Az Olvasóink írták sorozatunkban ezúttal egy volt szexmunkás, Sniffany vall tabuk nélkül szexről, kokainról és kamerákról - beszámolója alább olvasható!
A minap azon gondolkodtam, a
kurválkodást vagy a drogfogyasztást kezdtem-e előbb. A magammal folytatott vita
és az emlékeim archívumában történő kutakodás közben rávágtam volna, hogy
persze, nyilván drogok voltak az elsők. Aztán eszembe jutott a Teveclub, webkamerás
modell karrierem gyermeteg előszobája, ahol tizenhárom évesen kapcsoltam
először rossz minőségű, laptopba beépített kamerát egy random fiúnak, néhány
datolyáért cserébe.
Az első csík kokain
Az első csík kokainomat tizennégy évesen szippantottam fel egy Tiesto CD tokjáról
egy BMW hátsó ülésén a telepi kiserdő melletti játszótér parkolójában.
Tekintsük ezt kurvaságom és függőségem prológusának. Kétezer eleje, még nem
ballagtam el általánosból, eszemben sem volt komolyan beleesni mindenféle
szeres témákba, de mikor kopogtatott, ösztönösen nyitottam ajtót. Akkortájt még
csak kóstolgattam a dolgokat, persze, kisiskolás lányka voltam, bár már nem mit
sem sejtő, de azért még nagyjából ártatlannak mondható. Ha megkínáltak
elfogadtam, de nem vásároltam – ugyan miből vásároltam volna -, és az akkori
legjobb barátnőmmel ellentétben, természetben sem fizettem a drogért.
Harmincasokkal lógtunk, őt dugták, velem meg beszélgettek. Érdekes dolgok ezek
egyébként, mármint a kurvaság fogalma, meg a felelősségvállalásé is.
Filozófiai vitába keveredtünk önmagammal és eltérnénk a lényegtől, ha
nekiállnék fejtegetni, honnantól kezdve minősíthető egy ember – legyen az nő
vagy férfi – felelősnek a fogyasztásáért. A self-awareness (öntudatra ébredés)
mindenkinél máskor jön el és ez így van rendben, és azt hiszem akkor ott,
tizennégy évesen még a szüleim voltak felelősek az egészért, meg azok a felnőtt
BMW-s pasik, akik így csajoztak. Elfogadtam tőlük a kokaint, pedig az iskolában
az ofő is megmondta, hogy majd bedrogoznak, megerőszakolnak és eladnak
kurvának. Velem szerencsére egyik sem történt meg, ezek rendes srácok voltak.
Adtak kólát, meg mellé sok folyadékot. Zenét hallgattunk, beszélgettünk,
körbetrippeltük a Balatont. A barátnőm azt hazudta 16 éves, a BMW-s kokós meg
letagadott öt évet. Egymásba szerettek, na bumm. A pasi titkolta a baráti
társaság előtt, nehogy megszólják. Utálta a Hugo Boss öltönyös, felvágós, sznob
brigádot, inkább velünk lógott. Bennünk még volt élet.
Egyikünk sem volt már kislányos alkat, akkora melleim voltak, hogy tizennyolcnak
néztem ki, fejben persze még sehol az érettség, a felelősségvállalás, a
konzekvenciák számbavétele. Carpe fucking diem, csak élveztem az üccsit, a
zsibbadást, a trancet kevésbé (akkoriban darkos, electro industrial meg metal
zenéket hallgattam), de az Elements of Life azért mégiscsak beadta a Balaton
Parton. Az otthoni szobám szorongató falainál mindenképpen jobban.
Soha,
egyikük sem erőszakoskodott, vagy kezdett ki velem, pedig mondhatom, sokak
tartózkodtam náluk és mindig készen voltunk valamitől. Nem csak a szinti,
legtöbbször téptünk és pizzát rendeltünk, többnyire hamar kidőltem aludni, a fű
valahogy mindig altató hatással volt rám, legyen az indica vagy sativa. Velük
próbáltam ki először és utoljára a habpatront is, szifonból, töményen, körbeadva,
visszatartva a levegőt és hosszasan letüdőzve. Összeestem a földön, egyperces
röhögőgörcs kíséretében. Nosztalgikus, mennyit tudtam még akkoriban nevetni. És
mennyire nem hiányzott, ha épp nem volt. Semmi. Ha akadt örültem, ha nem volt,
piáltam, vagy csak elvoltam.
