Felszabadulás a szokások rabságából

Az ókori görögök is tudták, hogy az ember szenvedélyes lény - de nem mindegy, hogy a szenvedélyeit hogyan fókuszálja.

Antiszthenész athéni filozófustól, akit a cinikus iskola alapítójának tartanak, egyszer megkérdezték, hogy mi a legnehezebb a világon (Diogenész Laertiosz, A görög filozófusok élete, VI. könyv). A válaszát nehéz lefordítani magyarra, de nagyjából azt válaszolta, hogy elfelejteni, ami nem igaz. A görög apomanthano igét angolul unlearn-ként szokták fordítani. Ez magyarul több, mint egyszerű felejtés. A korábban tanult hamis tudás átírása új tudással. A korábban elsajátított rossz szokás átírása új, jó szokásokkal.

Egy kulcsfontosságú eleme ez a Szókratész iránymutatását követő görög filozófiai iskolák tanításának.

Ennek a tudásnak egy részét a puszta tekintély alapján, konformitásból fogadtuk el. Szokásaink jelentős része megküzdési stratégia, amit úgy igazán soha nem is gondoltunk át. Nem is tudatosodik bennünk, hogy ezek az egyszer bevésődött ismeretek és szokások mennyire meghatározzák nem csak azt, amit a világról gondolunk, de azt is, akikké váltunk - akik vagyunk.

Szókratész szerint a filozófus útja radikális szakítást jelent ezzel a tudással - “ki kell tanulnunk belőle” ahhoz, hogy a valódi tanulás megkezdődhessen (Platón, Phaidrosz 96c). Minél több konvencionális tudással van azonban tele a fejünk, annál nagyobb a felfuvalkodottságunk és gőgünk (hübrisz), ami nehézzé teszi ezt a valódi tanulást.

Amikor aztán a fent említett Antiszthenész - aki mellesleg különösen mogorva ember hírében állott, aki állítólag soha nem engedett igazán közel a szívéhez senkit Szókratészen kívül - azt tanácsolta egy ifjúnak, hogy ha tanítványává akar szegődni, akkor hozzon egy üres írótáblát. Ezzel allegorikusan arra utalt, hogy amennyiben filozófus-növendékké kíván válni, akkor a korábban elsajátított tudást el kell felejtenie. Ki kell belőle tanulnia, hogy a tanítása elkezdődhessen. Tiszta lap - tabula rasa.

Talán ez, és nem csak mogorvasága, volt az oka annak, hogy egyébként nagyon kevés tanítványt tűrt meg maga mellett. Az egyikük volt az a Diogenész, aki ismertségében felülmúlta mesterét, és akit a későbbi korok festményein hordóban lakó hippiként szoktak ábrázolni. Az egyébként gazdag családból származó Diogenész annyira éhezett és szomjazott a valódi bölcsességre, hogy még akkor sem tágított Antiszthenész mellől, amikor az a botjával rámért kiadós ütésekkel próbálta távol tartani. A kemény “beavatás” jelentősége az volt, hogy a leendő tanítvány valóban képes-e feladni a gőgöt és elfogadni azt az intellektuális alázatot, ami szükséges a tanításához. Diogenész átment a próbán.

Ilyen például az, hogy az emberi elme egyáltalán nem merev és statikus, mint valami oszlopokból és pillérekből álló kőépítmény. Sokkal inkább olyan, mint egy sáros út, tele egymást metsző, keresztező, átrajzoló szekérnyomok bonyolult hálózatával. Amelyben egyes nyomok csak felszínesek, alig látszanak, más nyomok viszont mélyen bevésődtek a gyakori használattól.

Hogy átrajzolja a maga kommunikációs szupersztrádáit. Éppúgy folyamatosan alakítjuk a saját agyunk idegsejtjei közötti kommunikációs útvonalakat, mint ahogy a szekerek átrajzolják a sáros út barázdáit. Ezek az útvonalak azért keletkeznek, hogy a külvilág bizonyos kihívásaival szemben egy tanult választ adjanak, ami bizonyos ingerekre, triggerekre több-kevesebb automatizmussal beindul. Ezáltal megspórolják nekünk, hogy minden egyes alkalommal újra kelljen időt és energiát fordítani egy probléma megoldására.

