VISSZAVESSZÜK, AMI A MIÉNK! 5. rész: Amerikai Egyesült Államok

A drogháború hazájában is egyre hangosabbak a jogaikért és emberi méltóságukért kiálló droghasználók. Dokumentumfilm sorozatunk ötödik része.

Az epizódot az oldal tetején lehet megnézni, a magyar felirat automatikusan elindul.

Sorozatunk korábbi részeiben láthattuk, hogy a droghasználó aktivizmus Nyugat-Európában állami támogatással jött létre. Nem feltétlenül humanizmusból, hanem az intravánás droghasználók között terjedő HIV járvány megfékezése érdekében, a kormányok elkezdtek szövetségesként tekinteni az amúgy bűnözőként kezelt és lenézett intravénás droghasználókra is. Elsősorban a metadon fenntartó programokkal stabilizált, de legalizáltan továbbra is opioidokat fogyasztó használókat elkezdték emberszámba venni, mely a a kirekesztettségük és kriminalizációjuk csökkenését is eredmenyezte.

A mai részben bemutatjuk, hogyan tudott droghasználó mozgalom létrejönni a kegyetlenül kriminalizáló és kirekesztő, a drogháborút az egész világra rászabadító Amerikai Egyesült Államokban is.

Egyik szereplőnk Hollis, aki 1986-ban egy hotelszobában mentette meg egy ismerősét a túladagolásos haláltól. Mentőt hívott, azok meg egyből értesítették a rendőrséget. A helyszínre érkező rendőrök első dolga az volt, hogy Hollist az ágyhoz bilincselték.

Így "csupán" egy állami oktató programban kellett részt vennie, de az esemény egész életére kihatással lett. Priusza miatt többek között nem kaphat munkát, nem tud kivenni lakást, nem járhat iskolába, és nem tud hitelt sem felvenni.

Filmünk másik szereplője Louise Beale Vincent szerint éppen ez az, ami a leginkább jellemzi az Amerikai hozzállást:

Elválasztjuk őket a családjuktól, a barátaiktól, elidegenítjük őket a munkavégzéstől, megszüntetjük a közösséggel fenntartott kapcsolatukat, és végül a szabadságuktól is megfosztjuk őket. És amikor az embereknek már semmijük sem maradt, akkor halálra drogozzák magukat. Segíteni kellene inkább nekik, hogy újra kapcsolódni tudjanak."

Louise 12-13 éves korában kezdett illegális drogot használni, és a mai napig aktív használónak tartja magát. Úgy érezte, hogy az USA-ban leginkább elterjedt, 12 lépcsős modell megfosztotta őt a gondolkodás lehetőségétől és nem adott neki elfogadható magyarázatot függőségére sem. Az elfogadást, a közösséget és a túlzott önvád alóli felmentést az ártalomcsökkentő közösségben találta meg, majd elkezdett azon dolgozni, hogy Észak Karolinában is legyen tűcsere program.

Harmadik szereplőnk Robert Suarez, aki hajléktalan droghasználóból vált aktivistává, a VOCAL New York segítségével (a VOCAL betűszó, hangost, hangadót jelent, a Voices Of Community Activists & Leaders, vagyis a Közösségi Aktivisták és Vezetők Hangja rövidítése). A VOCAL New York volt az egyik első nyíltan droghasználókat tömörítő szervezet az Egyesült Államokban. A kilencvenes évek végén jött létre, kezdetben a Hepatitis C kezelés eléréséért, mert abban az időben az intravénás droghasználók még ki voltak zárva a vírusfertőzés interferon kezelésének lehetőségéből. A VOCAL NY aktivizmusára az olyan látványos utcai akciók és felvonulások jellemzőek, mint az ACT-UP megmozdulásai a 80-as kilencvenes években a HIV kezelés elérhetőségéért. A VOCAL NY tagjai nem csak a droghasználókat képviselik, hanem mindazon alacsony jövedelmű embereket ,akik HIV-vel élnek, a drogháború áldozatai, illetve hajléktalanok.