Sokszor mondom, az exem húzta ki az első igazi
csíkomat. Ez az amfetamin függőség útján elindító csíknak értendő. A kólára
valahogyan soha sem függtem rá. Kellemes, meg minden, és szívtam már jobb, meg
rosszabb minőségűt is, el lehet vele lenni, de nekem annyira mégsem. Ezek a
srácok lefitymálták a speedet. Szerintük patkányméreg, a legundorítóbb, alja
drog. Akkor még nem spuriztam, legalábbis nem minőségi, egyszer átmosott,
frissen főzött, úgyhogy elfogadtam az igazságokat. Ha a kokó, akkor a kokó.
Felsőbb társadalmi körökben egyébként is az a menő, a presztízs drog. A kurvák,
meg a kokain.
Gettógimi Kőbányán
Ahogyan telt az idő, és
gimibe kerültem, egy igazi gettós gyűjtőbe, ott is szembejött ez meg az, de
szintén gyér minőségben. Vicces, hogy az osztályomon belül is akadt, aki árult,
ki tudja mit és mivel volt ütve, mindenesetre rohadt szórakoztatónak tűnt
irodalom órán a hátsó padban szipogni, amíg a tanár magyarázott. Senkit nem
érdekelt. Néha, mikor szomorú voltam, bedobtam néhányat anyám nyugtatóiból és
úgy mentem suliba, aztán a tanáraim aggódva kérdezték jól vagyok-e, mert nálam
nem az volt a megszokott, mint a többi húsznál, aki fejét a tankönyvön
pihentetve aludt el óra közben.
- Persze, jól vagyok – feleltem, és ennyi elégnek bizonyult. Senkit nem
érdekelt.
Senki nem akart felelősséget vállalni, semmiért. Én sem. Azt hiszem,
most sem szeretnék, de elismerem, minden egyes szippantás a saját döntésem, nem
vagyok már kisdiák, sem elhanyagolt kölyök. Szeretek szívni és valószínűleg
halálomig szeretni fogok. Ha ez bosszant, akkor téged érdekel a történet.
Egyébként csak ismételni tudom magam: Senkit nem érdekel.
Szóval az osztálytársaim
tolták a szarabbnál szarabb cuccokat, betépve jártak órára én meg halálra untam
magam az ingerszegény, halmozottan hátrányos helyzetű közegben és az interneten
ismerkedtem inkább. Ott aztán összehordta a szemetet a szél, a világháló
legmocskosabb bugyraiba kerültem, de hát kellett az inger, az input, a szellemi
kihívás. Kerestem a bajt, mi több, rohantam a baj után aztán később már kéz a
kézben jártunk, magunkkal rántva, akit csak lehetett. Egy BDSM témájú
szextárskeresőn ismerkedtem, és akkor végre valahára jött a közepes minőségű
kék playboyos eki, a magát dominánsnak mondó fiútól. Mainstream budapesti
klubokba jártunk, ahol lakossági minimál szólt, a bogyó gyorsan kiment, a
csíkok is gyengék voltak, de az is jobban adta az életérzés illúzióját, mint
otthon kockulni, vagy a parkban rollerezni.
A BMW-s kokós társaság, meg az
általános sulis barátnőm már rég elkoptak mellőlem. Volt viszont egy Kitti nevű
lány, aki imádta a füvet, meg a faszt, és hozzá jártunk át hétvégente, mert ott
mindent lehetett. Vodka, nyugtatók, egygrammos cigik, amiknek amúgy semmi
értelmük nem volt, nekem ez így pizsipartynak minősült, mert állandóan csak
aludtam tőle, mikor felkeltem meg már mindenki menni készült. Ott nem
szintiztünk, csak ittunk, füveztünk meg gyógyszereztünk, váltakozó sorrendben,
de azt rengeteget. Emlékszem, egyszer, mikor már minden elfogyott, meghámoztuk
a rózsaszín algoflexet és azt szívtuk orrba.
