Mint Dr. Green is beszámolt róla a Kenderzsuppon, a Fehér Ház drogellenes irodája (ONDCP) a kormány mississipi laborjának adataira hivatkozva állítja, hogy a marihuána potenciája 30 éve a legmagasabb szintre, 9,6%-ra emelelkedett. Úgy tűnik, az ONDCP számára immár évenként ismétlődő hagyománynak számít, hogy sajtóközleményt adnak ki a még erősebb és és még veszélyesebb fűről. Tavaly nyáron ilyentájt ugyanis (milyen meglepő…) szintén az hír járta be a médiát, hogy a fű potenciája soha nem látott magasságba emelkedett. De ez már akkor sem számított újdonságnak: egy az Addiction c. folyóiratban nemrég publikált ausztrál kutatás szerint valójában egészen a 70-es évekig dokumentálható az a törekvés, hogy a füvet egyre veszélyesebb és potensebb szernek tüntessék fel. 1990-ben William Bennet, az akkori “drogcár” kijelentette, hogy “ha a 60-as években marihuánát szívó emberek a mai marihuánás cigarettákba beleszívnának, hanyattesnének”. 1995-ben Lee Brown drogügyi kormányhivatalnok arról beszélt, hogy “napjainkban a marihuána negyvenszer (!) potensebb, mint 10, 15, 20 évvel ezelőtt”.
A marihuána fő pszichoaktív hatóanyaga, a THC különböző arányban fordul elő a kannabisz-termékekben, a marihuánában (a kender virágzata) csekélyebb, a hasisban (a kender gyantája) nagyobb arányban, az egyes kenderfajták THC-tartalma is nagyon eltérő lehet, a termesztés körülményei is befolyással bírnak erre. Tény, hogy az illegalitás miatt a termesztők megpróbálnak minél potensebb drogokat előállítani, mint ahogy az alkoholtilalom idején is kiszorította a sört és a bort a tömény (hiszen könnyebben csempészhető és nagyobb profittal értékesíthető: ezt nevezik a tilalom vastörvényének). A kender feketepiacán ez abban nyilvánul meg, hogy nagyobb a beltéri, hidroponikus technológiával termesztett fű aránya, mivel könnyebben elrejthető, mint a szabadtéri ültetvények, és nagyobb a potenciája. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a fejlett beltéri termesztés, amely kizárólag nőnemű növények kiválogatásával (sinsemilla) magmentes, erősebb füvet eredményez (skunk), valamilyen teljesen más drogot állítana elő, mint a szabad téren termesztett kannabisz.
Ahogy John Morgan és Lynn Zimmermann a Marijuana Myths, Marijuana Facts c. könyvében leírja, a drámai potencia-növekedés valójában csupán az eltérő tárolási és mérési módszereknek volt köszönhető. A Mississipi Egyetem Potencia Monitorozási Projektjének (PMP) adatai az 1970-es években jelentősen eltértek a független bevizsgálók adataitól: míg a PMP 1975-ben 0,71%-ban állapította meg a marihuána átlagos potenciáját, addig független bevizsgálók, például a PharmChem 14%-ban – magyarul a hivatalos potenciaátlag húszszorosában! Bár kétségtelenül egyik potenciaátlagról sem bizonyítható, hogy reprezentatív lett volna, meg kell jegyeznünk, hogy laboratóriumi kutatásokban a fogyasztók képtelenek voltak megkülönböztetni az 1%-nál kisebb potenciájú marihuánát a placebótól (THC nélküli kendertől). Ez azt jelenti, hogy ha a hivatalos adatok helytállók lennének, akkor a 70-es években a marihuánának gyakorlatilag nem voltak pszichoaktív hatásai az USA-ban – ami nyilvánvaló képtelenség. A 70-es évek szuperalacsony THC tartalmú füve tehát valószínűleg éppolyan mítosz, mint a 90-es és 2000-es évek szupererős füve. A 70-es években rendszeresen marihuánát fogyasztók visszaemlékezéseiből is az derül ki, hogy akkoriban is változatos volt a fű potenciája, voltak erősebb és gyengébb marihuána-fajták a piacon. A korai PMP mintákban annak ellenére nem szerepeltek erősebb skunk fajták, hogy ezek már akkor is elérhetőek voltak a feketepiacon. A szélsőségesen alacsony mérési adatok betudhatók a nem megfelelő tárolási körülményeknek is. A 80-as évektől kezdve az amerikai hatóságok nagyobb hangsúlyt fektettek a hazai termesztők üldözésére, így a PMP-be is nagyobb arányban kerültek beltéri termesztésű, erősebb fajták, így a bemért minták átlagos potenciája lassan növekedni kezdett – azonban a rendőrségi lefoglalások azóta sem számítanak az utcán forgalomban lévő marihuána reprezentatív mintájának!
