Kiszállni a ringlispílből

Katolikus leányiskolából a spuris és LSD-s bulikig, majd a Tündérhegyig: olvasónk, Rhoda beszámolója következik!

Huszonkét éves voltam, amikor a frissen szerzett faszim a harmadik randikon így szólt: a kabátom jobb ujjában fű van, a balban spuri, melyikből kérsz? Nem mertem neki mondani, hogy tulajdonképpen csak annyit vágok az egészből, hogy az egyiket füstölve a másikat meg közvetlenül orrba kell felszívni.

Ezt két évig bírtam, úgy éreztem, ha megszakítom velük a kapcsolatot, akkor még időben kiszállok a centrifuga sebességre kapcsolt ringlispílből. Majdnem egy teljes évig tartottam magam, csak borozgattam, néha talán túl sokat is.

De az én történetem igazából azon a napon kezdődött, amikor három évvel később egy jóbarátom házibulijában miközben a kanapén csilleztem leült mellém egy ismerős arc és azt mondta:

Én meg csak ültem és néztem rá mosolyogva. Nem tudtam mi lenne gázabb, ha megmondom az igazat, de, most is, vagy letagadom és pár perc múlva lehet ráesek mondjuk a dohányzóasztalra, mert nem veszem észre a félhomályban. Így csak az ártatlanság feltételezését adó rejtélyes nő maszkja mögé tudtam bújtam.

Szomorú, de ezután sem változtak meg a hétköznapjaim, sem a hétvégéim, csak még pluszban erre is rászorongtam, hogy nem csak egy bántalmazás közben magát összehugyozott ember vagyok, hanem ezt mindenki más látja is.

A csodát azt hozta el, hogy egy egyetemi projekt keretében kimehettünk páran egy hétre Lipcsébe és a költségek lefaragásaképpen a helyi hallgatók szereztek nekünk bringákat, hogy ingyen jussunk el a város bármely pontjára és nem mellesleg felfedezhessük titkos részeit.

A szaktársaimmal az adódó nagy szabadságban szinte minden este valamelyik parkban egy szökdécselős stratégiai játékot játszottunk. Az utolsó este a móka után egyedül tekertem a szálláshelyemre, mert mindenkit más család fogadott be. Ekkor érezni kezdtem, hogy a biciklimmel lefele tartok. Az út mellett a Lipcsét átszelő Kanal folyt, egy elég széles patak és alig láttam a sötétben - mivel egy semmit nem érő lámpácska volt a cangán.
Aztán nagy meglepetésemre elkezdtem felfele haladni, olyan volt tekerni, mintha a kis E.T. Hold előtt biciklizős jelenetében lennék. Mikor újra vízszíntesen haladtam, leszálltam, hogy megnézzem az utat, mi a tök történhetett. Hát egy nagyon mély és nagyon hosszú, talán traktor, keréknyoma volt. Na itt határoztam el, hogy soha többé senki nem érdemli meg azt, hogy ennyire szétrakjam magam csak azért, hogy el tudjam őt viselni, mert szeretnék hozzá és a barátaihoz tartozni. Meg úgy általában is. Senki.

Később lett bátorságom szakmaibb segítséget kérni és befeküdtem Tündérhegyre (egy intenzív pszichoterápiás központ). Ezen a helyen kezdtem először hozzáférni ahhoz, miért jutottam el másodjára is el oda, hogy több, mint két évig használjak napi rendszerességgel tudtamódosító szereket.

A fájdalom, amit ezekkel oldalni akartam egy sok sebbel borított testből érkezett, melyen nem csak nyílt vágások voltak, hanem nagy gyulladt, még fel nem fakadt tályogok is. Ennek realizálása még sokkolóbb volt, mint az, hogy korábban számomra nem létezett se Karácsony, se Húsvét csak nyitott tudatú, hullámzó megnyugvás és néhol mámor.

Emlékszem simán bementem az egyetemre az óráimra, a munkahelyemre a kávézóba a vendégeket kiszolgálni, miközben fejben azt sem tudtam hanyadikán van elseje. Hát igen, amúgy jó indikátor ez annak, hogy mennyire figyelünk egymásra, mármint, hogy elvileg senkinek nem tűnt fel, hogy fejben egyáltalán nem vagyok tiszta.

