Réka pszichedelikus utazásokat tett a belső
kozmoszának felfedézésére - és terapeuta segítségével próbálta
feldolgozni az élményeit. Olvasói élménybeszámoló következik!
Sokat gondolkoztam, hogy
megírjam-e a saját történetem (nem nagyon vagyok a szavak embere), de végül is
azért írtam meg, mert bízom abban, hogy talán egy kicsit hozzá tudok járulni a pszichedelikus
szereket övező tévhitek, előítéletek csökkentéséhez, és a történetemen
keresztül be tudom mutatni, hogy ezeknek a szereknek a tudatosabb használatában,
milyen terápiás lehetőségek vannak. Én magam olyan fajta változást, önismeretet
kaptam a pszichedelikus élmények terápiás feldolgozásával, amiről álmodni se
mertem. Amit én megértettem abból, amit átéltem, hogy ezek a szerek
megfelelően képzett szakemberrel és megfelelő körülmények között (set és
setting) használva, nagyon nagy segítséget adhatnak trauma feldolgozásban,
makacsul berögzült minták átdolgozásában, önismeretben. Ebben a rövid leírásban
nem emelnék ki egy utazást sem részletesen, inkább megpróbálom elmondani az
utazások és a terápia számomra legfontosabb tapasztalatait.
Mondhatom, hogy szinte mindenem megvolt az
életemben, nem éltem ugyan nagy lábon, de volt munkám, családom, barátaim, mégis
azt éreztem, hogy állandóan szomorú vagyok, nem érdekelnek a mindennapi élet
dolgai, nem tudok jelen lenni. Azt éreztem, hogy ugyan teszem a dolgom nap,
mint nap, de mintha nem éreznék. Mintha minden, ami történik, nem velem
történne. Mióta az eszemet tudom féltem az emberektől. Ha lehetett kerültem
mindenkit. Ugyanakkor, így utólag visszanézve állandóan lobbanékony voltam,
mindig ingerülten, haraggal reagáltam a legkisebb vitában is. Belül
értéktelenséget, ürességet, félelmet és szégyent éreztem. A külvilág ebből
viszont nem túl sokat vett észre. Mosolyogtam, dolgoztam, társalogtam.
Aztán egy ponton az életem
összeomlott, és megkerestem egy terapeutát. Elkezdtünk dolgozni és közben
valaki beszélt nekem az ayahuascáról. Azt sem tudtam, hogy eszik-e vagy isszák,
mert előtte semmilyen pszichedelikus szert nem fogyasztottam, de aztán gyorsan
kiderült - itták. Mielőtt az első szertartásra elmentem, sok mindent olvastam a
témával kapcsolatban, mert féltem. Féltem, mert a drogokról csak egy féle
fogalmam volt, hogy minden drog az ördögtől való, lezülleszt, romlásba dönt és
mindenki, aki használja lecsúszott hajléktalanként végzi az utcán.
Nagyon nehéz
volt ez az időszak, mert nemcsak a belső nehézségeimmel kellett megküzdenem,
hanem ezekkel az előítéletekkel, félelmekkel is. Mi van, ha tényleg igaz, ha
rákkattanok és az utcán végzem? Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy a
legtöbb utazásomra megfelelően képzett segítők és jó néhányszor (számomra
hiteles) sámán kíséretében került sor. Mostani tapasztalatommal már azt mondom,
hogy szerintem nem a drog vagy az alkohol az, ami a kilátástalanságba,
depresszióba sodorja az embert. Mindezek előtt még van egy fontos momentum, ami
sokszor - mire ide jut az ember - feledésbe merül. Ez pedig az életünk során
(és főleg a gyerekkorban) elszenvedett, de fel nem dolgozott traumák, negatív
tapasztalatok, agresszió és félelem belülről romboló megléte, és a feltétel
nélküli szeretet és elfogadás hiánya.
