A Nirvana énekesének függősége és tragédiája: vajon mi történhetett volna másként?
A
90-es évek elején, a grunge hullám tetőpontján, rengeteg Nirvánát
hallgattam. Mondhatni rongyosra hallgattam a kazijaimat. Kurt Cobain
egyfajta ikon volt sokunknak a mi X-generációnkban. Nem csak a zenéje,
de valahogy az egész belőle sugárzó attitűd megtestesítette azt, ahogyan
éreztük magunkat. Valahogy olyan fucked up generációnak éreztük
magunkat egy fucked up világban (pedig még nem is tudtuk, mi
következik).
És amikor meghalt,
az nagyon megrázott. Napokig szomorú voltam. És nem voltam egyedül.
Emlékszem, több helyen gyertyás megemlékezést tartottak róla az
országban. A halála pontos körülményeiről akkoriban viszonylag keveset
tudtam meg: annyit, hogy öngyilkos lett. Drogfüggő volt és depressziós.
Valahogy a naiv tini agyammal magamban azt gondoltam, hogy ha én ott
lettem volna, azokban az utolsó napokban, akkor bizonyára ráveszem, hogy
éljen még. Megmenthető lett volna, ha beavatkoztak volna olyan rokon
lelkek, akik szerették.
Nos,
mint már jóval később megtudtam, megtették. Sokan, sokféleképpen. De
egyrészt talán már túl későn, és az sem biztos, hogy a megfelelő módon.
És az igazság az, hogy - és ezt igazán már csak felnőtt fejjel értettem
meg - sajnos nem "menthetsz meg" másokat - saját maguktól. Tudsz
támogatni, tudsz mellette lenni, de ha ő már lemondott az életről, akkor
senki se tudja megmenteni.
És
még valami, amit akkoriban még nem értettem: hogy milyen nagy szerepe
van annak, hogy ki mit hoz magával gyermekkorból. A generációmból sokan
átéreztük a Nirvana-életérzést, és éppúgy kísérleteztünk alkohollal és
más szerekkel, mint Cubain - de nem minden kísérletezőből vált függő. És
nem minden függő követett el öngyilkosságot. Vajon miért van az, hogy
valaki viszonylag kevés ártalommal átvészeli a "vad", "lázadó"
fiatalságot - mások viszont egy életre benne maradnak a függőség ördögi
körében? Esetleg meg sem érik, hogy kijussanak belőle...
Charles
Cross életrajzában azt írja, hogy Cobain az ártalmas gyermekkori
élmények (ACE) kérdőíven bizonyára magas pontszámot ért volna el. Szülők
válása: pipa. Családon belüli erőszak: pipa. Lelki abúzus: pipa.
Elhanyagolás: pipa, satöbbi. Tudjuk, hogy az ACE magas pontszám egyben
nagy sérülékenységet jelent a függőség szempontjából. Számszerűsítve: ha
valaki 5 vagy több ACE pontot ér el, akkor akár tízszer nagyobb
eséllyel válik drogfüggővé, mint aki 0 pontot ér el. És ugyanígy: a
magas ACE pontszámot elérő emberek körében jóval magasabb az
öngyilkosságok aránya is.
Persze
az ACE pont soha nem determinációt - elkerülhetetlen és
visszafordíthatatlan ok-okozati meghatározottságot - jelent. Az ember
nagyon is képes változni és változtatni - és nagyon sokat jelent, hogy
végül milyen környezetben, milyen közösségben kell leélnie az életét.
Milyen behatások érik, milyen lehetőségei vannak. Cobain esetében sajnos
ez a képlet nem alakult túl jól. Ezt is már felnőttként tudtam meg,
miután részletesen olvastam az utolsó napjairól.
Március
végén - alig több, mint egy héttel a halála előtt - Cobain seattle-i
lakásában 10 barátja gyűlt össze, köztük a felesége. A találkozót egy
Steven Chatoff nevű addiktológiai tanácsadó javaslatára szervezték.
