A szakemberek körében közhely, hogy minél korábban próbál ki valaki drogokat, annál nagyobb eséllyel lesznek problémái később a szerhasználattal. De mi van azokkal, akiknél ez a találkozás jóval későbbi életkorra, mondjuk a 40-es éveikre esik? Olvasónk, Polly beszámolója következik!
A drogokat sokszor a fiatal generációval kötjük össze. Pláne a kezdő drogfogyasztókról gondoljuk azt, hogy leginkább 18-20 év körüliek. Én 40 éves koromban próbáltam először „kemény” drogot. Elmesélem, érdekes lehet egy ilyen beszámoló is.
Kemény drogról beszélek, de szívem szerint valami mást mondanék helyette, mert már elég fiatalon, gimnáziumban komoly dolgom akadt a számomra talán legkeményebb droggal: a csokoládéval. Na jó, nem. Viccelek. Természetesen nem a csokiról, hanem az alkoholról van szó. Hovatovább, ha már kinyitottam poénból egy zárójelet, írok is bele valamit: a cukornál addiktívabb szert nem ismerek, és a csokoládé sincs olyan messze tőle. 11-16 éves korom között napi két-három tábla csúszott le minden gond nélkül. Csak akkor ment lejjebb ez az adag, mikor elkezdtem cigizni helyette. Zárójel bezár.
Szóval az alkohol ment sokáig, rendszeresen. Párszor füveztem is, de nem jött be. Igazából csak akkor szívtam el egy spanglit elvétve, ha ingyen kínálták, és nem volt pénzem piára. Évente 1-2 alkalomról volt szó. Aztán huszonvalahány évesen belefutottam egy nagyon erős spangliba, teljesen kiütött, azzal el is ment a kedvem az egésztől. Vagy 15 évig rá se néztem többet a kannabiszra. Az alkohol volt a leghűségesebb barátom, benne nem csalódtam soha.
Az alkohol leépítése
Harmincegynehány évesen merült fel bennem először komolyan, hogy esetleg alkoholista vagyok. Eltartott egy pár évig, míg ez valóban tudatosult. Nem akarom a drága olvasót a részletekkel untatni, maradjunk csak annyiban, hogy harmincas éveim második felére elkezdtem komolyan foglalkozni a kérdéssel, és rendbe tenni az alkohollal való viszonyomat.
Az absztinencia számomra nem pálya, túlságosan szeretem a piát ahhoz, hogy teljesen lemondjak róla, de szerencsére eléggé saját magamat ahhoz, hogy azért észnél legyek. Manapság hetente egyszer piálok, néha kétszer, esetleg, ha szabadságon vagyok, akár háromszor is, de nyoma sincs a régi lerészegedéseknek, egy üveg bor fölé ritkán megyek már. Néha két korsó sör is épp elég. Nem akarok senkit arra bátorítani, hogy kövesse a példámat, de hozzá kell tenni, hogy ez a mértékletesség annak is köszönhető, hogy közben újra megpróbáltam a kannabiszt, és ezúttal rá is szoktam.
[Kedves olvasók, tudom, hogy várjátok már, hogy rátérjek az „igazi” drogokra. Mindjárt, csak először ezt el kell mesélni, különben nem érthető a sztori. Bocs.]
Szóval harmincas éveim második felében úgy döntöttem, hogy rendbeszedem magam. Életvitelben nem voltam teljesen szétcsúszva, volt munkám, családom, barátaim is. Csak hát depressziós voltam, magányos, nihilista. És egy szép nap úgy döntöttem, hogy ennek véget kell vetni. Nem magamért. Hanem a gyerekeimért.
Úgyhogy elkezdtem lejjebb jönni a piáról, sportolni, emberekkel kedvesebb lenni, meg ilyenek. 40 év felé közelítettem már, mikor a lejjebb jövetelnek elértem a határához. Nehéz dolog ez. Fel kellett ismernem, hogy hacsak nem választom a tökéletes absztinenciát, az én akaraterőm ezen a szinten kevés. Ha megiszom egy pohár sört, csak frusztrál a második hiánya, akkor inkább nem iszom egyáltalán.
A nemivás ellenben azt is jelentené, hogy számos barátommal gyakorlatilag felszámolom a kapcsolatomat, ami meg nem éri meg. Szóval be kellett látnom, hogy az alkohol lejjebb adásához szükségem van valami mankóra - ez lett a fű. A fű kis aranyos izéke, még konkrét másnaposság sincs utána, még hízlalni se hízlal, és számomra sokkal könnyebb mértéket tartani vele, mint a szesszel.