Kétséges az is, hogy az erősebb marihuána-fajták szükségszerűen károsabb hatást fejtenének ki az egészségre. A John Hopkins Egyetemen végzett klinikai vizsgálat során kiderült, hogy a fogyasztók nem robotok: ha érezhetően erősebb fű kerül a birtokukba, akkor abból kevesebbet is szívnak, hogy elérjék a kívánt hatást. A dupla- vagy tripla potenciájú marihuána ezenkívül nem okoz kétszer vagy háromszor intenzívebb intoxikációt. A szubjektív beszívottság-élményt mérő kutatások szerint a 300%-al erősebb fű pszichoaktív hatását a fogyasztók csupán 35-40%-al találták intenzívebbnek. Dr. Morgan szerint ez valószínűleg azzal magyarázható, hogy a THC-tolerancia akár már egyetlen szívási epizód során is kialakulhat. Fontos adalék ezenkívül az is, hogy a marihuána-fogyasztás következtében fellépő rosszullét nem függ feltétlenül a fű potenciájától, az már akár a legalacsonyabb erősségű marihuánától is kialakulhat.
John P. Walters, az ONDCP igazgatója tavaly a sajtónak kijelentette: “Többé már nem az 1960-as és 1970-es éves füvéről van szó, ez a Fű 2.0”. Aki számára nem eléggé világos az üzenet: a felhívás azoknak a szülőknek szól, akik a 60-as, 70-es és 80-as években maguk is szívtak füvet, manapság pedig a gyermekeik értek abba a korba, amikor a kezükbe akadhat egy spangli (az amerikai középiskolások körében ez jóval gyakoribb, mint Európában). Az ilyen szülők többnyire immunisak a Partnerség a Drogmentes Amerikáért és a hasonszőrű szervezetek olcsó propagandájára, amely a marihuánának elképesztő ártalmakat tulajdonít (lásd cikkünket). Miért hinnék el, hiszen az ő szüleiket is ilyen butaságokkal etették anno, amiknek már akkor se volt igaz a fele sem. A taktika tehát az, hogy megpróbálják a szülőket elidegeníteni a saját korábbi személyes tapasztalataiktól: lám, az a fű amit a srácaitok szívnak manapság, már nem ugyanaz, mint amit ti szívtatok, tehát felejtsétek el a saját személyes élményeiteket, csak az hiteles, amit mi mondunk. Ez az üzenet azért is nagyon veszélyes, mert a szülők személyes tapasztalatainak átadása nagyon sokat számíthat abban, hogy a gyerekeik elkerüljék a drogfüggőséget.
Gondoljunk csak bele, ha a szülőket azzal kezdenék el etetni, hogy az a sör és bor, amitől ők rúgtak be az egyetemi bulikon, már nem ugyanaz, mint amit a mai fiatalok isznak, sokkal veszélyesebb annál. Valószínűleg a szülők aránytalanul és irracionálisan reagálnának, hogy megóvják gyerekeiket, miközben elmulasztanák azt a lehetőséget, hogy a saját tapasztalataikat átadva ésszerűen és józanul eszmét cseréljenek az alkohol reális veszélyeiről. “Igen fiam, én is jópárszor ittam/szívtam annak idején, de nem hagytam, hogy a suli/munka rovására menjen a dolog, nem ültem volán mögé bódult állapotban, és megtanultam mértéket tartani. Ha nem így teszel, akkor elszúrod az életed. Ugye nem akarsz olyan lenni, mint Karcsi bácsi, aki húsvétkor jár hozzánk locsolkodni? Na, ő is a sulibulikon kezdett el inni, csak nem tanulta meg, hol a határ”. Valahogy így. A szex és egyéb “felnőtt dolgok” esetében sincs ez másképp: a biztonság az első, nem az elrettentés. Hatékonyabb azt mondani, hogy “bár fiatal vagy még a szexhez, de ha csinálod, akkor legalább húzzatok óvszert”, mintha azt mondanánk, hogy “ha megtudom, hogy bárkivel lefekszel, kitagadlak a házból”. Egyáltalán nem mindegy, hogy a fiatalok mennyire fogadják el hiteles információforrásnak a felnőtteket, és hogy mennyire tudnak hozzájuk bizalommal fordulni. Sajnos az illegális drogok esetében a bizalomhiány egyik fő oka a fogyasztók büntetőjogi üldözésében rejlik.