Sokan voltak testvérek, nehéz
körülmények között éltek, apa nélkül, az anyjuk mániákusan gyűjtögetett, úgy
kellett járatokat vájni a lakásban, hogy kijussunk a WC-re, vagy a konyhába.
Bűz, romlott ételek, szinte árva gyerekek, alkohol és agónia.
Egy kőbányai
gettó életképei, ami mégis menedéket nyújtott néhány tizenévesnek, akik egymás
rozoga lelki támaszként roskadoztak az élet túl korán rájuk okádott szemetének
súlya alatt. Az egyik lány, egy tehetős, jó családból származó, afféle
rendeslány címkével ellátott, a családanya és barátnő társadalmilag
ideologizált megtestesítése is oda járt, mert valami mégsem lehetett kóser
otthon, ha inkább a mi társaságunkat kereste, miközben ő nem fogyasztott
semmiből, még csak nem is piált. Az anyja egyébként sokszor küldött étel és
ruhacsomagot vele, néha meg magától nekiállt takarítani, mert már nem bírta
nézni a mocsokban lassanként teljesen elmerülő lakást.
Kitti otthagyta a gimit, hiába könyörögtünk; legalább az érettségit csinálja
meg. Kellett a pénz a lakbérre, az öccsei etetésére, iskolázására, meg persze
fűre is, mert rengeteget smokeolt.
Az egész kamerás modellkedés, webribanckodás, kamozás azzal a kozmetikai
cikkeket értékesítő kamu álláshirdetéssel kezdődött.
Itt még szinte a közelében sem jártam a financiális domina szakmának, eszembe
sem jutott, sőt, próbáltam lebeszélni Kittit erről az egész kamerás dologról
is, a többiekkel egyetemben. Hajthatatlannak tűnt, sőt, az első alkalom után
olyan lelkesen mesélt, milyen szórakoztatóak a lányok, a közeg, a csíkok, meg
az egész, és mennyivel másként bánnak vele, mint mekis kasszásként a lekezelő
managerek. Vagy mint mikor fogkefével kellett takarítania a fugát
minimálbérért. Szinte kedvet kaptam hozzá.
Árufeltöltőből kurva
Mielőtt belemerülnék a
kurvaság mibenlétének boncolgatásába, szeretném elmesélni az árufeltöltői és
takarítói diákmunkám élményeit. Biztosan sokaknak ismerősek ezek, nincs ebben
mit szégyellni – ahogy szerintem a kurvaságban sincs, de erre majd később
kitérek -, valamiből élni kell, és amíg nem ártasz másoknak, szinte mindegy mi
az a munka. Ami neked a legmegfelelőbb, amivel még meg tudsz békélni, amitől el
tudsz aludni este, amitől nem hánysz másnap reggel induláskor, amitől nem érzed
szarul magad. Vagy legalább ezek közül egy. Sokat mondtam?
Szóval másztam létrára, szedegettem le cipős dobozokat, takarítottam le majd
pakoltam vissza őket egyesével, súroltam a padlót négykézláb és adtam vásárlói
útbaigazítást igazi taplóknak.
Akkor döntöttem el, hogy inkább nyelveket fogok
tanulni és egyetemre megyek, vagy előbb baszatom szét magam Amszterdamban a
törökökkel, minthogy én egy életen át ezt a retek melót csináljam, amitől
fizikailag és mentálisan is kikészülök. Nyersen kimondom, de ez az igazság.