Egy ideje már inkább füvezek, mint iszom. Előfordul, hogy kibontok egy sört, de be se fejezem, másnap a lefolyóban végzi. Spangliból elmegy napi egy szál. De még arra is rakok füstszűrőt, mert minek leszokni a dohányzásról, ha utána egy talpas spanglival tíz perc alatt letolom a tüdőbe az egy doboz cigire számolt napi kátrányadagot.
Jócskán mérsékeltem a fogyasztást tehát, de nem azok közé a hősök közé tartozom, akik nagy küzdelemben legyőzték a démonjaikat, és mára tisztán élnek. Nem, én inkább félrevontam őket, és elmagyaráztam nekik, hogy most kicsit hátrébb lesznek sorolva, de azért itt maradnak a szeretteim körében, és időnként áldozok is majd az oltárukon, méghozzá nagy örömmel. Más szóval megtanultam kordában tartani a függőségemet.
(Nem erről szól ez az írás, de gondolom, most vannak páran, akik szívesen vennék, ha elmagyaráznám, hogy hogyan. Nekik most csak ennyit üzenek: szeretni kell saját magadat. Tényleg, komolyan, gyengéden szeretni. Másképp nehezen megy az ilyesmi.)
Találkozás a kokainnal
Hát, ebben az önkontrollos időszakban történt, hogy összetalálkoztam a kokainnal. Tök mindegy, hogyan, nem mesélem el, a lényeg, hogy alkalmam nyílt kipróbálni. A kemény drogoktól mindig is féltem, valószínűleg ezért nem is próbáltam ki előtte soha. Annyi rosszat hallottam felőlük, és annyira féltem a saját akaraterőtlenségemtől, hogy inkább messzire kerültem őket. Szerencsére ez nem is volt nehéz, nem sokat forogtam drogfogyasztók között. Az én barátaim alkoholisták voltak.
Történt azonban, hogy így, már jócskán benőtt fejlággyal, alkalmam nyílt megkóstolni a kokaint. Eleinte nem akartam. Ha nem is féltem tőle annyira, mint korábban, azért kicsit tartottam tőle, hogy mi lesz. De 40 év körül, kapuzárási pánik idején az ember pont olyan passzban van, hogy nagyon érdeklik az új típusú impulzusok.
Csábított a felfedezés gondolata. De még ennél is inkább csábított az a lehetőség, hogy egy kemény drogot az uralmam alatt tartsak. Ha korábban féltem ezektől a szerektől, az éppen azért volt, mert úgy éreztem, hogy erősebbek lennének nálam. Az életemnek ebben az új szakaszában azonban úgy tűnt, hogy immár tudok elég erősnek lenni ahhoz, hogy óvatosan megcibáljam az oroszlán bajszát. Hezitáltam pár napot, majd a kérdés eldöntetett: elhívtam kávézni egy haveromat, és megkértem, hogy vegyen nekem fél gramm kokót.
Az első alkalom nem volt túl meggyőző. Elnyomtuk azt a fél grammot ketten a pasimmal. Alkoholt nem ittunk, füvezni nem füveztünk. A cucc viszonylag tisztának is tűnt (ezt persze nem én, a kezdő fogyasztó állapítottam meg, hanem a pasim). Nagyon kellemes, nagyon laza érzés volt, de nem mondanám, hogy magával ragadott. Tetszett a teljesen új impulzus, de úgy éreztem, egy istenes ivászathoz képest ez lepkefing. Semmi utóhatás másnap, harmadnap sem. Próbáltam, jó volt, ennyi volt, zéró addikció, semmi külön említésre méltó esemény.
Egyszerre voltam csalódott és elégedett. Örültem neki, hogy nem kerített hatalmába a szer, örültem, hogy a "jó, jó, de semmi különös"-kategóriába került, de csalódott is voltam. Ez volna az a nagy dolog? Ettől van mindenki beszarva, erre állnak rá az emberek? Éreztem, hogy nem teljes a kép. És kis hezitálás után úgy döntöttem, hogy akkor tovább megyek.
