Pont nekünk magyaroknak kellene a leginkább felismernünk, milyen fontos a kisebbségek jogainak védelme, és a nemzetközi emberi jogi intézmények tekintélye.
A magyar sajtó - joggal - azt ünnepeli, hogy a terrorizmus vádjával öt év börtönbüntetésre ítélt két székely férfit feltételesen szabadlábra helyezték. (Az ügyről részletesen Ács Dani számolt be a 444-en!)
Sokan koncepciós pert emlegettek, amikor a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) tagjait bebörtönözték - hiszen a vádak meglehetősen ingatag alapon álltak. Hiszen bombát, fegyvert nem találtak (legfeljebb pirotechnikai eszközöket), és az ügyészség vádjait az elsőfokú bíróság darabokra szedte. A bizonyítás során használt egyik hangfelvétellel kapcsolatban felmerült az a gyanú is, hogy a titkosszolgálat törvénytelenül gyűjtött információt a magyar nacionalistákról. A Legfelsőbb Bíróság azonban, nagy megrökönyödést váltva ki, szigorú ítéletet hozott. Az ügynek még nincs vége - az érintettek a strasbourg-i Emberi Jogok Európai Bíróságához (EJEB) fordultak jogorvoslatért az őket ért igazságtalanságért.
Mit tanulhatunk mi, a trianoni határokon belül élő magyarok, ebből az ügyből?
Hogy személyesen mennyire szimpatikusak nekünk a HVIM által képviselt eszmék, és maguk a nemzeti radikális, gyakran románellenes sovinizmustól fűtött aktivisták, azt tegyük most félre. Nézzük csak azt, hogy mit tanulhatunk kisebbség és többség, jogállam és rendőrállam viszonyáról ebből az esetből!
Először is azt, hogy érdemes bízni a jogállamban - és érdemes félni attól, amikor a jogállamot támadások érik.
Hiszen egy népszerűtlen kisebbségnek, mint amilyenek a székely radikálisok Romániában, nem sok esélyük lenne arra, hogy szabadon és méltósággal éljék az életüket, éljék meg a másságukat, ha nem léteznének jogállami intézmények, amelyek akár a többségi akarattal szembeszállva is képesek megvédeni őket.Mutatja ez az ügy azt is, hogy milyen könnyen úrrá lehet az igazságszolgáltatás intézményeinek tanult ügyészei, bírói körében is a kisebbség-ellenes elfogultság, előítélet. Olyannyira, hogy paranoid ellenségképek által táplált konteóknak adnak hitelt, amikor már minden egyes jelet, minden egyes tényt képesek úgy értelmezni, hogy az bizonyítékot szolgáltasson a Nagy Összeesküvésre.
És milyen kártékony is lehet az, amikor hatóságok titkos beszivárgással és adatgyűjtéssel demoralizálnak, diszkreditálnak kisebbségi mozgalmakat. És a magánbeszélgetések kontextusból kiragadott részleteit aztán tudják úgy csócsálni, értelmezni, hogy azok mind az állítólagos terrorista szándékot támasztják alá. Hiszen egy magánbeszélgetésben az emberek hajlamosak arra, hogy nagyívű, indulatos, bombasztikus kijelentéseket, fogadalmakat tegyenek, esetleg vicceljenek - amikről aztán már egy bírósági tárgyalóteremben nehéz megítélni, hogy mi is volt mögöttük a szándék.
Tegyük a szívünkre a kezünket: vajon hányan nem tettünk olyan meggondolatlan kijelentést magánbeszélgetéseinkben általunk utált politikusokra, pártokra, amikben különféle válogatott sorscsapásokat olvastunk a fejükre? De ez jelenti-e azt, hogy másnap kimentünk, és megvertük vagy felrobbantottuk az adott politikust? Nos, ezek a beszélgetések, ha felvételről a terrorista összeesküvés nyomai után szimatoló jogalkalmazók elé kerülnek, mind bizonyítékul szolgálhatnak arra, aminek a létezéséről ők meg vannak győződve.
És ezért különösen fontos, hogy legyenek olyan nemzetközi intézmények, mint az EJEB, amelyek jogorvoslatot nyújthatnak a kisebbségek tagjainak, amikor az adott nemzetállamuk keretei között már nincs más jogorvoslati lehetőségük.És végül de nem utolsósorban: tanulhatunk az ügyből a társadalmi szolidaritás fontosságáról is. Szőcs Zoltán, az egyik elítélt például elmondta, milyen sokat jelentettek, milyen sok erőt adtak neki azok a tiltakozások, az összefogás, a tüntetések, amelyeknek látszólag semmi hatása nem volt a folyamatra.
Idehaza, Magyarországon, a kormánypárti sajtóban nem olvashatunk ezekről a tanulságokról. Az egész ügyet elintézik annyival, hogy magyar testvéreink a nagyromán sovinizmus áldozatául estek, és nem vonják le az eset nemzetek fölötti tanulságait. Hiszen ez fájdalmas szembenézéshez és beismerésekhez vezetne.
Be kellene például ismerni, hogy a demokrácia több, mint a többség zsarnoksága. Hogy a jogállam - és a hatalmi ágak szétválasztása - mennyire fontos. Mert csak ez tudja szavatolni a népszerűtlen kisebbségeknek, hogy megéljék a többség által megvetett másságukat. Hogy milyen veszélyes, amikor egy állam izraeli kémprogramokkal aktivistákat, újságírókat figyel meg és tesz meg közellenségnek.
Veszélyes, amikor az állam legmagasabb pozícióban ülő képviselői folyamatosan egy összeesküvési elméletet szajkóznak a nemzeti érdekeket tudatosan eláruló idegen ügynökökről, akik belülről és kívülről bomlasztják az államot.Amikor a közélet minden eseményét ennek az összeesküvési elméletnek a lencséjén keresztül képesek csak látni és láttatni - és még a legártatlanabb beszélgetésből, kommunikációból is képesek kiolvasni a nemzetellenes összeesküvés bizonyítékait.
Vajon hány olyan ellenzéki, kisebbségi és újságíró van, aki magánbeszélgetéseiben nem tett olyan kijelentést Orbánra és pártjára, amiből nem lehet - izzadtságszagú erőfeszítéssel, kontextusból kiragadva - kimutatni, hogy lám, erőszakos hatalomátvételre készülnek?
Be kellene ismerni azt is, hogy pont nekünk, magyaroknak, mennyire öngól a nemzeti szuverenitásra és önzésre hivatkozva aláásni a nemzetközi emberi jogi egyezmények és intézmények hitelét és erejét. Hogy mennyire kontraproduktív a határon túli magyar kisebbségek számára az, amikor a magyar kormány az európai bíróságokat becsmérli. Mert vajon akkor a nagyromán állam nem teheti-e majd ugyanezt a magyar kisebbséggel szemben?