Az MDMA gyógyszer lesz: de nem csak a molekula a lényeg

Az MDMA forradalmasíthatja a poszt-traumatikus stressz kezelését, de nem azoknak a piruláknak a sorát gyarapítja, amit a pszichiáterek tüneti kezelésre írnak fel, rendszeres szedésre.

"Az emberek azt hiszik, hogy a molekulák tanulmányozása tudomány, az elme tanulmányozása viszont süketelés," jelentette ki Bessel van der Kolk pszichiáter, a trauma-gyógyítás nemzetközileg egyik legelismertebb szaktekintélye Denverben, a pszichedelikus tudomány konferenciáján. Amit egyébként soha nem látott érdeklődés övezett: összesen 11 ezer ember vett rajta részt.

Van der Kolk előadása arról szólt, hogy milyen ígéretes az MDMA alkalmazása a poszt-traumatikus stressz rendellenesség (PTSD) kezelésében. Immár a 3. fázisú klinikai vizsgálatok is alátámasztották azt, amit korábban csak underground terapeuták és lelkes pszichonauták állítottak nagy meggyőződéssel: ez a szer bizony forradalmasíthatja a PTSD kezelését. Hiszen a PTSD más kezeléseknek ellenálló formáinál is sikerült jelentős eredményeket felmutatni.

Az MDMA-t egyébként az illegális Ecstasy tabletták hatóanyagaként ismerhettünk korábban. Bár a 80-as években ígéretes eredményeket értek el vele pszichoterapeuták, az államok mindent megtettek annak érdekében, hogy a drogellenes háború részeként teljesen eltüntessék és kiirtsák az emberi civilizációból. Szerencsére sikertelenül. Hiszen, mint kiderült, ugyanaz a szer, ami a partik és fesztiválok egyik kelléke, emberek sokaságának életét mentheti meg, ha gyógyszerként alkalmazzák.

Bár felnőttként is érhetnek minket traumák, a legtöbb trauma a családnál és a kötődések rendszerénél kezdődik, mondta el van der Kolk. A traumák hozzájárulnak a később érzelemszabályozással, önértékeléssel, agresszióval stb. kapcsolatos problémák kialakulásához. Az MDMA növeli a saját magunkkal szemben érzett együttérzést, saját magunk elfogadását. A félelem hasznos - de amikor a félelemközpontunk folyamatosan bekapcsol, ha kell, ha nem, az önpusztítóvá válik. Ez történik a PTSD következtében. Az MDMA viszont, többek között, éppen a félelem-központra fejti ki gátló hatását.

A gyógyszert csupán 2-3, néhány órás pszichoterápiás ülés során kell használni, két terapeuta kalauzolása mellett, majd az élményeket további, szermentes üléseken feldolgozni. A szer lehetővé teszi, hogy pszichoterápiás ülések keretében a traumatikus élményeket anélkül dolgozzák fel, hogy az egyén érzelmileg túlterhelődne és újra-traumatizálódna (ez korábban akadályozta a terápia eredményességét). Így tehát a klinikai vizsgálatok szerint az MDMA és pszichoterápia kombinációja minden mérték szerint jobban teljesített, mint a szimpla beszélgetős pszichoterápia.

Ez a történet több tanulsággal is rendelkezik.

Szembe kell nézni azzal, hogy gyakran ugyanazok a szerek, amiket emberek bulizáshoz, relaxációhoz stb. használnak, bizony komoly gyógyászati és tudományos potenciállal rendelkeznek. És életeket menthetnek.

Másrészt mutatja azt is, hogy nem lehet legyinteni arra, amikor egy szer terápiás potenciállal rendelkezik, akár tradicionális, hagyományos gyógyítók és sámánok, akár földalatti segítők, terapeuták tapasztalatai szerint. Nem kell persze kapásból elfogadni - de a cinikus vállrándítás, az ellenséges tagadás helyett érdemes kutatásokat folytatni. Mert azok akár a szkeptikusok számára meglepő eredményekkel járhatnak. És egyben helyrerakhatják a tévedéseket is, mint például a mikrodózis esetében, amiről egyre inkább az derül ki, hogy a hatása - placebo-hatás.

Végül, kanyarodjunk vissza az idézethet, amivel a cikkemet kezdtem. Miszerint az emberek azt hiszik, a molekulák kutatása tudomány, az elme kutatása pedig süketelés. Van der Kolk arra mutat rá, amit én is hosszú évek óta próbálok átadni a Drogriporteren:

Az, hogy vajon az ember mit hoz magával, milyen behatások érték, egészen az anyja méhétől kezdve. Hogy milyen célból és elvárásokkal, milyen környezetben, milyen közösségben használja a szert. És ezek a tényezők határozzák meg, hogy egy szer éppen hasznos vagy káros, jótékony vagy ártalmas szerepet tölt be valaki életében.

Ha ezekre a tényezőkre legalább annyi figyelmet fordítanánk, mint a molekulákra és idegsejtekre, a börtönökre és rendőrökre, akkor sokkal jobban megérthetnénk azt, hogy miért és hogyan reagál úgy az elménk a valóságra, ahogy. És mit tehetünk, hogy másként reagáljon rá.