Kacérkodás az MDMA-val
Hagytam magamnak 3-4 hónap nyugalmat, aztán egy este bezárkóztunk a pasimmal a lakásba másfél üveg rummal és két kicsi tablettával. Nem akarok senkit drogfogyasztásra biztatni, de ha egyszer az életedben ki akarsz próbálni valamit abból, amit én láttam, legyen az egy egész éjszakás szexparti sok alkohollal, sok fűvel és egy-egy ekivel. Este 8 körül kezdtük, ha jól emlékszem hajnali 6 körül hagytuk abba, na itt jött le végre, hogy miről van szó valójában.
De lejött az is, hogy ez viszont tényleg veszélyes. Másnap nem, de harmadnap levert voltam, folyton arra gondoltam, hogy most, hogy megismertem a szexet droggal, mi lesz, ha ezután kiábrándító lesz anélkül, mi van, ha ezért az egy estéért beáldoztam az életem összes többi, józan szexét, folyton erről akartam beszélni, legszívesebben felhívtam volna mindenkit, hogy elmeséljem, kipróbáltam, és mekkora élmény volt, de vigyázni fogok vele. Nem mondanám, hogy annyira magával ragadott, hogy már a következő hétvégén újra bevállaltam volna, de mikor arra gondoltam, hogy most pár hónapig nem nyúlok droghoz, kicsit kétségbe estem. Soknak tűnt az a pár hónap.
De hát éppen ezen mértem le a veszély mértékét. Nem normális ez így, gondoltam, és egy vagy két héttel később, mikor már kitisztult a fejem annyira, hogy meg tudjam győzni saját magamat, félrevontam a barátom, és azt mondtam neki, hogy én ekit, MDMA-t évente maximum kétszer vállalok be, különben nem leszek a magam ura. Ő azt mondta erre, legyen inkább évente egy. Ennyiben maradtunk.
Egy teljes évig viszonylag ritkán, de rendszeresen vágyakoztam az újabb ekis élmény után, de sikerült meggyőznöm magam, hogy jó lesz az az egy év szünet. A pasimnak még inkább, fiatal korában volt időszak, amikor nagyon rajta volt, és sokkal keményebb a lejövője, mint nekem. Egyetlen éjszaka MDMA egy hét súlyos depressziót eredményez nála, émelyítő kedvetlenséggel, általános levertséggel, szuicíd impulzusokkal. "Egyszer megöl ez a szar" - mondta egy nap, mire én azt válaszoltam, hogy oké, akkor ez volt az utolsó. Azt mondta, jó.
Szóval az eki / MDMA pár alkalom után tiltólistára került, de közben csak megjött a kokain. Kiderült, hogy kicsit nagyobb adagban, alkohollal, fűvel kísérve azért nagyot tud szólni ő is.
Varázsgomba
Kipróbáltam a varázsgombát is, ami megint más volt, sokkal kevésbé addiktív, de nem kevésbé intenzív. Irtó izgalmas, de kicsit talán túl intellektuális tripp nekem, agyalok én épp eleget józanul is, nem feltétlen a filozofikus transzcendenciát keresem hétvégi kikapcsolódásnak. És itt meg is álltam. Normális minőségű amfetamint, LSD-t beszerezni én nem tudok, a herointól félek, a kristályról semmi olyat nem hallottam, ami csábítana, a maradék szarokról még annyira se.
Így telt el pár év mostanáig. Megállapodtunk a pasimmal, hogy maximum 3 havonta egyszer veszünk bármilyen kemény drogot, szóval évente max. 4-szer használunk ilyesmit. Ezt az első két évben kicsit nehéz vol betartani, titkon abban reménykedtünk, hogy majd csak lesz valami parti, ahol leesik ingyen egy vagy két csík, "ha nem fizetünk érte, nem számít"-alapon, de hát nem vagyunk már olyan korban, amikor ez csak úgy spontán előfordul.
Egyetlen egyszer ajánlotta föl, épp pár hónapja egy barátnőm, hogy meghív egy csíkra, de akkor is visszautasítottam. Nem nagyon volt kedvem hozzá, pláne ha a pasim nem kap belőle, másrészt a csaj keményen rajta van a kokón mostanában, gondoltam, hátha nem veszi elő, ha én nem csatlakozok be, és úgy is lett. Szóval évente 3-4 alkalommal drogozunk, és ez olyannyira elég, hogy nem is hiányzik több. A kezdeti izgatottság elmúlt, megismerkedtem a drogokkal, köszi, de jól vagyok nélkülük is. Kicsit olyan ez, mint a vakáció. Oké, sokszor várjuk epekedve, de ha valaki már szeptember 1-jén nekiáll tervezni a jövő évi nyaralását, az váltson melót, mert valami baj van. Mikor eltervezem a következő drogpartit, türelmetlenül várom a nagy napot, de a fennmaradó időben nem foglalkozom vele. (Kulisszatitok: tegnap írtam ezt a szöveget, ma újraolvasom. Tegnap, írás közben, hogy így beszéltem róla, eléggé megkívántam egy kis kokaint. Mára ez lecsengett, úgy olvasom vissza a saját szövegem, mintha nem is rólam szólna. Most, ebben a pillanatban egyáltalán nem kívánom a drogot, pedig valamikor márciusban használtam utoljára.)
