A benned élő sértett gyermek

Hogy a fenébe lehet, hogy ennyire meghatározza az egész életemet az, hogy kisgyerekként milyen sérülések értek? - kérdezhetik sokan. Vajon tényleg elhihetjük, hogy ilyen nagy szerepe van a gyermekkori traumáknak abban, hogyan működök, viselkedek, mint felnőtt ember? Hiszen nekem szabad akaratom van! Én képes vagyok így is, meg úgy is dönteni.

És tényleg nehéz megérteni, hogy vajon mi köze annak, ami másfél évesen történt veled ahhoz, hogy ma tovább zabálod a chipset a kanapén. Vagy hogy megiszol még egy felest. Lefekszel valakivel, bár tudod, hogy később megbánod. Felszívsz még egy csík kólát, vagy hódolsz más rossz, mértéktelen szokásodnak. Hiszen olyan régen történt, mi köze lenne ahhoz, hogy felnőttként mit teszel?

És ha csak arra fókuszálnánk, hogy mi történt veled az életed első pár évében, akkor jogos is lenne a kritika. Csak éppen a trauma nem arról szól, ami történt. Nem arról van szó, hogy egész nap azon kellene keseregned, hogy anyukád nem olvasott neked mesét gyerekként. Vagy apád rendszeresen elvert a nadrágszíjjal.

Nem az a lényeg, ami történt - az csak elindított egy folyamatot. Eltorzított fejlődési pályákat - áthuzalozott idegpályákat. Eltérített attól, hogy megéld a valódi kapcsolódást valakihez. Befagyasztott olyan energiákat a testedben, amik aztán beszorultak oda. És ez az energia be van zárva, rója köreit, mint a ketrecbe zárt vadállat. Várva, hogy kiszabaduljon egy óvatlan pillanatban.

És igen: te döntesz. Te döntesz, hogy mit reagálsz és hogyan reagálsz a madárra. De egyvalamit nem tehetsz: nem veheted semmibe, hogy ott van. Nem hagyhatod figyelmen kívül az érzéseket, amiket kelt. A szorongást, a nyomást, a kínlódást. Az energiák, amik felgyülemlettek benned, levezetést követelnek. Toporzékolnak.

És mennyire kézenfekvő valami olyat tenni, ami gyors levezetést ígér: zabálás, pia, szex, spangli, kokó vagy egy jó kis lövöldözős videójáték. Esetleg ezek kombinációja, kinek-kinek vérmérséklete szerint. Mert igen, a te nagyra becsült szabad akaratod arra kiterjed, hogy éppen mivel sütöd ki az energiáidat. És ha valami olyannal sütöd ki, amit a társadalom jobban elfogad, akkor közben akár még gőgösen fel is szeged a fejed: "lám, én legalább nem vagyok olyan, mint azok."

És bevésődnek bizonyos viselkedési mátrixok az életedbe: az agyad neurális hálózatába. Megküzdési stratégiák, alkalmazkodási módszerek. Rövid távon enyhülést hoznak: magabiztosabbá, relaxáltabbá tesznek. És ezek öngerjesztővé válnak. Megtanulod őket. A részeddé válnak, alig tudod megkülönböztetni magad tőlük. Te így "szoktál" megküzdeni azzal, ha szorongsz, ha feszülsz. Így reagálsz, ha úgy érzed, hogy az élet banális és unalmas. Ezért aztán amint a negatív érzés, trigger jelentkezik, az agyad ezüsttálcán kínálja ezeket az enyhülési módszereket: "hékás, ha most beülnél a TV elé és zabálnál valami jót, akkor most nem éreznéd ilyen üresnek magad, hm?"

A belső kritikusod, a nagy ítélkező, persze szemedre veti a gyengeséged. "Na persze, már megint szét vagy esve, jellemző, egy nagy rakás szar vagy, az életed is milyen uncsi már, szégyelld magad!" És te szégyelled magad. Gyűlölöd a kritikus hangot, elfojtod, elhallgattatod. De ennek ellenére szégyelled magad. És sajnálod is. Elégedetlen vagy a testtel, amiben élsz: idegenné válik számodra. Egy zsarnok, egy kényúr.

Néha az a másik, kritikus belső hang elég erőssé válik, hogy átvegye az uralmat. Főleg akkor, amikor másnapos vagy, amikor kiélted magad, amikor megcsömörlöttél. "Ez így nem mehet tovább," kiabálja. "Fujj, mennyire gusztustalan vagy!" És valóban undorítónak érzed ilyenkor magad. Csak az a baj, hogy ez az állapot semmivel sem alkalmasabb arra önmagában, hogy valódi, tartós változás motorja legyen.

