Amikor W. S. Merwin amerikai költő és barátnője, Dana Naone 1975-ben elhatározták, hogy részt vesznek a buddhista Naropa Egyetem egyik tanfolyamán a Colorado állambeli Boulderben, még nem gondolták, hogy hamarosan rettegve fogják várni az elbarikádozott szobájukban, hogy rájuk törjék az ajtót. Pedig ez történt.
Az egész egy ártatlan Halloween partiként kezdődött, ahol a tanfolyam diákjai híres mesterükkel, a tibeti Chögyam Trungpával együtt ünnepeltek. A mester azonban hamarosan felöntött a garatra, és egyre furcsábban kezdett viselkedni. Tanítványait arra kérte, vetkőzzenek meztelenre. Testőreinek megparancsolta, hogy vetkőztessenek le erővel egy vonakodó, 60-as éveiben járó nőt, és meztelenül hordozzák körül a teremben. A pár ekkor döntött úgy, hogy inkább nem várja meg, hogyan alakul a buli - és elvonultak a szobájukba.
Trungpa azonban észrevette, hogy eltűntek, és utánuk küldte a testőreit. Akik rájuk törték az ajtót, és dulakodni kezdtek velük. Erőszakkal a mester elé hurcolták őket, aki megparancsolta, hogy vetkőztessék őket is meztelenre. Naone hisztérikus állapotba került és kiabálva követelte, hogy valaki hívja a rendőrséget.
Csak egy tanítványnak volt bátorsága a segítségükre sietni, de őt maga a mester ütötte le, majd a testőreivel kidobatta a teremből. A tanítványok többsége úgy tekintett a jelenetre, mint mély spirituális tanításra a mester részéről, ami arról szólt, hogyan kell feladni, alávetni az egót.
Ezt a történetet azért meséltem el, mert szerintem nagyon jellemző arra, hogy milyen könnyen és milyen csúnyán félre tudnak csúszni spirituális közösségek, amelyeket egy nagy tekintéllyel rendelkező, karizmatikus Mester/Guru/Tanító személye tart össze. Ha a spirituális mozgalmak, közösségek történetéről tanulunk, úton-útfélen beleütközünk hasonló történetekbe. Ahol a mester, akár hosszú évtizedekig, zavartalanul élhetett vissza a tanítványául szegődött emberek bizalmával.
Szexuális abúzus és fizikai fenyítés. Testi-lelki megalázás. Alkoholizmus és egyéb drogfüggőség. Anyagi kizsákmányolás.És ezt nem lehet annyival elintézni, hogy "hát igen, sarlatánok vannak". Mert vannak azok is persze, ügyes szélhámosok és tettetők. És vannak nyilvánvaló gyakorló elmebetegek, öngyilkos szekták cinikus és nárcisztikus vezetői.
De a határ meghúzása a sarlatán és a hiteles spirituális tanító között egyáltalán nem könnyű. Számos valóban nagy tudású, a maga spirituális hagyományát hitelesen közvetítő emberről derült ki, hogy volt egy rejtegetett árnyékélete, amelyben bántalmazó ragadozó volt. És ami ennél is riasztóbb: a közeli tanítványok, akik hosszú évekig falaztak nekik vagy asszisztáltak a hallgatásukkal ahhoz, hogy a mesterük újabb és újabb áldozatokat cserkésszen be.
Chögyam Trungpa sem holmi random sarlatán volt. A 70-es években a tibeti buddhizmus legnépszerűbb képviselőjének számított az Egyesült Államokban, a Shambhala irányzat alapítója. Józan napjaiban ragyogó szónok volt és könyveit olvasva az ember valódi bölcsességgel találkozik. A tanítványai közé olyanok tartoztak, akik mind a mai napig hitelesen közvetítik a buddhizmust Nyugaton, mint Pema Chödrön. És mégis, minden spirituális emelkedettsége ellenére Trungpa alkoholista és kokain-függő volt, aki gátlástalanul kihasználta hiszékeny lányok bizalmát, és a házasságon kívül született gyermekeit csúnyán magukra hagyta.
De említhetjük akár Sasaki Roshit, aki talán mindenkinél többet tett azért, hogy a Zen buddhizmust népszerűsítse Nyugaton, meditációs iskolájában számos híres növendéket indított útjára. És eközben, mint kiderült, egy szexuális ragadozó volt, aki rendszeresen kikezdett a női tanítványaival. Világhírű jógik, hindu és szikh guruk, sámánok, ayahuasca curanderok egész seregével lehetne folytatni a sort.
És aki azt hiszi, hogy csak a keleti tanítók érintettek: az gondoljon a katolikus egyházat megrengető szexuális abúzus botrányok sorozatára. Híres nyugati teológusokat, papokat, püspököket, protestáns prédikátorokat, zsidó rabbikat is lehetne sorolni, akik, miközben a maguk területén elismert spirituális tekintélyek voltak, közben a magánéletükben bántalmazókká váltak.
