesen ki nem készülök, össze nem omlok, be nem drogozom magam, ki nem alszom, vagy egyszerűen fásultan legyintek – majd elmúlik. Aztán úgyis jön a következő epizód.
Szedd össze magad ribanc, és ne hisztériázz. Úgysem teszed meg.
Védekező mechanizmus, mert eltereli a figyelmet és fiktív megoldást kínál az összes átvirrasztott, elszorult torokkal, fájó gyomorral töltött éjszakára, elviselhetetlen stresszel járó élethelyzetre, közben mégsem old meg semmit.Ideiglenesen könnyít rajtad, aztán még mélyebbre húz.
Az öngyilkosság sokszor tabu téma. Nem szabad róla beszélni, mert ha komolyan vesznek, akkor aggódni fognak, szakemberhez küldenek, akik pedig tényleg szeretnek – teljesen érthető okokból – megrémülnek.
Ők nem tudják hol húzódik a határ a puszta gondolatiság és a tettlegesség között, és van, hogy a szenvedő alany sem. Mindannyiunk agyán átfutott már, némelyikünknél meg visszatérő vendég. Az öngyilkosságról való fantáziálás úgy kötődik a depresszióhoz, mint ahogyan az ember tudatához a halál gondolata. Megfoghatatlan, sötét és rémisztő, a depressziós ember elméje mégis úgy rágódik rajta, mint kutya a csonton.
TörPILLa javasolta nekem Tündérhegyet, de az egy helyben, nyugton fekvés számomra olyan idegen, mint másnak két teljes nap ébrenlét és a bemindenezés. Belegondolni is frusztráló.Nem tartom kizártnak, hogy egyszer eljön majd a nap, mikor nem lesz választásom mert a pszichém és a testem bemondja majd az unalmast, végre belefáradok és megállok. Majd egyszer, ha időm engedi. Vagy, ha nem marad más választásom.
Sniffany
www.sniffany.blog.hu
FIGYELEM! A fenti történet nem azt a célt szolgálja, hogy bárkit hasonló szerek fogyasztására buzdítson. Sorozatunk célja a tájékoztatás: hogy bemutassuk, milyen sokféle célból és módon fogyasztanak az emberek tudatmódosító szereket. Különféle emberek különféle szakaszán vannak a drogfogyasztói spektrumnak – vannak, akik rekreációs fogyasztók, vannak függők, és a kettő között a szürke száz árnyalata. Meggyőződésünk, hogy mindenkinek segít, ha leírhatja az élményeit. Az írásnak terápiás haszna is van. És akinek problémái vannak, annak is támogatás kell, nem pedig ítélkezés (abban is segítséget ajánlunk az olvasóinknak, hogy hol kaphatják ezt meg).
Ha érdekel a drogtéma – akár fogyasztó vagy, akár a területen dolgozó szakember, aggódó szülő vagy szimplán jobbító szándékú aktív polgár -, szeretsz írni és szeretnél hozzájárulni a Drogriporter tájékoztató munkájához, akkor itt az alkalom: írj nekünk cikket a Drogriporter blogra! Amennyiben a cikked megfelel a tartalmi és minőségi elvárásainknak, akár rendszeres szerzővé is válhatsz. Írhatsz arról, hogy szerinted hogyan kellene átalakítani a hazai drogpolitikát, milyen törvényekre, programokra lenne szükség, blogolhatsz a fogyasztóként/partizóként/szülőként/szakemberként stb. szerzett tapasztalataidról. Tudósíthatsz arról, hogy milyen jó és rossz drogpolitikai példák vannak idehaza és külföldön. Írhatsz drogtémájú könyvekről, filmekről is. A cikkek terjedelme lehetőleg ne haladja meg szóközökkel együtt az 5-6000 karaktert. A cikkeket a rightsreporter(kukac)rightsreporter.net címre küldd! Akár megfelel az írásod, akár nem, egy héten belül válaszolunk.