A düh: téboly vagy társadalomformáló erő?

A harag rossz tanácsadó - tartja a mondás, joggal. De vajon tényleg mindig pusztító a düh, vagy válhat építő, társadalomformáló erővé is?

Aiszkhüllosz, az ókori görög drámaíró egyik elveszett tragédiájában Dionüszosz, a mámor istene megharagszik arra a három királylányra, akik elhanyagolják a tiszteletét. Ezért elküldi a tébolyult düh istennőjét, Lüsszát, hogy hajszolja őrületbe a lányokat. Euripidész drámájában pedig Héra, Zeusz féltékeny felesége küldi el Lüsszát, hogy őrületbe kergesse az isten házasságon kívül fogant fiát, Héraklészt. Aki így tébolyában megöli a saját feleségét és gyermekeit.

Hátborzongató, nemde?

Bizony, a düh az ókori görögök szemében a tébollyal, az őrülettel volt rokon: Lüsszát az Éj (Nüx) szülte a trónjáról letaszított Ég (Uranosz) véréből. És szintén a kasztrált égisten, Uranosz véréből születtek a bosszú istennői, az Erinnüszök. Akiket a római panteonban Fúriákként ismerünk - és a magából kikelt, feldühödött nőket még ma is szokták megbélyegzően fúriának nevezni.

Mert nem véletlen módon egy patriarchális társadalom kevés dolgot tart természetellenesebbnek, elítélendőbbnek, mint egy haragos nőt - hiszen ebben a világnézetben a nőnek a szolgálatkész, szelíd, gondoskodó szerepet osztották. Ez így van a 21. században is: elég arra gondolni, milyen különös brutalitással járnak el a mindenkori elnyomó rezsimek pribékjei a tüntető nőkkel és lányokkal szemben.

Dionüszöszt, a bor és mámor istenét részeg bakkhánsnők hada kísérte, akik a mítosz szerint széttépték a gyanútlanul közel merészkedő férfiembert. Az istenhez való viszony mindvégig ambivalens maradt: ünnepeit, a bacchanáliákat, ahol a társadalmi és nemi különbségek elmosódtak, és ahol a nők kifejezhették szenvedélyüket, dühüket, hol tiltották, hol megtűrték és korlátozták.

És ahogy Nietzsche erre jól ráérzett, a dionüszöszi elem mindvégig ott kísérte árnyékként a Nyugat önelégült, racionális apollói kultúráját.

Amikor a római sztoikus filozófus, Nero ősz tanítója, Seneca megvetően nyilatkozik azokról, akik dühösek, akkor van abban egy jókora arisztokratikus, birodalmi gőg is. A magyar nyelvben ezt ki is fejezzük: "arisztokratikus nyugalom", mondjuk. Hiszen aki a vagyonos, hatalmas osztályok tagja, és életét gondtalan semmittevésben tölti, annak számára a nap mint nap robotoló, létbizonytansággal küzdő "tömegember" indulatai és szenvedélyei (pathé) alantasnak, megvetendőnek tűnnek.

A düh, mint szenvedély, az alantas emberek, a nők, a rabszolgák, a barbárok elméjét uralja. Ők persze nem olvasták Senecát, hiszen többnyire olvasni sem tudtak. A bölcs római arisztokrata férfi, akihez Seneca szól, uralkodik a dühén.

Galénosz, az ókor leghíresebb orvosa (már a neve is annyit tesz görögül, hogy "nyugodt"), szintén egyfajta őrületként, betegségként hivatkozik a dühre. Elismerően beszél Platónról, aki nem verte meg az egyik rabszolgáját, amikor az feldühítette. Nem mintha az ókori ember sokat törődött volna a rabszolgák "emberi méltóságával" - valójában ebben a visszafogottságban inkább az önuralom erényét ünnepelte.

Arisztotelész azonban már az ókorban is kitűnt azzal a véleményével, hogy a düh nem feltétlenül rossz dolog. A Nikomakhoszi Etikában azt írja, hogy az igazságtalanság miatt keletkező düh hasznos lehet a jövőbeni igazságtalanság megelőzésében. És aki az igazságtalanságon nem dühödik fel, az valójában érzéketlen. És persze mint minden más érzelemnél, a düh esetében is a helyes mérték megtalálását tartja a filozófus a legnagyobb művészetnek.