Sóvárgás és kontroll
Tapasztalatlan drogfogyasztónak számítok, kb. 5 éve volt az első alkalmam. Elhamarkodott volna ebből az időszakból messzemenő következtetéseket levonni, de ma úgy áll a helyzet, hogy a kemény drogok, pontosabban a kokain és a gomba jelen vannak az életemben. Fűszerezik évente párszor, de az idő nagy részében eszembe se jutnak. Azt ugyanakkor nem mondanám, hogy nem vagyok függő. Mert rendszerint, mikor eszembe jut a drog, az első gondolatom az, hogy de jó volna megint. Van egy kis sóvárgás mindig. Ez nem normális szerintem. Hiába nyugszom le 10-ből 9-szer, hiába hagy alább a vágy, mikor belegondolok, hogy akkor be kéne szerezni, megszervezni egy éjszakát plusz pár napot a gyerekek nélkül, felkészülni a lejövőre, megtámogatni a pasimat is utána, szóval hiába ejtem gond nélkül a tervet 10-ből 9-szer, azért csak ott ficánkol bennem az érzés, hogy de jó volna mégis. Ilyenkor félrevonom a démont, az ölembe ültetem, és kedvesen elmagyarázom neki, hogy ha eljön az ideje, foglalkozom vele is, becsszó. Szilveszterkor, születésnapomon kirúgunk a hámból. De most nem, most mással vagyok elfoglalva.
Szeretem az érzést, hogy uralmam alatt tartom a drogot. Szeretem a vagányságot, hogy kipróbáltam. De még jobban szeretem a tudatot, hogy a drog része az én kellemesen kiegyensúlyozott életemnek, de nem hajtott az uralma alá mégse. Összességében azt a konklúziót vontam le, hogy ha arra kell a drog, hogy egyszer-egyszer, ritkán fűszerezze, feldobja a szürke hétköznapokat, de egyébként jól vagyok, ki vagyok békülve az életemmel... akkor belefér. Óvatosan, okosan, alázattal, de ha érzem, hogy én vagyok az erősebb, akkor be lehet vállalni. Viszont abban is biztos vagyok, hogy nagyon jó döntés volt messzire elkerülni, amikor még szarul voltam és gyenge.
Polly
FIGYELEM! A fenti történet nem azt a célt szolgálja, hogy bárkit
hasonló
szerek fogyasztására buzdítson. Sorozatunk célja a tájékoztatás: hogy
bemutassuk, milyen sokféle célból és módon fogyasztanak az emberek
tudatmódosító szereket. Ha érdekel a drogtéma - akár fogyasztó vagy,
akár a területen dolgozó szakember, aggódó szülő vagy szimplán jobbító
szándékú aktív polgár -, szeretsz írni és szeretnél hozzájárulni a
Drogriporter tájékoztató munkájához, akkor itt az alkalom: írj nekünk
cikket a Drogriporter blogra! Amennyiben a cikked megfelel a tartalmi és
minőségi elvárásainknak, akár rendszeres szerzővé is válhatsz. Írhatsz
arról, hogy szerinted hogyan kellene átalakítani a hazai drogpolitikát,
milyen törvényekre, programokra lenne szükség, blogolhatsz a
fogyasztóként/partizóként/szülőként/szakemberként stb. szerzett
tapasztalataidról. Tudósíthatsz arról, hogy milyen jó és rossz
drogpolitikai példák vannak idehaza és külföldön. Írhatsz drogtémájú
könyvekről, filmekről is. A cikkek terjedelme lehetőleg ne haladja meg
szóközökkel együtt az 5-6000 karaktert. A cikkeket a
rightsreporter(kukac)rightsreporter.net címre küldd! Akár megfelel az
írásod, akár
nem, egy héten belül válaszolunk.