A drogszakmában szinte közhelynek számít, hogy a magyar társadalom európai viszonylatban is különösen elutasító a drogfogyasztókkal szemben. A közvéleménykutatások szerint az emberek a legkevésbé "kábítószer-használót" szeretnének szomszédnak. Tekintve, hogy az Ingelhart-féle Világ Értékindex szerint a magyar közgondolkodás zárt- és racionális, ami inkább az ortodox kultúrákhoz, mintsem a nyugati társadalom gondolkodásmódjához teszi hasonlatossá, ez nem meglepő. Amivel kevesebbet foglalkozunk, hogy vajon a nyelvhasználatunk, a beszédmódunk mennyire járul hozzá a megbélyegzéshez és kirekesztéshez. A vonatkozó szociálpszichológiai kutatások szerint bizony nagy mértékben.
A Pennsylvania Egyetem kutatói tavaly augusztusban publikálták annak a vizsgálatnak az eredményeit, ami szerint a különféle címkéző fogalmak használata, mint például a függő (addict) és az alkoholista (alcoholic) jelentős negatív elfogultságot eredményez. Még akkor is, ha az alanyok ennek nem voltak tudatában. Ezt az elfogultságot hivatott mérni az "implicit asszociációs teszt", amelyet most alkalmaztak először a drogfogyasztással kapcsolatos terminológiára. Ez a teszt számos más területen (pl. rasszizmus) mutatott ki tudattalan negatív előítéleteket, amelyek bizonyos fogalmakhoz kötődtek. A kutatás szerint az emberek jóval kevésbé viszonyulnak elutasítóan valakihez, akit "szerhasználati problémákkal küzdő embernek" (person with a substance use disorder) hívtak, mint akit függőnek (addict) neveztek.
Azt már korábbi hasonló kutatások is megerősítették, hogy a személy-központú nyelvhasználat jelentős szerepet tölthet be a megbélyegző hozzáállás leépítésében. Így például ha egy kutatásban "mentális betegségekkel küzdő személyekről" kérdezték az alanyokat, jóval kevesebb előítéletről tettek tanúságot, mint ha "elmebetegekről" vagy "mentális betegekről" kérdezték őket.
A magyar nyelv különösen álszent, ha a tudatmódosító szerekre terelődik a szó. A magyar köznyelv (hibásan) megkülönbözteti egymástól a legális "élvezeti szereket" és a gyógyszereket az illegális szerektől, és csak az utóbbiakat illetjük "drog" és "kábítószer" szóval. (Pedig az alkohol és a kávé is drog, és a kannabisz is lehet gyógyszer.) A legtöbb alkohol- és gyógyszerfüggő büszkén különbözteti meg magát a "drogosoktól", "kábszeresektől". A "drogos," "kábítószeres" vagy "kábítószer-használó" szavakról az emberek többsége elég borzalmas dolgokra asszociál, és ezt a médiában alkalmazott dehumanizáló képi világ (ha egy cikk drogokról szó, akkor sötét, ellenszenves figurák jelennek meg, tűvel a karjukban) is felerősíti. A dehumanizálás egyik legrosszabb példája az utóbbi időben a dizájner drogokat használó emberek lezombizása.
Ezért aztán amikor drogfogyasztókról írok vagy beszélek, próbálom ezt minél kevésbé stigmatizáló módon tenni. Anélkül, hogy olyan nyakatekert kötelező PC-formulákat kreálnánk, amik idegennek hatnak a magyar nyelvben, ezt egyszerűen azzal is el lehet érni, ha hozzátesszük, hogy "ember". Ne hajléktalanokról beszéljük, hanem hajléktalan emberekről, ne drogosokról, hanem drogokat fogyasztó emberekről, ne drogfüggőkről, hanem drogfüggő emberekről, vagy szerhasználati problémákkal küzdő emberekről. Ez a pozitív nyelvhasználat önmagában persze csodát nem képes tenni, de hosszú távon hozzájárulhat az előítéletek leépítéséhez.
Számos olyan terápiás módszer, közösség létezik persze, ahol az egyik központi elem éppen a betegségtudat kialakítása, vagy az, hogy a kliens saját viselkedését problémásként ismerje fel. Egy csoportban, gyűlésen például fontos szerepe lehet annak, hogy egy résztvevő felépülő szenvedélybetegként, függőként fogadja el és nyilvánítsa ki magát. Fontos azonban látni, hogy más egy terápiás folyamaton/közösségen belül megnyilvánulni, kommunikálni, mint a közéletben.
"A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az," írja Tolsztoj. Nagyon igaza van. Oliver Sacks neurológus ezt így fogalmazta meg: "Biológiailag, fiziológiailag nem vagyunk túl különbözőek egymástól. Történetileg, a narratívánk szempontjából azonban mindannyian egyediek vagyunk." És ezt az igazságot rá lehet vetíteni a drogjelenségre is. Akár a betegség-modellben gondolkodunk, akár társadalmi adaptációs technikának, tanult viselkedésnek tartjuk a drogfüggőséget, látnunk kell, milyen sokfélék a drogfüggő emberek és milyen sokféleképpen tudja valaki elszúrni az életét. Nem az határoz meg minket, hogy milyen drogot használnunk és függők vagyunk-e vagy sem.
Sárosi Péter