Az újbudai rendőrgyilkosság kapcsán a közbeszédet a büntetőjogi szigorítás témájával próbálják leuralni, miközben nem esik szó a rendszerszintű problémákról és megoldásokról.
"Súlyosabb büntetést érdemelnének a drogfogyasztó bűnözők a magyarok döntő többsége szerint," számol be az egyik kormánypárti lap a Századvég nevű kormánypárti kutatóintézet közvéleménykutatásának eredményeiről. A Századvég szerint a válaszadók 81 százaléka súlyosabb büntetéssel sújtaná azokat, "akik erőszakos bűncselekmények, gyilkosságot esetén kábítószeres befolyásoltságra hivatkoznak". Ezenkívül a válaszadók 68 százaléka "megszüntetné azt a lehetőséget, hogy gyilkosságok elkövetői az elmeállapotukra hivatkozva enyhébb büntetésért folyamodhassanak".
Valóságos iskolapéldája ez annak a jelenségnek, amit a kriminológiai szakirodalom "büntető populizmusnak" nevez. Gönczöl Katalin kriminológus szerint a büntető populizmus az, "ha az uralkodó elit a közvélemény nyomására hivatkozva a bonyolult társadalmi jelenségekre - különösen a bűnözésre és más ön-és közveszélyes deviáns magatartásokra - folyamatosan leegyszerűsítő, látványos és gyors sikereket ígérő módon reagál. Ez az elit a súlyos társadalmi konfliktusok enyhítésének érdemi kezelése helyett hatalomtechnikai megoldásként, szavazatszerzési célból nyúl a társadalmi kontroll kiterjesztéshez."
A Századvég mostani erősen tendenciózus kérdésfeltevése ennek a politikai stratégiának a része. Amíg ugyanis a közvélemény a büntetőszankciók népszerű, ámde erősen kétséges hatékonyságú szigorításával van elfoglalva, addig nem kell kínzó, kényelmetlen kérdésekre válaszolni azzal kapcsolatban, hogy milyen hiányosságok, mulasztások állnak az eset hátterében. Ezekkel foglalkozik ez a cikk.
A közvélemény benyomásával ellentétben a mentális betegséggel küzdők túlnyomó többsége nem erőszakos és csak magára veszélyes. Bár a legnagyobb figyelmet azok az ügyek váltják ki, amikor egy mentális betegséggel küzdő ember támad meg mást, jóval gyakrabban történik meg, hogy egy mentálisan zavart elkövető válik bűncselekmény áldozatává, vagy követ el öngyilkosságot. És bár a rendőrség beavatkozása szükséges lehet az erőszakosan viselkedő mentális zavart emberek esetében, egyáltalán nem törvényszerű, hogy a helyzet odáig eszkalálódjon, hogy bárki megsérüljön. Ehhez azonban kulcsfontosságú a korai beavatkozás, még az eszkaláció előtt.
Ma már szép számmal vannak nemzetközi jó gyakorlatok, amelyek azt a célt szolgálják, hogy a hasonló mentális (és gyakran szerhasználati) problémákkal küzdő elkövetők el se juthassanak odáig, hogy öngyilkosságot, esetleg erőszakos bűncselekményt kövessenek el.
Mielőtt odáig eszkalálódna a helyzet, hogy rendőri kényszerintézkedésre lenne szükség, számos alkalom kínálkozik a megelőzésre, illetve a de-eszkalációra - de ezeket az alkalmakat sajnos rendre elmulasztjuk. A jó gyakorlatok közé tartozik a 80-as években az amerikai Memphis városában bevezetett, azóta széles körben elterjedt krízisintervenciós csoportok (Crisis Intervention Team, CIT) gyakorlata. Ennek keretében (egyes) rendőrök egy 40 órás továbbképzésben részesülnek, ahol mind elméleti, mind gyakorlati ismereteket, készségeket szerezhetnek a különféle mentális zavarokról, és az azokkal küzdő emberekkel való eredményesebb kommunikációs technikákról.
A jó gyakorlatok egy másik csoportját a szektorközi (egészségügy, szociális ellátás, rendészet stb.) együttműködésben megvalósuló projektek képezik. Ilyen például a Mobil Krízis Csapat (Mobile Crisis Team, MCT) nevű kezdeményezés, amelynek részeként a helyi rendőrséggel együttműködve, de attól független irányítás alatt, egy ápolókból, szociális munkásokból és pszichiáterekből álló megkereső csapat próbálja a hasonló helyzeteket de-eszkalálni, és a zavart állapotban lévő embereket az ellátórendszerbe juttatni. Az illinois-i Village of Orland Park mobil krízis csapata például 2020 októbere és decembere között 61 mentális egészséggel kapcsolatos krízishelyzetben avatkozott be, és ebből mindössze 3%-nál volt szükség előállításra, 13%-ban mentőre.
Az ausztráliai rendőrség a PACER (Police, Ambulance & Clinician Early Response) program keretében multidiszciplináris, holisztikus szemlélettel, orvosok, ápolók és rendőrök együttműködésével próbálja elérni, hogy a helyi közösségekben előforduló mentális krízishelyzetekre szakszerű megoldást tudjanak nyújtani. Itt is fontos szempont a korai kezelésbevétel: megelőzni az elkövetővé és áldozattá válást.
