Ha a közvéleménykutatások ellenére elég polgár szavaz a NER leváltására, egy új kormánykoalíciónak kezdenie kell valamit a drogpolitikával is. Ha mást nem, akkor el kell kezdeni a romok eltakarítását.
Jelenleg kevés ellenzéki párt rendelkezik átfogó elképzelésekkel arról, hogy mit is kezdene a drogpolitikával. A kivételek közé tartozik az Együtt, amelynek szenvedélypolitikai koncepciója egy alaposan kidolgozott anyag, amit szakemberek bevonásával készítettek. A másik a Momentum, amelynek programja kevésbé kidolgozott, de szintén határozott irányváltást mutat. Ironikus, hogy pont ennek a két pártnak van jelenleg a legkisebb esélye bekerülni a parlamentbe. A többi ellenzéki párt, az LMP, az MSZP, a DK és a Jobbik csak eseti alapon nyilatkozott meg az utóbbi időben ebben a kérdésben, és nem érezték szükségét annak, hogy szakmberek bevonásával kidolgozzák drogpolitikájukat. A cukiságkampány ellenére borítékolható, hogy a drogpolitika terén a Jobbik még mindig a szemellenzős szigor pártján áll, a baloldali pártok pedig sem megrágni, sem kiköpni nem tudják ezt a megosztó kérdést, így leginkább elkerülik az említését is. A drogtéma 2014 óta lekerült a politikai napirendről, a kormánypárt számára az ügyeletes ellenség szerepét a drogfogyasztótól átvette a migráns. Ennek persze van jó oldala, másrészről viszont a hazai drogpolitika számos súlyos sebtől vérzik, amelynek begyógyítása nem sok halasztást tűr el.
TÁJKÉP VIHAR UTÁN
2010 és 2014 között nem egyszerűen irányváltás történt a drogpolitikában. Azzal nem lett volna olyan nagy baj, 1998-ban és 2002-ben már túlélt az ország hasonlót. Ami 2010 után történt, az a hazai drogpolitika teljes leépítése volt. Először elvetették a 2009-ben nagy szakmai támogatással elfogadott nemzeti drogstratégiát, ami Európában az egyik legprogresszívabb volt, aztán kirúgták azokat a szakpolitikusokat, akik gyakorlatilag a 2000-es évek eleje óta, jobb- és baloldali kormányokon átívelően felépítették a nulláról a drogpolitikát. Leépítették a stratégiai tervezésen alapuló szakpolitikát (3 évig még drogstratégia sem volt!), az önálló kormányzati drogkoordinációt, amely elveszítette személyi állományának és érdekérvényesítő képességének a maradékát is. Megszüntették annak háttérintézményeit, legfőképpen a Nemzeti Drogmegelőzési Intézetet (amely hosszas betegeskedés után 2016-ban csendben kimúlt), amelynek kulcsszerepe volt a helyi szintű drogkoordinációs hálózat (Kábítószerügyi Egyeztető Fórumok, KEF-ek) kiépítésében és fenntartásában. Drasztikusan csökkentek a megpályázható pénzforrások a civil szervezetek számára, különösen az ártalomcsökkentés terén, ami egyenesen szitokszóvá vált a kormányzati kommunikációban. Éppen abban az időben, amikor a dizájner drogok injektálása miatt a legnagyobb szükség lett volna a tűcserék munkájának támogatására, a kormánypárt hadjáratot indított ellenük, ami a két legnagyobb program ombudsman által is elítélt bezárásában csúcsosodott ki 2014-ben. Ennek következményeként megháromszorozódott a hepatitis C fertőzések aránya drogfogyasztók körében. Az iskolákból eközben a felemás, hibás szakmai akkreditációs rendszernek köszönhetően kiszorultak a hozzáértő civilek, iskolai szociális munkások helyett iskolarendőrökre (rosszabb esetben szcientológusokra) bízták a drogprevenciót. 2013-ban szigorították az Európában már amúgy is szigorúnak számító büntetőjogi szabályozást, kizárva az elterelésből azokat, akiket két éven belül mégegyszer elkap a rendőr. A kormányzat és a civilek közötti kapcsolat mélypontra jutott, a miniszternek a szakma által küldött levelek gyakorlatilag rendre a kukában végzik.
