Az áldozatszerep a tökéletes felelősséghárítás

A Drogriporter olvasója, Zsuzsa, ebben az írásában nem közvetlenül a drogfogyasztásról vagy függőségről ír, hanem általában a lélek szenvedéseiről.

Ami tegnap, vagy csak néhány órával ezelőtt történt, és ami húsz, harminc éve: pontosan ugyanannyira múlt. Azt mondják, a múlt megváltoztathatatlan, de ez nem igaz. Gazdagodik, él, kommunikál, és az intenzíven átélt jelenben feloldódik. Ilyen, intenzíven átélt élethelyzet például az elviselhetetlenség határát súroló fájdalom is, ott aztán nincsenek gondolatok.

Legalább egyszer minden ember átélt már ilyesmit: a születésekor. Persze, van császármetszés, de általában a vajúdást olyankor is engedik egy darabig, amikor pedig kiemelik a gyermeket az anyából, a császározott csecsemőnek is fáj a külvilág, az éles, hideg fények, ugyanúgy, mint annak a gyermeknek, aki átküzdötte magát a szülőcsatornán. Erre nyilván senki nem emlékszik, de éppen erre van kitalálva a tudattalan. A tudattalan emlékezik helyettünk.

Többféle oka és módja is lehet a szenvedés “élvezetének”. Muszáj az élvezetet idézőjelbe tennem, mert valójában a legelvetemültebb önsorsrontók sem szeretik a kínt, egyszerűen csak nem ismernek mást. Ha visszaemlékszem az életemre, az a benyomásom, hogy általában sötét volt. Úgy értem, fizikailag is. Valamiért sokkal több emlékem játszódik sötét, félhomályos, borús környezetben, mint fényben.

Egy évestől nyolc éves koromig egy olyan körfolyosós, gangos belvárosi bérház első emeletén laktunk, amelynek egyetlen ablaka a szűk belső udvarra nézett. Annyira sötét volt, hogy még a nyári nappalokon is villanyt kellett égetni, amikor otthon voltunk. Hiába költöztünk azután tágas, napfényes lakásba, lelkileg egészen a legutóbbi évekig nem szabadultam ki abból a kicsi, sötét szobából. Természetesen olykor öröm is ért: ezeket a helyzeteket pedig olyannyira katartikusnak és eufórikusnak éltem meg, hogy olybá tűnt, ezek a ritka hullámhegyek olyan fényesesen ragyognak, mint az éjszakai égbolt sötét szövetén a csillagok.

A tartós lelki kínok előbb vagy utóbb testileg is megbetegítenek, a tartós testi fájdalom pedig majdnem minden esetben lélekromboló is. Többféle oka és módja van annak, hogy az ember megtanulja kívánatosnak tartani a szenvedést. Az egyik ilyen dolog a várakozás és reménykedés. Ha a lélek még nem tört meg teljesen, az ösztönös igazságérzet azt sugallja, van valami értelmes célja ennek az egésznek, és minél nagyobb a szenvedés, annál csodálatosabb lesz a kárpótlás, a megváltás.

Ezt a lélektani jelenséget használta ki annak idején a katolikus egyház (de más vallások is operálnak ezzel), amikor túlvilági gyönyörűséget ígért a földi szenvedésért cserébe. A nagyon is földi hatalom szempontjából fantasztikusan egyszerű és világos, miért kívánatos erénnyé emelni a mazochizmust. A földi, különösképpen a testi örömök megvetése nagyon gyakran csúszik át a szenvedés fetisizálásába. Gondoljunk csak Árpádházi Szent Margitra, aki saját magát korbácsolta, és példaképpé emelték.

Én annyira jó vagyok, csak elszenvedem a velem történteket, és nem tehetek semmiről. Tudom, mennyire ingoványos talajon járok ezekkel a fejtegetésekkel, de sohasem féltem bemocskolni a kezemet. Amit írok, az nem a mai, divatos értelemben vett “áldozathibáztatás”, hanem nagyon is saját, keserves, de valóban értékes tapasztalat. Amíg abban a hitben élek, hogy engem olyan sokat bántottak, és hagyom, hogy a történtek fájdalma eluralkodjon az elmémen, nem kell vállalnom a felelősséget a saját tetteimért.
Hogy miért? Egyszerűen azért, mert velük éreztem magam biztonságban. Mert ez volt otthonos. Mert az ERŐT kerestem, ami meg tud tartani engem. Mert gyermek maradtam lelkileg. Az erővel azonban nagyon, nagyon könnyű visszaélni. Ezt nem értheti az, aki még soha életében nem érezte magát hatalmi pozícióban. Fontos megjegyezni, hogy a potenciális bántalmazó nem feltétlenül valódi bántalmazó, csak a lehetőség adott, mivel hatalma van. Ahogyan nem minden pszichopata sorozatgyilkos, sőt, a legtöbben nem azok.

A két borzasztóan negatív példa után fontos egy pozitív nézőpontját is leírnom a szenvedésnek, ami valóban léleknemesítő lehet. Bármiféle formáját is választjuk a küzdelemnek, az mindig megterhelő lesz.

Olyan esetekben azonban, amikor nagyjából reális célokért erőltetjük meg magunkat, többé-kevésbé erőt ad az eredmény gondolata, és a tartós nehézségek árán elnyert siker a legkielégítőbb. Ha jobban belegondolunk, ez a fajta küzdőkészség rokon a két bekezdéssel előbb említett “túlvilági öröm”-koncepcióval: hiszen szenvedéseink célja mindkét esetben valami nagyobb jó, ami elképzeléseink szerint megéri a szenvedést.

A legizgalmasabb azonban mindig az, hogy valójában miért csináljuk.

Zsuzsa

FIGYELEM! Sorozatunk célja a tájékoztatás: hogy bemutassuk, milyen sokféle célból és módon fogyasztanak az emberek tudatmódosító szereket. Különféle emberek különféle szakaszán vannak a drogfogyasztói spektrumnak – vannak, akik rekreációs fogyasztók, vannak függők, és a kettő között a szürke száz árnyalata. Meggyőződésünk, hogy mindenkinek segít, ha leírhatja az élményeit. Az írásnak terápiás haszna is van. És akinek problémái vannak, annak is támogatás kell, nem pedig ítélkezés (abban is segítséget ajánlunk az olvasóinknak, hogy hol kaphatják ezt meg).

Ha érdekel a drogtéma – akár fogyasztó vagy, akár a területen dolgozó szakember, aggódó szülő vagy szimplán jobbító szándékú aktív polgár -, szeretsz írni és szeretnél hozzájárulni a Drogriporter tájékoztató munkájához, akkor itt az alkalom: írj nekünk cikket a Drogriporter blogra! Amennyiben a cikked megfelel a tartalmi és minőségi elvárásainknak, akár rendszeres szerzővé is válhatsz. Írhatsz arról, hogy szerinted hogyan kellene átalakítani a hazai drogpolitikát, milyen törvényekre, programokra lenne szükség, blogolhatsz a fogyasztóként/partizóként/szülőként/szakemberként stb. szerzett tapasztalataidról. Tudósíthatsz arról, hogy milyen jó és rossz drogpolitikai példák vannak idehaza és külföldön. Írhatsz drogtémájú könyvekről, filmekről is. A cikkek terjedelme lehetőleg ne haladja meg szóközökkel együtt az 5-6000 karaktert. A cikkeket a rightsreporter(kukac)rightsreporter.net címre küldd! Akár megfelel az írásod, akár nem, egy héten belül válaszolunk.