Felkészülés
Számomra minden utazást terápiás
beszélgetés előzött meg. Arról beszéltünk, hogy mi az, ami ott és akkor, az
adott élethelyzetben engem foglalkoztat, ami nehézséget okoz, amin változtatni
szeretnék, amiről azt éreztem elakadásban vagyok. Ez sok minden volt, de legfőképp
a szüleimhez fűződő viszonyom, az életem során szerzett traumáim (elsősorban a
gyerekkori traumák), a párkapcsolatom. Ezeket a terápiás beszélgetéseket
követte a szertartás (többnyire ayahuasca, gomba vagy MDMA (ez utóbbi ugyan nem
pszichedelikus). Az aya szertartások előtt néhány napos diétát tartottam, ami
elsősorban a só, cukor, vörös húsok, alkohol és kávé elhagyását jelentette. Ha
ezt véletlenül nem megfelelően tettem meg, jó eséllyel számíthattam erősebb
purgálásra (hányás – mondjuk erre amúgy is) vagy fejfájásra. A lényege ezeknek
a szabályoknak azonban azt hiszem, sokkal inkább a lelki elköteleződésben, és a
belső munkára történő ráhangolódásban volt.
Minden utazás előtt megfogalmaztam,
hogy mivel akarok dolgozni aznap (illetve inkább éjszaka), milyen kérdésre
szeretnénk választ kapni, mire szeretnék rálátni magamban (intenció). Ezzel a tudat
felszínéhez még inkább közelebb került az, amivel dolgozni akartam, segítve az utazás
„fókuszáltságát”, hogy ne csak úgy, véletlenszerűen jöjjenek az élmények. A
szertartások alatt erősen ajánlott volt ülni vagy feküdni, de mindenképp
egyhelyben és csendben maradni. Minden belső utazás számomra elengedhetetlen
„kelléke” volt még a megfelelően összeválogatott zene, dobolás, ideális esetben
icaro-k (gyógyító énekek) éneklése, amik nagyon erősen segítették az élmény
felépülését és bemélyülését. Adtak egy ívet az egésznek.
Utazás
Sokféle utazásom volt. Megtapasztaltam, ahogy feloldódom a végtelen, mindent átölelő, feltétel nélküli szeretetben, ahogy eggyé válok vele, és én magam vagyok a szeretet. Láttam a kozmosz végtelenségét, minden élő és élettelen egységét. Átéltem, ahogy beleragadok a félelemben, ahogy elborít a rettegés, a pánik, ahogy közelít felém az őrület és teljes ellenállásban vagyok az élménnyel szemben, majd amikor átadom magam neki, az átfordul és a legcsodálatosabb feloldódás, erő és szeretet születik belőle. Átéltem, hogy meghalok, lassan eggyé válok a talajjal és feloldódom benne, majd ugyanebből a talajból újra megformálódom és ujjászületek. Volt, hogy óráknak tűnő, hosszú perceken keresztül egész testemben megállíthatatlanul remegtem, ahogy az évtizedeken át felhalmozódott feszültség és állandó készenléti állapot távozott belőlem. Máskor tanítást kaptam, hogy-hogyan tudom magam a jelenben tartani, amikor a mindennapokban egy trigger hatására automatikusan beindul a disszociáció – egy komplett mindfulness tanfolyam volt pár óra alatt (micsoda ár-érték arány!). Aztán meg arról kaptam tanítást, hogy mit tehetek én magam, hogy a depresszió folytó szürkeségét megtörjem.
Az élmények a szertől függően
eltérőek voltak. Ami mégis közös volt bennük, hogy rálátást kaptam önmagamra, működési
módomra, hiedelmeimre, azok eredetére, gyökerére. Ráláttam arra, hogy hogyan
viselkedem a párkapcsolatomban, végre átéltem és ki tudtam fejezni, hogy mennyire
fáj a szeretet hiánya. Felszínre jött és átéltem a gyerekkorom óta bennem lévő
szégyent, fájdalmat, és sokszor korrekciós élményt is kaptam rá. De nem mindig.
Ami szerintem nem baj. Mert én azt tapasztaltam, hogy a gyógyulás legtöbbször nem
az élményben történik. Legalább is a nyugati elme számára nem. Az őslakosoknak,
akik világképének, kozmológiájának szerves részét képezik a pszichedelikus
élmények, egészen más viszonyban vannak ezekkel a szerekkel (tanítónövényeknek,
mesternövényeknek hívják őket), egy – egy ilyen élmény önmagában is mélyen
gyógyító lehet. A nyugati ember azonban - úgy tapasztaltam - sokszor hajlamos
azt képzelni, hogy a változás, az élmény megélésével már meg is történt benne.
Többször voltam tanúja ilyennek, miközben láttam, hogy az adott ember ugyanúgy
működik tovább a mindennapokban. Nem mondom, hogy nem történik ilyen hirtelen
változás, biztosan van ilyen is, nekem azonban az esetek nagy részében, hetek-hónapok
sok-sok utómunkájával sikerült az élmények integrálása.