Az ember néha nehezen rakja össze, hogy vajon hogyan képes valaki hihetetlenül mély bölcsességeket megfogalmazni és átadni, egész generációk életét változtatni meg a spirituális tanításaival - és eközben csúfosan kudarcot vallani akkor, amikor emberként kellene helytállnia hétköznapi szituációkban. Például nem kihasználni sérülékeny és hiszékeny fiatalokat, akik valami bizonyosságra vágynak ebben a totálisan kaotikus világegyetemben.
Hogy lehet, hogy Alan Watts, aki olyan lebilincselő hitelességgel tudott beszélni az egó illúziókból szőtt fátylairól, közben alkoholista és kényszeres nőcsábász volt? Vagy Paul Tillich protestáns teológus, aki borzongatóan szép megfogalmazásait adta a szentségnek, rendszeresen kikezdett a női tanítványaival a teológiai kurzusokon? Vajon ők mind áltanítók, sarlatánok lettek volna, hamis próféták, akiknek az összes tanítását ki kell dobni az ablakon?
Nem hinném.
A hívők gyakran tagadással vagy bagatellizálással reagálnak: nehezen fér bele a mesterről alkotott képükbe, amit megtudtak róla. A külső szkeptikusok pedig hajlamosak démonizálni: ez egy cinikus pénz- és szexéhes sarlatán, csak a hülye nem látja.
De a valóság nem ilyen egyszerű. Szembe kell néznünk azzal a félelmetes ténnyel, hogy a spirituális bölcsesség nem mindig jár együtt jellemmel és érzelmileg érett személyiséggel. Erre részben magyarázatot adhat a spirituális lehasítás (spiritual bypassing) jelensége: sok ember számára a nyomasztó lelki problémáiból egy könnyű kiutat jelentenek a spirituális tanítások. Nem kell foglalkoznom a feldolgozatlan traumáimmal, nem kell dolgoznom a megtagadott érzelmi szükségleteimmel, a kínzó magányommal, az önértékelési problémáimmal, a függőségemmel: hiszen mindez csak illúzió. Egyszerűen csak le kell nyomnom az egómat, oszt minden jó lesz. Hát nem lesz minden jó.
Egy másik magyarázat a kulturális különbségekre vezethető vissza. Számos olyan keleti vagy őslakos dél-amerikai tanító, sámán van, akik a maguk kulturális közegében nem válnának feltétlenül ragadozóvá. Viszont a nyugati civilizációval való találkozás felkészületlenül éri őket. Kihozza belőlük a legrosszabbat: a mohó pénzéhséget és a szexuális ragadozást.
De a leginkább veszélyes tényező az mindig a hatalom és a tekintély maga. Amikor valaki ezekből túl sokat kap egy olyan közösségben, aminek ő a karizmatikus vezetője, az többnyire visszaélésekhez vezet. Még ha nem is mindig a legrosszabb értelemben. De az ember, bár szerezhet belátásokat akár a legmélyebb bölcsességekre, alapvetően korlátolt, gyarló lény. Az őt körülvevők rajongása könnyen a fejébe szállhat és elhiheti, hogy neki igenis jár, hogy luxuskocsival járjon. Hogy lefeküdjenek vele azok, akiket megkíván. Hiszen ő már annyira emelkedett, hogy ezt is megengedheti - és ez is csak tanítás az ego leküzdéséről, még használ is vele. És ő már van azon a szinten, ahol akár alkoholizálhat vagy cuccozhat büntetlenül, hiszen ő felette áll már a függőségnek. Felette áll már mindenféle emberi mércének, amivel másokat megítélnek.
Hát nem áll felette.
A #MeToo korszakban egyre többet beszélnek a spirituális közösségeket átszövő szexizmusról és abúzusról. Bálványok dőlnek le, csontvázak esnek ki a szekrényből. Nem csak a nyugati keresztény egyházakban, de a keleti tanokat követő spirituális mozgalmakban is.
És aki azt hinné, hogy az ilyen jellegű kihasználás csak a buta vallásos és ezospiri hiszékenyeket fenyegeti: nem így van. A tudomány, az akadémia fellegváraiban éppúgy jellemző a tekintélyelven alapuló testi-lelki kizsákmányolás. Bizony, az ateizmus és a tudományos szkepszis sem jelentenek automatikus felmentést vagy védőburkot. A nyugati gyógyászat, az orvosok, a pszichiáterek, a pszichológusok sem mentesek: rengeteg sztorit lehet hallani arról, hogy diplomás terapeuták hogyan élnek vissza a klienseik, pácienseik bizalmával.
Bálványok dőlnek le - és ez szerintem jó. Megindult egy megtisztulási folyamat. És ezt a megtisztulást mindenhol azok az emberek - főleg bátor nők - indítják el, akik nem hajlandók többé szemet hunyni, meghunyászkodni, spongyát dobni rá. Akik megtanulják meghúzni az egészséges határaikat, amiket nem hajlandók feladni még akkor sem, ha egy karizmatikus mester, terapeuta, sámán, jógi, guru, professzor stb. erre kéri az ego meghaladása vagy valami más nevében.
Helyesbítés: a cikk korábbi verziójában Sasaki helyett Suzuki Roshit írtam, ezt javítottam.)