Írja Arisztotelész.

Az ötödik halálos bűn

A kontroll-vesztett harag (latinul: ira) a katolikus tanításban a hét fő bűn egyike, amelynek a lényege a bosszúvágy: rosszat akarni annak, aki rosszat tett velünk. Dante poklának ötödik körében, a Styx folyó mocsarában saját gyűlöletükben fuldokolnak, egymás közt tülekednek a haragos szellemek: azok, akiket elemésztett a harag.

Ugyanakkor számos keresztény teológus rámutat arra, hogy az Istennel szemben érzett düh kifejezése (amire a Bibliában is számos példát találunk) nem halálos bűn, hanem a hitélet szerves része.

Hiszen "édes a bosszú", ahogy a mondás tartja - de valójában nem hoz tartós kielégülést. És a Buddha másik hasonlata szerint a düh olyan, mint az erdőtűz, ami a saját tartalékait emészti fel.

Ahogy Shakespeare írja a VIII. Henrik című drámájában: "A vak indulat túlvérü ló, melyet – magára hagyva – saját tüze kifáraszt." (ford. Szász Károly) És mégis: ahogy az Athéni Timon című drámájában kifakad: "Who is man that is not angry?" - Van-e olyan ember, aki nem gyúlik haragra? A harag természetes, a kérdés, hogy mit kezdünk vele.

Akit elural a saját haragja, az a Buddha szerint a saját szenvedéséhez (dukkha) ragaszkodik. És ez a ragaszkodás az, ami a szenvedés oka, nem az érzelem maga. Az érzelmeket, szenvedélyeket, még a haragot is, tudatos jelenléttel át lehet alakítani, formálni a magunk hasznára.

A vadzsrajána buddhizmus egyik alacsonyrangú istensége Acsala (Japánban Fudo néven tisztelik), a Dhamma (az örök törvény) egyik védelmezője, akit rendszerint haragvó arccal ábrázolnak. Ő az igazságtalanság fölött érzett jogos düh kifejeződése.

Dühkitöréseink lélektana

A modern pszichológia sok szempontból szintén az arisztotelészi megközelítés nyomdokain haladva a dühöt, a haragot az egyik legtermészetesebb emberi érzelemként ismeri el. Egyike a hat alapérzelemnek, amelyeket az evolúció során kifejlesztettünk, hogy jobban alkalmazkodjunk a valósághoz.

Mint empirikus kutatások feltárták, kétféleképpen is problémás lehet a harag. Egyrészt úgy, ha túlzottan eluralkodik rajtunk, és hagyjuk, hogy agresszív tettekben nyivánuljon meg másokkal szemben. Ennek a kárai nem szorulnak különösebb kifejtésre: mindenki ismer rá példát az életéből. Másrészt viszont úgy is lehet problémás - és ez a kevésbé látványos - ha nem éljük meg, hanem elnyomjuk. A szőnyeg alá söpört düh, indulat ugyanis megbetegít.

Mint mindent, azt is még kora gyermekkorban tanuljuk meg, miként fejezzük ki a dühöt. Ebben az életkorban még nem fejlődött ki a szuperfejlett gondolkodó-agyunk, a prefrontális kéreg. Az indulatainkra nem tudunk önreflexióval reagálni. Amennyiben a kisgyermek azt tapasztalja, hogy nem biztonságos, vagy éppen hiábavaló megélni az érzelmeit, mint amilyen a düh, akkor korán megtanulja elfojtani azokat.

Ha a kisgyerekkel rossz dolog történik - akkor ezt csak úgy képes lereagálni, hogy a hiba benne van. Hogy ő rossz, selejtes. Az abúzív, elhanyagoló környezetben felnőtt gyermekeknek gyakran egész életükre problémát jelent, hogy egészséges keretek között fejezzék ki a dühüket. Az internalizált düh szégyenhez, zavarodottsághoz, szomorúsághoz vezet. És ez bizony egész felnőtt életünkig nyomon követ bennünket.

Máté Gábor, a kanadai orvos és bestseller író hosszú évekig dolgozott doktorként rákos betegekkel. Nagy felismerése az volt, hogy a modern orvostudomány gyakran mesterségesen szétválasztja a testet és a lelket. Kizárólag a test nyavalyáira összpontosít anélkül, hogy megvizsgálná, az egyén érzelmei, életmódja, a környezet, amiben gyermekkora óta él, vajon milyen hatást gyakorolnak a betegségei kialakulására.