Tudják ezt a Fehér Házban is. A fű potenciájával kapcsolatos híradás jóval nagyobb médianyilvánosságot kapott a világon, mint a legújabb amerikai bűnügyi statisztikák, amelyek a börtönipar potenciájának veszélyes növekedéséről tanúskodnak. A Bureau of Justice Statistics frissen publikált adataiból ugyanis kiderül, milyen fékeveszetté is vált a drogellenes háború: jelenleg 7,2 millió ember (!) ül rácsok mögött, 4,2 millióan kaptak felfüggesztett börtönbüntetést, és 800 ezer embert bocsátottak feltételesen szabadlábra. A szabadságvesztés büntetésre ítéltek legjelentősebb csoportját a kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmények elkövetői teszik ki. A büntetőipar 45 milliárd dollárjába kerül az adófizetőknek. Összehasonlításképpen: 1980-ban mindössze 1,8 millióan ültek rácsok mögött és 11 milliárd dollárba került a börtönrendszer fenntartása. Egy korábbi becslés szerint míg az USA népessége csupán a világ népességének kevesebb, mint 5%-át teszi ki, az Egyesült Államokban él a világ börtönnépességének mintegy 25%-a: arányában mintegy 8-szor több a fogva tartott, mint Európában. Egyre nő az államokkal szerződést kötő magánbörtönök száma is, tavaly összesen 114 ezer elítélt töltötte büntetését ilyen intézményben: a börtönépítés profitábilis vállalkozássá vált, sokkal inkább, mint a kórházak vagy iskolák építése. Kaliforniában olyan túlzsúfolttá váltak a börtönök, hogy az állam elrendelte a fogva tarottak egy részének “exportálását” távoli államok, pl. Tennesse magánbörtöneibe. A büntető-igazságszolgáltatás rendszerében a feketék és latinok a népességen belüli arányukat jóval meghaladó módon jelennek meg: minden 15 afro-amerikai és 35 latin-amerikai férfiből egy börtönben van, nyolcból egy afro-amerikai vesztette el a választójogát az ellene indult büntetőeljárás következtében. Nem csoda, ha egyesek szerint a drogellenes háború nem más, mint a gazdag fehér establishment uralmának és kontrolljának eszköze a szegény, iskolázatlan, kisebbségi Amerika felett.
Én ugyan nem hiszek a konspirációs elméletekben, a drogellenes háborút egy komplex jelenségnek tartom, amelynek fenntartását is komplex tényezők magyarázzák. Mindenesetre tény, hogy az amerikai kormánynak soha nem látott szüksége van arra, hogy megteremtse ennek az igazságtalan és embertelen drogellenes háborúnak az ideológiai legitimációját. Ez a magyarázata annak, hogy ilyen nagy energiát fektetnek újabban a fű károsságának bizonyítására, hiszen egyébiránt mi igazolná, hogy a rendőrség minden 40. másodpercben előállít valakit “marihuánával való visszaélés” gyanúja miatt? Mi igazolná, hogy a kormány évente 40 milliárd dollárt költ egy olyan háború megvívására, amelynél még a vietnámi háború sem jelentett nagyobb fiaskót a számára? A kormánypropaganda a hazugságoktól sem riad vissza, hogy mentse, ami menthető. Személyesen is meggyőződhettem erről, amikor az ONDCP és a State Department tavaly decemberben egy konferenciát szervezett Budapesten az amerikai drogpolitika “hatékonyságáról”. Amikor a hallgatóságból valaki feltette azt a kényelmetlen kérdést az előadóknak, hogy vajon mivel magyarázzák, hogy ilyen magas a drog miatt börtönbe zártak száma az USA-ban, a hivatalnokok rezzenéstelen arccal azt hazudták, hogy ennek az a magyarázata, hogy az Egyesült Államok lakossága nagyobb, mint bármelyik európai országé. Holott nyilvánvalóan ők is tudják, hogy a lakosság arányához képest is több mint nyolcszor annyian ülnek börtönben az USA-ban, mint az európai átlag!
A potenciával kapcsolatos hisztériának valójában igen könnyen véget vethetnénk, állítja Bruce Mirken az Alterneten. Hiszen a hűtőben lapuló borosüvegen is fel van tüntetve az alkoholtartalom, így senkinek sem kell aggódnia amiatt, hogy véletlenül túl sok alkoholt fogyaszt el a tudtán kívül. Az ember eldöntheti, hogy éppen pálinkát, bort vagy sört akar inni, és hogy milyen mennyiségben. Ha a füvet legálisan lehetne megvásárolni, hasonló előírások köteleznék az eladót arra, hogy feltüntesse a THC (sőt, esetleg más kannabinoidok) koncentrációját is a terméken. Amennyiben a hazudozás és képmutatás helyét végre átvenné a korrekt fogyasztóvédelem, akkor lehetőség nyílna a reális kockázatok felmérésére is. Azt már most is képesek vagyunk felmérni, hogy milyen kockázatokkal jár a lakosság jelentős részének bebörtönzése, a féktelen feketepiac, a bizonytalan minőség és a szennyezőanyagok, a hiteles információkhoz való hozzáférés hiánya, a hatóságok korrupciója, a rendőrség túlterheltsége.