Svédországban a világon először vezették be a Pszichiátriai Sürgősségi Reagáló Csapat (PAM) programot. Itt sürgősségi krízisesetekben egy két pszichiátriai szakápolóból és egy orvosból álló mobil csapat száll ki a helyszínre, hogy elhárítsák a válsághelyzetet és ha kell, ellátásba segítsék a pácienst. A statisztikák szerint az esetek egyharmadában nincs további intézkedésre (előállítás, kórház) szükség, és rengeteg munkaórát és értelmetlen büntetőeljárást megspórolnak a rendőrségnek, ami korábban ezekben az esetekben eljárt. A megmentett életekről nem is beszélve.
Egy a Journal of Criminal Justice című lektorált szakfolyóiratban 2020-ban megjelent szisztematikus irodalomvizsgálat szerint a szektorközi kooperáción alapuló programok eredményesen képesek csökkenteni a mentális egészségügyi krízishelyzetek kapcsán felmerülő költségeket és ártalmakat. Természetesen ehhez azonban nem csak arra van szükség, hogy a helyi viszonyokhoz alkalmazkodva alakítsák ki ezeket, de arra is, hogy legyen összehangoltan működő mentális egészségügyi ellátórendszer. Intézményes háttér nélkül a megkereső csapatok sem érnek sokat. És sajnos nálunk ez a feltétel is hiányzik.
A Magyar Pszichiátriai Társaság elnöke azt nyilatkozta októberben, hogy "rendkívül válságos állapotban" van a pszichiátriai ellátás Magyarországon. Az egyik legnagyobb probléma a szakemberhiány: a becslések szerint mindössze 400-800 közöttre tehető a főállásban dolgozó pszichiáterek aránya. Lakosságarányosan nézve így a pszichiáterek számát tekintve a sereghajtók közé tartozunk az EU-ban. Németországban 27, Belgiumban 20, Franciaországban 14 pszichiáter jut 100 ezer emberre, nálunk pedig valószínűleg kevesebb, mint 8. Pedig, főleg a COVID-járvány óta, a pszichés zavarok előfordulása jelentősen nőtt, egyre több ember él depresszióval, szorongással.
A pszichiáterek leterheltsége miatt szinte "csak rövid beszélgetésekre és a gyógyszerek felírására" jut idő. Már ha valaki egyáltalán eljut odáig - rengeteg pszichiátriai betegséggel élő emberben nem is tudatosodik, hogy ma már szakszerű ellátást igénybe véve reális esélye nyílna a felépülésre. Nem csoda, ha kora kezelésbevétel helyett azt látjuk, hogy már súlyos állapotban, krízishelyzetben kerül valaki az állam látóterébe, amikor már a körülötte élőkre nézve is terhet jelent. Ezt tovább súlyosbítja a megélhetési válság: a stabil lakhatás, munka stb. elveszítése szorosan összefügg a szociális háló, az emberi kapcsolatok leépülésével, és így a mentális krízishelyzetek előfordulásával.
Egy tavaly megjelent, 160 humánsegítő szakember körében végzett vizsgálat szerint a szociális ellátásban dolgozó szakemberek is gyakran már csak ilyen leépült állapotban találkoznak a pszichiátriai zavarral küzdő kliensekkel. A szociális támogatásra szorulók mintegy 30%-a küzdhet úgy borderline személyiségzavarral, hogy ez gyakran sem a kliens, sem a segítő számára nem nyilvánvaló. A pszichiátriai ellátórendszer túlterhelt és a betegutak sem egyértelműek. Így azok az emberek, akik megfelelő időben elkezdett ellátás mellett jól integrált életet élhetnének a közösségükben, túl sokszor már leromlott állapotban a rendőrségen vagy a kórházak sürgősségi osztályán kötnek ki, ahol tovább traumatizálódnak ahelyett, hogy elindulnának a felépülés útján.
Különösen súlyos problémát jelent az ún. komorbiditások problémája, így például az együttesen jelentkező szerhasználati problémák és pszichiátirai betegségek. Az ellátórendszer nagyon kevés lehetőséget nyújt ezen problémák együttes kezelésére. A droghasználat nem tesz erőszakossá vagy elmebeteggé (erről a részletes cikk itt), viszont nagyon gyakran tünet és egyben megküzdési, öngyógyítási stratégia a pszichiátriai betegséggel élők számára. Nagy szükség lenne célzott közösségi ellátási formákra kimondottan ezen emberek számára. Az addiktológiai ellátórendszer állapota azonban éppolyan rossz, mint az általános pszichiátriai ellátórendszeré. Nagyon kevés olyan program működik, ami megkereshetné és korai kezelésbe vonná azokat, akik a legsúlyosabb szerhasználati problémákkal küzdenek. Így például az utcán élő dizájner-drog használókat, akiknek a kutatások szerint csupán a töredéke jut drogambulanciába.
Augusztusban a Drogriporteren ismertettem Thomas Insel neurológus kutató, az amerikai Mentális Egészség Intézet (NIMH) korábbi igazgatója nemrég megjelent könyvét, ami egy rendkívül alapos és pontos szembenézést tartalmaz napjaink mentális egészésgügyi krízishelyzetével. A könyv egyik legfontosabb következtetése, hogy bár Amerikában a mentális egészségügyi krízishelyzet megoldása jelenleg nagyrészt a rendőrségekre, börtönökre és a kórházak sürgősségi osztályaira hárul - valójában a megfelelő közösségi, több szakterületet átfogó kezdeményezésekkel el lehetne kerülni a krízishelyzetek túlnyomó többségét. A büntető populizmusnak van alternatívája, rengeteg jó gyakorlatot találunk - csak politikai szándék kellene ahhoz, hogy ezeket alkalmazzuk.