Feldolgozás
Mit is jelent ez pontosan? Sokáig nem igazán értettem, hogy miről beszélnek azok, akik belső munkát emlegetnek, meg az élmény integrációját. Aztán lassan összeállt a kép. Épp hazamentem egy ilyen utazás után, megvilágosodva, boldogan, mert éppen ráláttam magamra, hogy én hogyan viselkedem vitás helyzetekben, hogy mindig milyen jól meg tudom magyarázni, hogy nekem van igazam. Két-három napig én voltam a megtestesült Buddha, mígnem egy vitás helyzetben újra lesöpörtem a másik embert a porondról. Összetörve mentem a terápiás ülésre, hogy akkor most mi van?? Aztán szépen lassan elkezdtük kibontani, hogy mi az, amire ráláttam az utazás alatt ezzel kapcsolatban, hogy mit érzek, amikor vitatkozom, és hogy mi ezeknek az érzéseknek a gyökere. Szépen lassan ezekben a vitás helyzetekben meg tudtam figyelni, ahogy elönt a félelem a megszégyenüléstől, és hogy személyemben érzem fenyegetve magam. Közben a terápiás üléseknek köszönhetően megtanultam elviselni ezeket az érzéseket, megértettem honnan erednek, miért érzek így és végül ma már egész sokszor tudok úgy lenni ezekben a helyzetekben, hogy be sem indulnak ezek az érzések, vagy ha beindulnak is észreveszem, tudatosítom őket és nem sodornak magukkal.
Úgyhogy maga a folyamat az volt,
egy-egy utazás után, a terápiás üléseken dolgoztam fel a tapasztalatokat,
belátásokat, tanításokat és a változást bennem ezeknek a mindennapi életbe
történő átültetése jelentette (integráció). A terapeuta segített abban is, hogy
mely területeken vagyok elakadásban, ott volt ellenpólusnak, amikor a túlzott
„spiritualitás” csapdájába akartam esni, vagy újra és újra az utazásokba menekülni, ami
szintén a valóság, a felelősségvállalás előli menekülés egyik formája szerintem.
Ott volt akkor is, amikor magam is azt hittem, hogy az élmény hatására már meg
is változtam. Őszintén? Ebben az integrációs folyamatban bizony semmi felemelő
vagy misztikus nincs. Ez bizony keserves, többnyire lassú (bár egy idő után
egyre gyorsabb) izzadságszagú, sokszor fájdalmas vagy félelmetes folyamat volt.
A mindennapi életbe kellet alkalmaznom az újfajta viselkedést, máshogy
cselekednem, olyan dolgokat megtennem, amik félelemmel töltöttek el – mert a
változást ez hozta. Mindehhez a kiindulást, az erőt azonban az adta, amit az
utazásban átéltem. Olyan erős volt az élmény, olyan mély szinten éltem át, hogy
nem tagadhattam le magam előtt a tükröt, amit tartott vagy éppen a szeretetet,
amit átéltem. Már nem mondhattam, hogy számomra nem létezik a szeretet - mert
átéltem, megtapasztaltam. Azt hiszem ez tartott a leghosszabb ideig –
felépítenem magamban és az életemben a szeretetet. Elhinnem, hogy szerethető
vagyok és tudok szeretetet adni.
Fejlődés
Évek kellettek hozzá, nagyon lassú folyamat volt - de végül sikerült a fájdalomból és félelemből emelt elefántcsont tornyomat lebontani, és helyette felépíteni magamban a szeretetet és a biztonságot. Így visszagondolva, talán mégis van ebben valami felemelő. Amikor lassan végre sikerül megélnem a kapcsolódást önmagamhoz, másokhoz, a világhoz, amikor egy-egy régi, negatív beidegződést, hiedelmet sikerül végül felülírni – az bizony csodálatos.