2014 után az állami önpusztítás üteme lecsökkent valamelyest. Évek óta először némi növekedést lehetett tapasztalni az elérhető források terén is, nagyrészt EU-s (EFOP) fejlesztési pénzeknek köszönhetően, amelyeket ugyanakkor kizárólag vidéken lehetett megpályázni, és többnyire önkormányzatok vezetésével. A krónikus szakemberhiány, a civil társadalom meggyengülése és romló megbecsültsége miatt azonban ezek a támogatások sem tudtak igazi sikert elérni, ráadásul a fővárosban, ahová a drogproblémák leginkább összpontosulnak, a források és a lehetőségek tovább csökkentek. A 2013-ban elfogadott nemzeti stratégia ugyan előírja az ártalomcsökkentés támogatását, az továbbra is a kormányzati drogpolitika mostohagyermeke maradt (önállóan meg sem jelenik az akciótervekben és pályázatokban), márpedig hiába építünk új rehabilitációs központokat, ha nincsenek alacsonyküszöbű programok, amelyek becsatornázzák az embereket oda. Az olyan mikroszegregátumok, mint például a Hős utca példája mutatja, hogy átfogó szociálpolitikai reformok (legfőképpen támogatott lakhatási és szociális bérlakásprogramok!) nélkül béna kacsaként vergődnek a megmaradt drogprevenciós és ártalomcsökkentő programok is. A kormányzat az elmúlt években megkezdte a vidéki szegregátumokban a drogprobléma feltárását, és amit a kutatók találtak, az tovább erősítette ezt a meggyőződést.
TŰZOLTÓ MINIMUMCSOMAG
Tegyük fel, hogy április 8-án az ellenzéki pártok győznek, és sikerül leváltani a Fideszt. Ebben az esetben több, mint valószínű, hogy egy tarka technikai kormánykoalíció veheti át az irányítást, amelynek elsődleges feladata a demokratikus keretek helyreállítása lesz az előrehozott választások kiírásáig, a beépített Fidesz-aknák között manőverezve. Nem túl ideális helyzet egy új drogpolitika kialakítására, és valószínűleg nem a drogpolitika lesz a prioritás az elkövetkező két évben. Mégis vannak olyan intézkedések, amelyeket még ebben a helyzetben is el kell végezni. A jelenlegi drogstratégia 2020-ban jár le, annak elvetésére véleményem szerint nincs szükség - alkalmas keretrendszert biztosít ahhoz, hogy ezeket a szükséges lépéseket meg lehessen tenni, pártközi együttműködéssel. Szerencsére egy igen jelentős tudásbázis és erőforrás rendelkezésre áll: a civil társadalom és annak érdekérvényesítő szervezetei. Ha ezeket nem ellenségként, hanem partnerként kezeli a kormány, akkor máris sikerülhet a károk jelentős részét helyreállítani.
Íme egy kétéves ártalomcsökkentő intézkedéscsomag legfontosabb elemei:
- újjá kell szervezni a drogkoordinációt a kormányzati adminisztráción belül, az elmúlt időszak leszerepelt káderei helyett nem újabb pártkatonákkal, hanem a szakma által elismert szociálpolitikusokkal kell feltölteni a döntéshozó pozíciókat;
- helyre kell állítani a Kábítószerügyi Koordinációs Bizottságban (KKB) a civil képviseletet és a folyamatos párbeszédet a szakmai ernyőszervezetek és a drogkoordináció között;
- ajánlatos újra létrehozni a Országgyűlés eseti kábítószerügyi bizottságát, amelyet a Fidesz szüntetett meg 2010-ben. Szakértők bevonásával, tematikus meghallgatásokkal ez a bizottság alapvető fontosságú lehet a koalíciós (és ellenzéki) pártok közötti vitás kérdések megoldásában;
- lehetőség szerint helyre kell állítani az elmúlt években a minisztériumokba bedarált szakmai háttérintézmények autonómiáját (Nemzeti Drogmegelőzési Intézet, Országos Epidemiológiai Központ, Nemzeti Drog Fókuszpont stb.)
- bár a jelenlegi nemzeti drogstratégiát nem kell visszavonni, az utolsó két évre szóló cselekvési tervet (szakpolitikai program) a szakmai szervezetek márciusban beküldött javaslatainak megfelelően kell kialakítani, és ahhoz megfelelő forrásokat kell rendelni;
- el kell kezdeni a nemzeti drogstratégia evaluációját (lehetőleg külső evaluátor bevonásával) és az új, 2020 utáni drogstratégia kialakítását (egy szakmai bizottság vezetésével), széleskörű, országos meghallgatásokkal;
- az önkormányzati választások után létre kell hozni a Fővárosi Kábítószerügyi Egyeztető Fórumot (FőKEF), amelynek meg kell kezdenie egy fővárosi drogstratégia kidolgozását.
Ezen intézkedések mindenféle ideológiai, világnézeti különbségtől függetlenül támogathatóak minden párt által - gyakorlatilag csak a romok eltakarítását és az újjáépítés esélyének megnyitását szolgálják. Aztán ha a demokratikus keretek helyreálltak és végre lesz egy olyan tetterős kormánya az országnak, amely képes és akar is kezdeni a drogpolitikával, akkor megtörténhet a valódi újjáépítés.
Sárosi Péter