A VOCAL aktivistái elérték, hogy életbe lépjen a "jó szamaritánus" törvény, ami annyit jelent, hogy New York államban a mentő nem hív rendőrt, amennyiben túladagoláshoz hívják. Ez a gyakorlat sok embernek a halálát jelentette korábban, mert a rendőrtől való félelem miatt nem mertek mentőt hívni hozzájuk.

Sikerült továbbá feloldani a tűcserével és a tűk birtoklásával kapcsolatos jogi ellentmondásokat is, és elérték, hogy visszavonják a Rockefeller drogtörvényeket, amelyek alapján a bírák 1973 óta nem adhattak enyhébb büntetést New York államban, mint 15 év börtönt, relative kevés drog birtoklásáért vagy eladásáért.

A VOCAL New York munkásságát Bill de Blasio korábbi New York-i polgármester így méltatta:

Az Egyesült Államokban ugyanakkor sokkal nehezebben és lassabban jöttek létre droghasználó szervezetek. Meglehetősen nehéz úgy szakszervezetet működtetni, hogy nincs egyetemes egészségügyi ellátás, az aktivistákat bármikor letartóztathatják, vagy meghalhatnak túladagolásban. Sokáig ezért a droghasználók inkább az ártalomcsökkentő szervezetek munkatársaiként dolgoztak, de nem "sorstárs segítőként" vagy felvállalt identitással.

Amikor az Egyesült Államokban jártunk, mindig úgy tűnt nekem, hogy míg az ártalomcsökkentés Nyugat Európában egy intézményesült, professzionalizált, sokszor felülről lefelé létrehozott, elfogadott és államilag támogatott beavatkozást jelent, addig az Egyesült Államokban inkább egyfajta lázadó, forradalmi, punkos-balos és jellemzően droghasználók által létrehozott, alulról építkező mozgalmat takar.

Egyik nagy eredménye ennek az alulról építkező amerikai ártalomcsökkentő mozgalomnak a naloxon elterjesztése. A naloxon egy olyan életmentő gyógyszer, melynek annyi hatása van, hogy az agyi receptorokról lelöki az oda csatlakozó opiátokat.gy azonnal vissza lehet fordítani a heroin vagy fentanil okozta drogtúladagolást. Magyarországon is ezt használják a mentők. De itthon nem engedik meg azt, amit számos országban, köztük Amerikában elértek, hogy ezt az egyébként teljesen ártalmatlan szert az aktív droghasználóknak adhassák oda, hogy mindig kéznél legyen, ha valaki túladagolná magát. A droghasználókat az ártalomcsökkentő szervezetek megtanítják a túladagolás kezelésére és a naloxon használatára. Filmünkben a naloxon osztásának életmentő hatásáról Dan Bigg beszél nagyon szépen. Ő volt az, aki a Chicago Felépülés Szövetség (Chicago Recovery Alliance) munkatársaként elterjesztette a Naloxone osztását az USA-ban.

Hollis is az ártalomcsökkentésben találta meg élete küldetését. Sokáig a San Francisco-i Droghasználók Egyesülete (San Francisco Drug Users Union) által létrehozott kontakt központban és tűcsere programban dolgozott. Hollis kliensei között több olyan droghasználó is volt, akik még gyerekként jöttek Amerikába a vörös khmerek terrorja elől menekülő szüleikkel a 80-as években. Az Egyesült Államok a kilencvenes évek és 2000-es évek elején azokat a kambodzsai származású amerikaiakat, akik valamilyen bűncselekményt követtek el, kiutasította az országból majd visszaküldte Kambodzsába. Ezek a fiatal droghasználók nem is beszélték már az anyanyelvüket és teljesen elveszetten érkeztek haza. Hollis úgy döntött, hogy velük megy, és ártalomcsökkentő szervezetet alapít Phnom Penh-ben. Életének erről a szakaszáról ebben a filmben lehet többet megtudni. Hollis az amerikai droghasználó mozgalom legnagyobb teljesítményének azt tartja, hogy már

Ebben a szobában rengeteg injektáláshoz asszisztáltak, senki nem halt meg benne, és mindenkit vissza tudtak hozni, aki túladagolta magát. Hollis szerint amíg nem történik meg a droghasználók dekriminalizációja és az ilyen szobák legális létesítése, semmi esély nincs megállítani a járványszerűen terjedő túladagolásokat.