Felmerülhet a kérdés, hogy mi a jó a már egyszer, valamikor megtapasztalt félelem vagy szégyen átélésében. Amit én megéltem, hogy a bennem mélyen elásva meglévő, és nehéz, negatív érzésekhez végre kapcsolódni tudtam, a felszínre jöttek, biztonságos körülmények között átélhettem azokat az érzéseket, amik korábban kimondhatatlanok, elviselhetetlenek voltak. Azok az érzések, mindig is ott voltak bennem. Ezek alkották az önértékelésem és identitásom alapját, a világhoz, a többi emberhez fűződő viszonyom alapját és mozgatórugóit. Csakhogy ezek az érzések annyira fájdalmasak, félelmetesek, elviselhetetlenek, rombolóak voltak, hogy védekezésképpen - mint a legtöbben tesszük az ilyen érzésekkel – száműztem őket. Ami ebből felnőttkoromra megmaradt az az értéktelenség, a szégyen, a félelem érzése, a különböző testi tünetek, a biztonságos kötődés hiánya, a düh – de már az eredetük homályba veszett, vagy ugyan tudtam róla, de nem tudtam felülírni.
Miért nem elég szerintem egy barát vagy haver, aki az utazás alatt jelen van? Az utazás során legtöbbször nem beszélgettünk, de minden utazásban nagyon fontos szerepe volt a tapasztalt és képzett kísérőnek, segítőnek, mert például egy - a megfelelő időben adott - érintés, egy megfelelő mondat nagyon erős korrekciós élménnyel bírt. Ugyanígy, ha beleragadtam egy ellenállásba, mert féltem a rám váró élménytől, fontos volt, hogy a segítő át tudott lendíteni ezeken és hozzásegített ahhoz, hogy át tudjam élni a felszínre kívánkozó tudattartalmat – bármi legyen is az. Mert az előrelépést mindig az élmény megélése és nem elkerülése adta. Sőt, a nem megfelelő set és setting-ben átélt félelmetes, nehéz élmény (bad trip) megfelelően képzett terapeuta segítsége nélkül, feldolgozatlanul akár káros is lehet.
Mi az, amit elsősorban kaptam? Egy
szóval azt mondanám tudatosságot. Rálátást önmagamra. A lehetőséget, hogy a
gyerekkorban kialakult sérüléseimet felülírjam, a kialakult mintáim felismerjem
és megváltoztassam. Nem lett egycsapásra nehézségektől, szomorúságtól, nehéz
pillanatoktól mentes az életem. De már sokkal jobban megértem magam, az
érzéseim, nagyon sok mintám átírtam, megváltozott a viselkedésem, a reakcióim,
a gondolkodásom önmagamról, és a másik emberről. Már tudom magam jól és
biztonságban érezni önmagamban, az emberek között, a világban. Ha nem is minden
régi mintát, reakciót tudok megállítani egy-egy trigger hatására, de már nagyon
sokszor felismerem mi fut le bennem és (többnyire) tudatosan jelen tudok benne
lenni. Röviden, ami nagyon fontos szerintem a pszichedelikus szerek terápiás
használatához, az a megfelelően képzett szakember, a megfelelő set és setting
és az élmény feldolgozása és integrációja.
Én, a magam részéről mindig hálás leszek azért a folyamatért, amin
ezeknek a szereknek a segítségével végigmentem, és azoknak az embereknek, akik
ebben mellettem voltak. Nem volt könnyű – de nagyon megérte!
Réka
FIGYELEM! A fenti történet nem azt a célt szolgálja, hogy bárkit
hasonló
szerek fogyasztására buzdítson. Sorozatunk célja a tájékoztatás: hogy
bemutassuk, milyen sokféle célból és módon fogyasztanak az emberek
tudatmódosító szereket. Ha érdekel a drogtéma - akár fogyasztó vagy,
akár a területen dolgozó szakember, aggódó szülő vagy szimplán jobbító
szándékú aktív polgár -, szeretsz írni és szeretnél hozzájárulni a
Drogriporter tájékoztató munkájához, akkor itt az alkalom: írj nekünk
cikket a Drogriporter blogra! Amennyiben a cikked megfelel a tartalmi és
minőségi elvárásainknak, akár rendszeres szerzővé is válhatsz. Írhatsz
arról, hogy szerinted hogyan kellene átalakítani a hazai drogpolitikát,
milyen törvényekre, programokra lenne szükség, blogolhatsz a
fogyasztóként/partizóként/szülőként/szakemberként stb. szerzett
tapasztalataidról. Tudósíthatsz arról, hogy milyen jó és rossz
drogpolitikai példák vannak idehaza és külföldön. Írhatsz drogtémájú
könyvekről, filmekről is. A cikkek terjedelme lehetőleg ne haladja meg
szóközökkel együtt az 5-6000 karaktert. A cikkeket a
rightsreporter(kukac)rightsreporter.net címre küldd! Akár megfelel az
írásod, akár
nem, egy héten belül válaszolunk.