Bevallom, előbb állnék kurvának és dugnék pénzért, minthogy takarítsam a szart
éhbérért, miközben emberként sem kezelnek. Erre szerencsére nem került sor, bár
megjártam az adult industry néhány ágazatát. Az okos lányok nem szexelnek a
pénzért, vagy csak nagyon sokért. Ez már mindenki egyéni döntése, én azt sem
ítélem el, ha igen. Ilyen az értékrendem, egy morális mocsár vagyok, nincsenek
erkölcseim, csak gátlásaim. Van, ami már nem fér bele, mert kellemetlen, mert
rosszul vagyok tőle és nincs az a pénz. Ennyi. Felelősséget vállalok a
kurvaságomért.
Mi is valójában a kurva?
A
wiki szótár szerint pénzért nemi szolgáltatást nyújtó személy, főleg nő. Átvitt
értelemben erkölcstelen nő, becstelen, kicsapongó személy. De mi számít
becstelennek, a társadalmi norma szerint? Szerintem mindez szubjektív és belénk
programozták, hogy ha te a szexualitásoddal és nőiségeddel keresel pénzt, akkor
te kurva vagy, miközben meg az egész rendszer úgy van felépítve, hogy azt hidd,
megéri kurvának lenni. Vagy, ha a másik oldalon állsz, elítélni a kurvákat,
erkölcs-csőszt játszani, és a saját komplexusaid ráprojektálni arra, aki meg
meri, vagy egyszerűen csak csinálja (vagy nálad ügyesebben), mert neki ez
fekszik. Ha nem érdekelne, nem ítélkeznél és szó nélkül hagynád. Véleményed
lehet, persze, épp úgy, mint egy pulcsiról a H&M-ben, aminek nem tetszik a
színe. Megnézed, kézbe veszed, visszateszed, tovább mész, elfelejted. A nők
egymást is imádják kurvázni, mindenféle apró hétköznapi dologért. Mert a pasim
megnézte, vagy mert sok pasinak tetszik, mert kurvásan öltözik, ne adj isten még
jól is érzi magát ettől – anyagiaktól mentesen, vagy pont attól.
Sok dominát ismerek, aki kikéri magának, ha lekurvázzák, ők Úrnőként
definiálják magukat, ebben találták meg az identitásukat, vagy így védekeznek,
miközben ők is sötét vágyakat árusítanak, csak többnyire szex nélkül. A
webkamerás modelleknek is szexmentes munkát hirdetnek a stúdiók, de nyilván
akkor kapod a nagy pénzt, ha minél többet mutatsz, minél több helyre hatolsz
be, esetleg más lánnyal imitálsz szexuális aktust a webkamera előtt.
Minek után mindenféle munkából éltem már, társadalmilag elfogadott, idegen
nyelvtudást és számítástechnikai ismereteket igénylő multis, modern rabszolga
melókból is, dominázásból meg kamozásból, bátran ki merem jelenteni, hogy az
irodisták, managerek és HR-esek a corporatek legnagyobb kurvái. Itt még csak a
saját idődet sem oszthatod be, és hiába nem tetszik a feladatkör, nem mondhatsz
nemet. Drogozni és inni sem szabad a policy szerint. Be vagy chippelve, mint
egy kutya, badge van a nyakadban, mindenhol a számaid mérik. Ha lekezelnek és
visszaszólsz, mehetsz a levesbe. Egy picivel adnak több fizut, mint az
átlagnak, hogy ezt válaszd, miközben – az első két év kezdők lelkesedésének
elmúltával, amikor még érdekesek az irodai folyosón miniszoknyában flangáló,
managert magasabb poziért leszopó kurvák – egy mókuskerékben tengődő, kiégett,
excel tologató droid vagy. A rendszer kurvája, aki maga is kurvához és
dominához jár, hogy szexuális szélsőségekben keresse kiszáradt lelkének még
valahol tán élő darabkáit. Muszáj jó képet vágnod a dologhoz, különben nincs
pénz kajára, lakásra, életszínvonalra, szórakozásra. Semmire. Az SSC-k, shared
service centerek a nyugatiak olcsó bedolgozó üzeme, virtuális szemetet
lapátolunk, jóval alacsonyabb fizuért, mint amit a németeknek vagy a briteknek
adnak szimpla érettségivel. Mentálisan megerőszakolnak, elveszik a szabadságod
és közben powerpoint slideokon adják elő, hogy neked ez miért jó, milyen
értékeket képvisel a cég és ellenőrizhetetlen statisztikákkal támasztja alá azt
a profitot, amit te termelsz ki. Mint a kurva, meg a stricije, csak ez
öltönyben megy, kivetítőkön, egy mesterségesen kreált vállalati kultúra
mátrixában. Ugyanaz, mint régen, mikor feladtuk az identitásunkat, mikor a
naphoz és holdhoz imádkozó pogány nomádokat templomba ültették, fejvesztés
terhe mellett, vagy belekényszerítettek az osztrák-magyar monarchiába.