Esetleg ideig-óráig próbálsz valaki más lenni, mint aki vagy: maszkot öltesz. Jófiú, jókislány. Mintapa, mintaanya. Sztahanovista munka hőse. Azt reméled, hogy ezek a sürgölködős-szorgoskodós "tiszta" időszakok majd feloldozást adnak. (Ahhoz, hogy ott folytasd, ahol abbahagytad, vallanád be, ha őszinte lennél, de nem vagy.) Csak éppen ez a fogcsikorgatós "tisztaság", még ha akár hosszú ideig is tart, önmagában csak az érem másik oldala. Ezért aztán a visszaesés garantált - vagy ha nem, és életed végéig bennemaradsz ebben a összeszorított, merev ajkakkal fenntartott álmosolyban - akkor előbb-utóbb a tested megbosszulja magát. Egy jó kis rák, vagy más betegség visz el.

Amíg ott bent még mindig mélységesen szégyelled magad azért, aki vagy, addig nem fogod tudni feldolgozni azokat a beszorult energiákat, amik a gyermekkorodtól ott kavarognak benned, irracionális kitöréssel fenyegetve. A teljesítmény lehet eszköz, de nem cél. Egy drótvágó, amivel a szögesdróton átvághatod magad, de nem a szabadság maga.

Ahhoz kell az is, hogy megtanulj bízni magadban. És hogy legyenek mások is, akik megtanulnak bízni benned. Nem abban, hogy tökéletes vagy, hogy nem hibázol, hogy nem esel vissza: az naivitás lenne. Mi több, a tökéletesség iránti vágy hátráltat. De legalább bízni abban, hogy nem vagy azonos a legrosszabb viselkedéseddel. Hogy alapvetően szeretetre és elfogadásra méltó lény vagy. Ha nem tapasztalod meg a szeretetet, a bizalmat, akkor légüres térben vagy: nincs szilárd talaj, ahonnan elrugaszkodhatsz a mélyből a fény felé.

És építőkockánként újra kell építened azt, ahogyan élsz: a szokásaidat, a reakcióidat. Ehhez pedig másként kell gondolnod magadra. Másként kell érezned azzal kapcsolatban, aki vagy - újféle kapcsolatba kell kerülnöd a testeddel, a lelkeddel. Új, építő szokásokat, új mátrixokat kell beépítened a régiek helyett. Elülteted a jó szokásokat, mint a virágokat. De ha nem locsolod rendszeresen őket, soha nem szökkennek szárba.

Az évtizedek alatt bevésődött szokások, megküzdési stratégiák sem fognak eltűnni napok alatt. Meg kell tanulnod azt is, hogy türelmesebb légy magaddal. Hogy sokszor rövid távon rosszabb lesz, hogy hosszú távon jobb lehessen. Időt kell adnod magadnak a változásra. Ahelyett, hogy azonnali, radikális eredményt akarnál: figyelned kell az apró, finom változásokra.

De vajon mi az egész tanulási folyamat célja? Végeredménye? Mi a végállomás? Van egyáltalán végállomás? Van olyan, hogy valaki teljesen feldolgozta a traumáit?

Egyes guruk és spirituális tanítók azt állítják, hogy elérték ezt a megvilágosodott, beteljesedett, megvalósult állapotot. Közülük egyesek talán valóban elérték, a legtöbben meg csak ügyes marketinget folytatnak.

Néha, különleges pillanatokban, mintha betekintést nyerhetnénk a kulisszák mögé. Megsejtjük az időtlen állapotot, amiről költők, misztikusok és művészek dalolnak évezredek óta. Amikor az elménk által emelt korlátok, határok feloldódni látszanak abban, amit Freud az "óceáni érzésnek" nevezett.

De aztán a határok helyreállnak - visszakerülünk a szűkös kis tudatállapotunkba, amit "normálisnak", "józannak", "hétköznapinak" nevezünk. És amiről valahol bent, tökéletetlen kis elménkkel is tudván tudjuk, hogy csak egy zárványa valami jóval nagyobb egésznek, ami széttörött. Az egésznek, amit csak tükör által homályosan láthatunk.

Mi, a napról napra küszködők, a tökéletlenek, csupán azt mondhatjuk el, hogy az út, amin járunk, mintha egyre közelebb vezetne minket ahhoz, hogy visszataláljunk saját magunkhoz. Hogy tisztábban lássunk olyan mintákat a viselkedésünkben, gondolkodásunkban, érzéseinkben, amelyek sokáig teljes rémuralom alatt tartottak minket. És megtanultuk őket, ha nem is teljesen kiiktatni, de menedzselni. Megtanultunk nem görcsösen megfelelni életszerűtlen elvárásoknak magunkkal szemben. Megtanultunk, még ha nem is mindig, még ha nem is teljesen, de nem menekülni a belső kisgyermek elől, hanem leülni mellé és vigasztaló társaságot adni neki.