Így például vizsgálja az orvos a tüdőrák esetében, hogy a beteg családjában előfordult-e már rák, vagy vajon dohányozott-e - de odáig már ritkán merészkedik, hogy megvizsgálja, vajon milyen funkciót tölt be a dohányzás az ember életében. Hogy az a stressz, aminek az enyhítésére használja a cigit, vajon milyen sikertelen, torz megküzdési stratégiákból ered. És ezeket milyen gyermekkori traumákra lehet visszavezetni.

Az ACE (kedvezőtlen gyermekkori élmények) kutatásokból tudjuk, hogy azok a felnőttek, akik kora gyermekkorban abúzus, elhanyagolás, vagy a szülő elvesztése miatt nagy stressznek voltak kitéve, felnőttkorukban jóval nagyobb arányban válnak különféle betegségek áldozatává. Például nagyobb arányban válnak rákossá. Amelyeket gyakran csak a génekre vagy az életmódra vezetünk vissza.

A kutatások szerint az elfojtott dühből származó stressz persze nem önmagában okoz rákot - de közvetetten, az ember életmódján, megküzdési stratégiáin, működésének befolyásolásán keresztül bizony igen.

A düh mint trauma-válasz

A dühöt önmagában nem lehet patologizálni: teljesen normális, hogy néha dühösek vagyunk. Az egészséges düh azonban nem borítja el teljesen az ember agyát, viszonylag rövid ideig tart és lehetséges valami konstruktív levezetést adni neki.

Az ember nem azért lesz dühös, mert a jelen pillanatban reagál valamilyen reális fenyegetésre. Hanem a múltra reagál: valamilyen inger triggerelt egy kora gyermekkor óta bedrótozott reakciót. Beindítja a küzdj-vagy-menekülj választ. Kikapcsolja az önreflexiót.

És hasonlóan egészségtelen trauma-válasz lehet a düh elfojtása is. Amikor nem tudjuk megélni, kifejezni a dühöt: ha lenyomjuk (latinul: depressare) az érzelmeinket, az depresszióhoz vezet. Vezethet az elfojtott düh olyan reakciókhoz is, amit tudatosan nem is kapcsolunk össze vele. Például paranoiásak leszünnk, betegesen gyanakvová válunk emberekkel szemben. Esetleg megjelenhet passzív agresszióban: amikor a dühünk saját magunkkal szemben fejeződik ki. Vagy alárendeljük magunkat másnak, önfeláldozásunkban teljesen figyelmen kívül hagyjuk a saját szükségleteinket.

És mindez borzasztó megterhelő az emberi kapcsolatainkra.

RAIN: az egyéni düh kezelése

Tara Brach, a kitűnő buddhista tanító és pszichológus (Radikális elfogadás című könyve magyarul is megjelent és mindenkinek nagyon ajánlom!) egy kitűnő módszert javasol az olyan érzések kezelésére, mint amilyen a harag. Nem azt mondja, hogy fojtsuk el a haragot - éppen ellenkezőleg.

Brach a RAIN módszert ajánlja arra, hogy a tudatos jelenléttel (mindfulness) képesek legyünk egészségesen megélni az érzelmeinket anélkül, hogy akár eluralkodnának rajtunk, akár elfojtva megbetegítenének minket.

Recognize - ismerd fel, mi történik;
Allow - engedd, hogy megtörténjen, úgy, ahogy van, de ne kezdj azonnal reagálni rá;
Investigate - vizsgáld meg, kíváncsian, anélkül, hogy belemennél az önhibáztatás ördögi köreibe;
Nurture - ápold szerető gondoskodással: ismerd fel, hogy ez egy természetes érzés, de nem vagy vele azonos.

És ezzel kanyarodjunk most vissza egy kicsit Arisztotelészhez!

Csoportos dühöngéseink

Aki rámutatott arra, hogy nem a düh az, ami önmagában a problémát jelenti. Hanem a set és a setting, hogy ezt a drogkutatásokból ismert gondolkodási keretet használjuk. Hogy ki, mikor, hol, milyen körülmények között, milyen indíttatásból és hogyan fejezi ki a dühét. És itt nem hagyható figyelmen kívül az ember mikrokozmikus valóságán túl a társadalom makrokozmikus valósága sem.