Mindannyian egymás és a globalizáció kurvái vagyunk, akik pénzért árulják saját
magukat és az álszemélyiségüket. Vagy így, vagy úgy. Mikor az állásinterjún
megkérdezik, mi motivál és hol képzeled el magad öt év múlva, mit válaszolsz
azzal a mesterkélt, odaszáradt mosollyal az arcodon?
Kitti azt mondta, semmi sem kötelező
Afféle webkamerás nyílt nap. Egy studió a sok közül, több szobás magánlakás egy
lakótelepen. Minden szobához járt két HD kamera, monitor, számítógép és
operátor, aki chatel helyetted több weboldalon, párhuzamosan. Bármit
fogyaszthatsz, amihez kedved van, csak legyél munkaképes. Szinti, fű, pia, tök
mindegy, csak termeld a tokent, a pénzt, csináld a műsort és jelenj meg. Kittit
operátorként csábították oda, egész türhetőnek számított az angolja, ezt a
legtöbb csajszi, aki ilyesféle munkát csinál, nem mondhatja el magáról. Aztán
persze ő maga is beszállt a lányok közé, mert az operátor kevesebb százalékot
kap, mint a modellek. Priscilla, a petite, kislányos testű, nagyjából
tizenháromnak kinéző barátnőm meg én mentünk, némi vodka lecsúszott, aztán
hamarosan a textil is, mikor láttuk, mennyire anonim és könnyed az egész.
Random nicknevek irkálnak egyszavas üzeneteket a chaten, az egész olyan, mintha
nem is a valóság lenne. Biztosan túl sokat Simseztem.
A tulaj szintén nő volt,
nálunk jóval idősebb, de nagyon kedves és megnyerő. Utólag nem tudom, mennyi
pénzzel húzhattak le minket, nyilván a stúdiónak is jár a leadó, de akkor még
nem volt elég eszem és tapasztalatom, hogy bekérjem a webkamerás oldalak token
és kifizetési statisztikáját a pontos elszámoláshoz. Mindenesetre senki nem
járt rosszul. Tanulópénznek fogom fel. Amint betöltöttük a tizennyolcat, már
fotóztuk is be a személyinket, hogy az adminok elfogadják a regisztrációnkat. A
studióban sosem drogoztam, csak szólóban, otthon, akkor viszont, szinte minden
alkalommal. Valahogy megdobta a kedvem, a kisugárzásom egy-egy csík fehér, kitöltötte
a két show közti időt, elvoltam a zenére, táncoltam nekik, tettem az agyam,
csináltam a műsort. Józanul jóval kevésbé tudtam lelkesedést mutatni egy idő
után. A webkamerázás valójában monoton, futószalag sales, csak magadat
promózod. Rengeteget chatelsz a nézőkkel, mire végre fizet valaki. Arányaiban
túl sok a kamus, aki csak az idődet húzza, kérdezgeti mit vállalsz, mik a
fantáziáid, miközben simán kiveri és egy fillért sem kerestél.
Vasárnaponként jártunk a stúdióba Priscillával, délutántól estig, suli melletti
diákmunka gyanánt. Itt tanultam meg az alapokat és azt, hogyan lehet csalni.
Kitti közben terhes lett, és minket cseppet sem érdekelt, mennyire beteges és
szégyentelen dolog egy kismama babaolajtól csillogó terhes hasát simogatni a perverzeknek.