2020-ban 2.3 millió ember volt börtönben az Egyesült Államokban, ebből 450-ezer ember nem erőszakos kábítószerrel kapcsolatos bűncselekményért. A rendőrség évente egymillió esetben indít eljárást drogok miatt, köztük aránytalanul sok fekete vagy latínó ember ellen, ahogy a héten már írtunk róla. Louise szavaival:

Míg korábban 5, ma már 30 droghasználó szervezet van az Egyesült államokban. Őket tömöríti a Városi Túlélők Társasága (Urban Survivors Union) amit Louise vezet. Ha sikerülne elérniük céljukat, a drogháború felszámolását, az nem csak az Egyesült Államokra, hanem a föld minden országára nézve felszabadító hatással lenne. Meggyőződésem, hogy ha ennek egyszer vége lesz, és lesz még emberiség és lesznek még történészek, akkor ők ugyanazzal az értetlen borzongással fognak majd visszatekinteni a drogtilalom elmúlt 60-100 évére, mint mi ma az inkvizíció, vagy a boszorkányüldözés őrületére.

A következő részben Ausztráliába és Új-Zélandra kalandozunk el.

Az epizód elkészítésének hátteréről:

Ahhoz képest, hogy mekkora ország és milyen sok droghasználó szervezet működik benne, összesen három interjúra volt költségvetésünk. Louise-sal és Roberttel Greensboro-ban kellett interjút készíteni, és az interneten találtam hozzájuk videóst Paul Byun személyében. Hollis szünetelteti az ártalomcsökkentő munkát és egy lakókocsiban él a farkaskutyájával. Őt egy Boseman nevű kisvárosban tudta meginterjúvolni egy Rusty Squire nevű videós. Ehhez az epizódhoz nagyon sok korábbi archívumunkat használtam. Még 2011-ben hívtak meg minket az Austin-i ártalomcsökkentő konferenciára filmezni, ahol sok VOCAL tagot meg tudtunk interjúvolni, és készítettünk is velük egy filmet az amerikai droghasználó aktivizmusról. Ezeket az interjúkat néztem meg újra és használtam fel a mozgalom történetének átfogóbb bemutatásához. Az epizód egy jelentős részét teszi ki a Dan Biggel 2010-ben bécsben az AIDS konferencián forgatott interjúnk. Dan az amerikai mozgalom nagyon fontos alakja volt, sokat dolgozott azon, hogy a naloxon a világon mindenhol elterjedhessen. 2018-as halála megrázta a világ ártalomcsökkentő közösségét.

Szöveg és film: Takács István Gábor
A magyar feliratot Elődi Anna készítette

Kik azok a drog- vagy kábítószer-használók akikről a filmsorozat szól?

Az, hogy kábítószer-használó, leginkább egy jogi kategória. Azokat az embereket jelöli, akik az ENSZ egyezményekben és az országok büntető törvénykönyvében listázott tiltott szereket használják. A világon rengeteg ember van, aki tiltott szereket használt már életében, vagy használ jelenleg is. Ezeknek az embereknek a jelentős része különösebb probléma nélkül használja ezeket a szereket, nem válik tőlük függővé, alkalomszerűen, bizonyos eseményekhez kötve használ. Azt is mondhatjuk, hogy gazdagítja a droghasználat az életüket. Van egy kisebbségük a tiltott szerek használóinak, akiknek az életében a tiltott szerek használata sokkal nagyobb teret nyer, vagy akik függővé válnak ezektől a szerektől és a droghasználat rájuk és környezetükre nézve "problémássá válik". Vannak köztük olyanok, akik injekciósan használnak tiltott szereket, például heroint vagy kokaint. A drogtilalom mindenkire érvényes, de kevésbé hat a különböző drogokat használó és különböző szocio-ökonómiai, vagy társadalmi státuszú emberek életére. A leginkább pont azokat érinti negatívan a büntető drogpolitika, akiknek egyébként is nagyobb problémájuk van, akik marginazáltabbak, akik kockázatosabban és veszélyesebb szereket használnak. A filmsorozatunk elsősorban ezeknek az embereknek a polgárjogi harcáról szól.