Hogy miként bánunk egymással mi, emberek, közösségben.

Az elnyomók - a maguk arisztokratikus nyugalmában - mindig nyugalomra és higgadtságra intik az elnyomottakat. Mi több, megbélyegzik, kriminalizálják vagy patologizálják azt, amikor az elnyomott, hátrányos helyzetű csoport tagja éli meg a dühét.

Lásd a dühös nő - mint fúria - megbélyegzését. Vagy azt, hogy az orvosok évszázadokig "női betegségnek" tartották a "hisztériát". A dühös nő veszélyes és természetellenes: a lányokat arra tanítják, hogy legyenek mindig szelídek. "Hisztérika", "hisztizik", mondjuk a dühét kifejező kislányra, nőre.

A feministákat már a szüfrazsettek óta előszeretettel gúnyolják ki, nevezik nőietlennek, csak mert kifejezik a dühüket. A dühös férfi ellenben "jupiteri" tekintélyt sugároz és tiszteletet parancsol. Gyermeket, asszonyt verni sokáig férfiúi erénynek számított. A kozmikus rend helyreállítását jelentette.

Pedig ennek semmi köze a biológiához, bárhogyan is próbálják ezt egyesek bemagyarázni. Ennek a társadalmi alá-fölérendeltségi viszonyokhoz van köze.

És így van ez a düh rasszista vonatkozásával is. A rasszista harag - a magát felsőbbrendű "fajnak" képzelők tébolyult haragja - egyik legvisszataszítóbb megnyilvánulása a lincselés. A fehér amerikaiak rituális, kollektív fekete-gyilkolászásai.

A lincselést egészen hosszú ideig a fekete kisebbség legitim "megfegyelmezési" eszközének tartották. És még mind a mai napig a rendőrök által a fegyvertelen feketék ellen elkövetett gyilkosságokat sokkal megengedőbben ítéli meg a fehér társadalom, mintha az elkövető fekete, az áldozat pedig fehér lett volna.

Az észak-amerikai társadalomban a feketék csoport-alapú haragjának amorf, vulkanikus, kitörésszerű megnyilvánulása a zavargás (riot). Ezt a kiváltságos fehér társadalom még mindig előszeretettel értelmezi úgy, mint a feketék alacsonyabb rendű, érzelem-vezérelt természetének megnyilvánulását.

Holott, ahogy arra Martin Luther King rámutatott, "a zavargás azoknak a nyelve, akiket nem hallgatnak meg." A zavargásban azoknak a dühe szabadul el és alakul át nyílt agresszív kollektív cselekvéssé, akiket egész életükben - vagy akár generációkon keresztül - arra tanítottak, hogy fojtsák el, ne éljék meg a dühüket.

És ez más elnyomott csoportokkal is így van: ha az LMBTQ mozgalmak, a Pride-felvonulások egyik identitás-formáló ős-eseményét, az 1968-as new york-i Stonewall Zavargást nézzük, ott is borzasztó megrökönyödést váltott ki, hogy a társadalom egyik leglenézettebb csoportja - a transz szexmunkások és drag királynők - nem voltak hajlandók tűrni a rendőrség folyamatos vegzálását. Hanem fellázadtak ellene.

Vajon destruktív vagy kreatív erő a düh?

Abban maguk a polgárjogi, társadalmi igazságosságért folytatott mozgalmak képviselői is megosztottak, hogy miként is gondolkodnak a dühről és a haragról.

Nussbaum a haragot a bosszúvággyal azonosítja, aminek semmi köze az igazsághoz. A "Harag és megbocsátás" című könyvében érzékletesen írja le, miként vezet a harag a legszomorúbb agresszív bűncselekményekhez, amelyek soha nem eredményeznek katarzist. A zsidó-keresztény kultúrában a megbocsátás erénye az, amit magunkévá kell tennünk.

Másként látta ezt a kérdést Audre Lorde, afro-amerikai költőnő és feminista aktivista, aki 1981-ben "A düh felhasználása: női válaszok a rasszizmusra" címmel tartott előadást egy konferencián.