Tény, nagy spíler voltam már ekkorra, nagyon jól tudtam a testemet és a beszédemet is koordinálni utazás közben, de akkor is, ez inkább volt egy lesz*rás a környezetem részéről és azzal a mentséggel való élés, hogy ja én mindig is kicsit fura voltam, meg egy ideje tiszta sor, hogy depressziós vagyok, azért hallgatok mostanában annyit.

De visszatérve a pszichoterápiára. Egy igazi reinkarnációs utazás volt. Igaz, az általános elvárásokkal ellentétben én nem egy előző életbe, hanem a jelenlegi múltamba utaztam.

Közelebb kerültem ahhoz a pici pókhálótörésemhez, amiből kiindult minden és a világomat körülvevő ózonpajzsom is teljes beszakadt.

A “saját halál”, a traumáim sora egy lányiskolával kezdődött a katólikus (f)egyház kebelén, ami számomra tizenkét évig tartott és ahol azért voltam, mert anyám - apámat nem ismerem - meg akart tőlem szabadulni és ez a hely otthont tudott kollégiumával számomra biztosítani.
Érettségi után tíz év alatt huszonkilenc helyen laktam, mert magamat kellett eltartanom és felvettek filozófia szakra. A munka vs. iskola ringben egy jövedelmező munkahely és emiatt egy kényelmes otthon nem fért bele, csak az átb*szós kisszobák; egy helyen sem bírtam sokáig épp ésszel.

A filó után a Képzőművészeti Egyetemet kezdtem el és itt kapott el a második körben a gépszíj is, mert szerelmes lettem és elutasítottak, plusz lett egy félreértésből származó marha nagy konfliktusom, ami miatt ismét mások dühének elvezetője lettem.

Olyan dolgokért büntettek, amikhez semmi közöm sem volt, de a stigmám alkalmas volt arra, hogy cselekedeteiket (a bullingot) validálja. És én ebbe belehaltam. Teljesen biztos voltam benne, hogy mindenki, még a fák is azt akarják, hogy öljem meg magam és csak muszájból tűrnek meg.
Most is úgy gondolok erre az időszakra, hogy bár testben itt voltam, igazából a Halál birodalmában kóboroltám az örök alkonyatban úszó pusztaságban. De ugye, visszatértem. Harcosnak érzem magam, aki nem akar másokat megrémíteni, így újjászületésében szelíd arcot teremtettem magamnak. Kedves mosolyt, amire szükségem is van, mivel csatlakoztam a bulizókat segítő ártalomcsökkentő csoporthoz, a psyhelphez.

Szeretnék ott lenni másokkal, ott és együtt lenni velük, mert vágyom arra, hogy melegség legyek, segítő kéz azoknak, akik még a tornádó közepén ülnek vagy épp most estek ki belőle megtépázottan. Kicsit nyálas tudom, de ez van. Ez van most velem.

Rhoda

Ha érdekel a drogtéma – akár fogyasztó vagy, akár a területen dolgozó szakember, aggódó szülő vagy szimplán jobbító szándékú aktív polgár -, szeretsz írni és szeretnél hozzájárulni a Drogriporter tájékoztató munkájához, akkor itt az alkalom: írj nekünk cikket a Drogriporter blogra! Amennyiben a cikked megfelel a tartalmi és minőségi elvárásainknak, akár rendszeres szerzővé is válhatsz. Írhatsz arról, hogy szerinted hogyan kellene átalakítani a hazai drogpolitikát, milyen törvényekre, programokra lenne szükség, blogolhatsz a fogyasztóként/partizóként/szülőként/szakemberként stb. szerzett tapasztalataidról. Tudósíthatsz arról, hogy milyen jó és rossz drogpolitikai példák vannak idehaza és külföldön. Írhatsz drogtémájú könyvekről, filmekről is. A cikkek terjedelme lehetőleg ne haladja meg szóközökkel együtt az 5-6000 karaktert. A cikkeket a rightsreporter(kukac)rightsreporter.net címre küldd!