Egyre többet fizettek, miközben egyre kevesebbet kellett tennünk érte. Minden
kifacsarodott, valaki pofátlan összegeket ajánlott, ha Kitti videóra veszi a
szülést és eladja neki.
Rengetegen gerjedtek a pisire és fekáliára – a mai napig sem értem miért. Ez
utóbbit összegyúrt, olvasztott csokoládéval csaltuk el, azt kenegettük
egymáson, undorodó arccal haraptunk bele és többet kaszáltunk vele negyed órán
belül, mint két napi bejelentett munkával. A pisilést farpofák közé rejtett
fecskendővel csaltuk el, megfelelő szögben beállítva a webkamerát. Bakik persze
előfordultak, például mikor Priscilla szájába kellett volna csorgatnom az
aranyesőt, és véletlenül az arcába ejtettem a műanyag fecskendőt. A közös
chatablakba többször is beírták, hogy fake és csalás, de még így is
irgalmatlanul sokan nézték és jó részük így is lelkesen csipogtatta a
tokenszámlálót. A dildókra és öklözésre is hasonlóan igénytelen, de hatásos
metódusaink voltak. A kamera kétdimenziós képet sugárzott, még sehol sem volt a
VR szemüveg, meg azok a rózsaszín, távirányíthatós kis rezgő játékszerek, amik
újabban minden chaturbates lányból kilógnak. Megfelelő szögben, begyakorolt
kézmozdulatokkal, bármit, bárhol eltüntettünk magunkban és egymásban is. Kitti
sokat zsörtölődött a bénaságunkon, akárhányszor elrontottuk és lebuktunk a
nézők előtt, hiába mutatta és gyakoroltatta el velünk ezredszer is, hogy kell
profin eltüntetni a bal karom könyékig Priscilla fokhagymaseggében.
A főnök elnéző mosollyal számolgatta a pénzt nap végén.
- Úgy tűnik, mindegy mit csinálnak. Két szőke tizennyolc éves, ennyi a
recept.
Nagyon hamar rájöttem, egymagam, otthon egy HD Logitechkel, saját kontóra jóval
több pénzt csinálok, mint ezek a lányok valaha fognak. A két idegen nyelv olyan
piacokat nyitott meg nekem, ahová nekik nem volt bejárásuk. Nem volt szükségem
senkire. Csak egy megírt személyiségre, akit virtuálisan alkottam meg és
árultam a visszajáró virtuális vendégeimnek, kemény percdíjakért. És rengeteg,
rengeteg amfetaminra.
Sniffany (saját blogja: sniffany.blog.hu)
FIGYELEM! A fenti történet nem azt a célt szolgálja, hogy bárkit hasonló
szerek fogyasztására buzdítson. Sorozatunk célja a tájékoztatás: hogy
bemutassuk, milyen sokféle célból és módon fogyasztanak az emberek
tudatmódosító szereket. Ha érdekel a drogtéma - akár fogyasztó vagy,
akár a területen dolgozó szakember, aggódó szülő vagy szimplán jobbító
szándékú aktív polgár -, szeretsz írni és szeretnél hozzájárulni a
Drogriporter tájékoztató munkájához, akkor itt az alkalom: írj nekünk
cikket a Drogriporter blogra! Amennyiben a cikked megfelel a tartalmi és
minőségi elvárásainknak, akár rendszeres szerzővé is válhatsz. Írhatsz
arról, hogy szerinted hogyan kellene átalakítani a hazai drogpolitikát,
milyen törvényekre, programokra lenne szükség, blogolhatsz a
fogyasztóként/partizóként/szülőként/szakemberként stb. szerzett
tapasztalataidról. Tudósíthatsz arról, hogy milyen jó és rossz
drogpolitikai példák vannak idehaza és külföldön. Írhatsz drogtémájú
könyvekről, filmekről is. A cikkek terjedelme lehetőleg ne haladja meg
szóközökkel együtt az 5-6000 karaktert. A cikkeket a rightsreporter(kukac)rightsreporter.net címre küldd! Akár megfelel az írásod, akár
nem, egy héten belül válaszolunk.