Az olyan társadalmi mozgalmak, mint például a #MeToo vagy a Black Lives Matter, másfelől pedig az olyan események, mint a Kapitólium ostroma, ismét az közérdeklődés homlokterébe helyezték a dühöt. Az egyik oldalon a nők és a kisebbségek vélt vagy valós sérelmek fölött érzett dühét, a másik oldalon pedig a kiváltságait féltő fehér heteroszexuális férfi dühét ("white rage").

A nárcisztikus és a lorde-i düh

Myisha Cherry, a University of California filozófia professzora 2021-ben külön könyvet szentelt annak, hogy szétszálazza a kollektív düh különböző formáit és megnyilvánulásait (egy érdekes interjú a szerzővel). Az egyik típust bell hooks nyomán "nárcisztikus dühnek" nevezi (ez eltér a fogalom pszichiátriai meghatározásától). Ennek remek illusztrációját adja Jeffrey Epstein, egy fehér férfi. Aki, midőn a rendőrök a földre teperték, imígyen fakadt ki:

De erre hajaz az is, amikor a nem fehér bőrű értelmiségi kifakad, mert az iskolázottsága és vagyona ellenére is ugyanabban az elbánásban részesül, és úgy kezelik, mint egy közönséges "niggert". Vagy egy nő, aki kifakad, hogy úgy kezelik, mint "valami szőke picsát". Amikor az ember nem azért dühös a rendszerre, mert általában diszkriminatív és igazságtalan, hanem azért, mert nem engedi az olyan "rendes" embereket, mint ő, érvényesülni - ez nárcisztikus düh.

Itt nem azért vagy dühös, mert személy szerint te igazságtalanság áldozatává válhattál - hanem azért, mert bárki igazságtalanság áldozatává válhat. És ez a fajta düh alkalmas arra, hogy a társadalmat mindenki számára jobbá, élhetőbbé, igazságosabbá tegye.

Az együttérző düh

Az ilyen értelemben vett düh még a haragot egyébként elítélő Buddha tanításával sem ellentétes: hiszen alapvetően nem "mérgező a gyökere", hannem sokkal inkább az együttérzésben gyökerezik. A Dalai Láma a "Légy dühös" (Be Angry) című könyvében megkülönbözteti a destruktív dühöt, ami önzésre és bosszúra késztet, az "együttérző dühtől", ami a társadalmi igazságosság elérésére késztet.

A gyengékkel, elnyomottakkal szemben elkövetett igazságtalansággal szemben nem lehet az álláspontunk valamiféle felsőbbrendű egykedvűség, apátia. Az emaitt érzett düh más, mint amikor önelégülten, saját magunk erkölcsi felsőbbrendűségétől hajtva dühöngünk bizonyos "alsóbbrendűnek" tekintett csoportok "erkölcstelenségén".

Ahogy Bob Thurman és Sharon Salzberg, a két ismert buddhista gondolkodó és tanító megfogalmazzák a Szeresd az ellenséged című könyvükben:

Amikor a belső démonainkkal küzdünk, az elkeseredés szülte düh segíthet motivációt találni a változáshoz, amire dédelgetéssel nem voltunk képesek. Amikor olyan helyzetben találjuk magunkat, ahol úgy érezzük, hogy nem látnak, nem hallanak, nem becsülnek meg minket, az indulat segíthet felébrednünk és bátorságot adhat ahhoz, hogy kiálljunk magunkért. A düh segíthet megvilágítani a vakfoltokat és túljutni a társas semmitmondáson: van, amikor a dühös ember az egyetlen a szobában, aki az igazságot a hatalom szemébe mondja, vagy megtagadja a képmutatás eltűrését."

Számos társadalmi igazságosságért folyó erőszakmentes mozgalom origójában megtaláljuk a jogos indulatot. Azonban ez sem ad teljes felhatalmazást arra, hogy hagyjuk a düh kitörését, a harag eluralkodását. Esetleg erőszakos cselekedetekben való megnyilvánulását. A jogos indulat nem vezethet önelégültséghez és arroganciához sem.

Szerencsére a történelem kiváló tanítómestereket adott nekünk, Gandhitól Martin Luther Kingen keresztül Vaclav Havelig és Audre Lorde-ig. Akik remek emberi és filozófiai példát szolgáltattak az igazságtalanság miatt érzett düh, felháborodás kreatív, építő, erőszakmentes és mégsem megalkuvó formáinak gyakorlásához.