Ebben az időszakban népszerű "intervention" (beavatkozás) volt ez:
összegyűjteni a drogfüggő számára fontos embereket, akik szembesítik
azzal, mennyire helytelenítik az önpusztító életmódját, és választás elé
állítják: vagy rehabba vonul, vagy megszakítják vele a kapcsolatot. Nem
hajlandók "táplálni" a függőségét és "társfüggők" lenni benne. Ezt
nevezik "szigorú szeretetnek".
A
beavatkozás két napig is eltartott. Cobain barátai sorra
konfrontálódtak vele. Felesége, Courtney Love elmondta, hogy ha nem áll
le a drogozással, otthagyja a kislányukkal együtt. A zenekar tagjai
kijelentették, hogy nem hajlandók többé vele dolgozni, ha nem megy be
rehabba. Cobain teljesen kiborult és megtört. Látszólag beleegyezett
mindenbe és bevonult egy Exodus nevű magánrehabba, hogy lejöjjön a
drogokról. Felesége abban a tudatban hagyta ott és utazott el a
kislányával Los Angelesbe, hogy jó úton halad.
De
mi sem állt távolabb az igazságtól. Az intervenció valójában
katasztrofálisan alakult. Cobain súlyos depressziótól megbénított elméje
valószínűleg csak azért egyezett bele látszólag a rehabba, hogy véget
vessen a tortúrának. A beavatkozás igazából csak azt a tudatot
erősítette meg benne, hogy mindenkinek csalódást okozott és nem méltó
senki szeretetére. És már ekkor elhatározta, hogy véget vet az életének.
Ezt erősíti meg az a tény, hogy nem sokkal a beavatkozás után egy
barátja segítségével puskát vásárolt egy fegyverboltban. Még azelőtt,
mielőtt becsekkolt volna egy Exodus nevű kaliforniai rehabba. Itt
felhívta feleségét, hogy elmondja neki: bármi is történik, tudja, hogy
szereti.
Nem maradt sokáig a
rehabban. Hamarosan kiszökött az épületből. Bár elvileg a rehabból
mindenki szabadon távozhatott, hiszen nem börtön, ő mégis a kerítésen
mászott ki: szégyellte, hogy kudarcot vallott. Megint. Visszatért
Seattle-be, ahol hamarosan elbarikádozta magát a háza kertjében lévő
üvegházban. A rendőrök itt sokáig nem is keresték, csak jóval a halála
után találták meg holttestét és búcsúlevelét. Ebben egy végtelenül
magányos és magát végtelenül szégyellő ember hangja szólalt meg,
utoljára. Aki nem talált jelentést többé az életében, és úgy érezte,
mindenkinek csak csalódást okoz - különösen kislányának, Francisznek.
Maia
Szalavitz, aki érintettként több könyvet is írt a drogfüggőség
témájában, Cobain tragédiáját annak példájaként említi, hogy miért
veszélyesek a 80-as években divatossá vált konfrontatív beavatkozások.
Ma már jóval kevésbé konfrontatív, a hozzátartozók közötti pozitív
kommunikáció szerepét hangsúlyozó beavatkozások is vannak. Ilyen például
a CRAFT (közösségi megerősítés és családfejlesztés) módszere. Erről
nemrég magyarul is megjelent egy könyv, amit a kiadó eljuttatott hozzám -
és hamarosan írni is fogok róla egy beszámolót.
Szükségszerű
volt Cobain tragédiája? Egyrészt nem véletlen, hogy úgy alakult, ahogy.
Másrészt viszont nincs olyan, hogy "menthetetlen" ember. Nincs olyan
függőség, amiből ne lenne szabadulás. Hiába a gyermekkori traumák - a
múlt - minden makacs hínárként lehúzó hatása, a szabadság valójában
mindig karnyújtásnyira van. Ahogy Viktor Frankl megfogalmazta: ott van
az impulzus és a reakció közötti pillanatban.