Egyesek ezeket a függőségeket az agy betegségének nevezik. És tény, hogy egy súlyos, krónikus függőség bizony éppolyan kóros elváltozásokkal jár együtt, mint a krónikus betegségek. De végső soron a függőség az agyunk evolúciósan kódolt működési, alkalmazkodási módjának szerves következménye, bármennyire torz viselkedéshez, szellemi-fizikai lelépüléshez is vezessen. Hogy a függőséget nem egyszerűen egy külső “kórokozó” - esetünkben például a drog - okozza, azt igazolja az is, hogy az emberek viselkedésektől is függővé válhatnak. És a viselkedési függőségek éppúgy az agynak a jutalmazóközpontjában indítanak el hasonló változásokat, mint a drogfüggőség.

Antiszthenésznek bizony van igazsága abban, hogy az életben a legnehezebb dolog megváltoztatni a rossz szokásainkat. Arisztotelész szerint valamit elfelejteni (valamiből “kitanulni”) éppolyan nehéz, mint valamit megtanulni. Ez így van még az olyan “ártatlan” szokásokkal is, amik rutinként beépülnek a mindennapokba, és így van egy napi két doboz cigit elszívó dohányos függőségével is. De a jó hír az, hogy még a legsúlyosabb, évtizedekig elhúzódó függőség sem okoz teljesen visszafordíthatatlan változásokat az agyban, ami reménytelenné teszi a felépülést.

A cinikus (künikosz) filozófusok, mint Antiszthenész vagy Diogenész, nem voltak a modern értelemben véve cinikusak. Nem utasították el azt, hogy az embernek van egy nemesebb természete, hogy vannak értékek, amelyekért érdemes küzdeni. Csak éppen azt gondolták, hogy a társadalom a maga konvencionális rendjével és külsődleges konformitást megkövetelő szabályaival (nomosz) az, ami megakadályozza, hogy az emberek eljussanak a helyes, jó élethez (eudaimónia) - saját jobb természetükhöz.

Amit nap mint nap teszünk, hogy állítólag boldogak legyünk - hajszoljuk a vagyont, hírnevet, elismerést, hatalmat stb. - azzal inkább csak a zavart növeljük az elménkben.

Amikor az akkori világ leghatalmasabb embere, Nagy Sándor meglátogatta Diogenészt, és megkérdezte tőle, hogy mit kíván tőle, a filozófus csak annyit felelt: “Elállod a napfényt.” Talán van még bármilyen tételesen kifejtett filozófiai tanítás, ami ennél jobban kifejezi azt a derűs, dacos attitűdöt, amit a bölcsességet kutató ember, a szellem embere tanúsít a mindenkori hatalom korrumpáló erejével szemben?

Az ókori görögök nem ismerték még a dopamint és a hasonló ingerületátvivő anyagokat. De arra elég jól ráéreztek, hogy a hibás ítéleteink, gondolataink miként indítanak el olyan szenvedélyeket, amelyek az emberi elmét bilincsbe verik.

Ennek érdekében önmegtartóztató életet éltek (aszkézisz), és kerülték a tudatot elködösítő szenvedélyeket felkorbácsoló tevékenységeket. Olyannyira, hogy Antithenésznek egyenesen azt a mondatot tulajdonítják, hogy inkább megőrülnie, mintsem hogy bármilyen élvezet éljen át.

Szókratész követői közül persze nem minden filozófus jutott el annyira szélsőséges következtetésekig, mint Antithenész a maga aszkézisével és emberkerülésével. Vagy Diogenész, aki a korabeli Athén hivatásos punkja volt, és minden alkalmat megragadott, hogy provokálja a derék nyárspolgárokat.

Arisztotelész szerint a boldog, jó élet (eudaimónia) nem egy passzív állapot, amibe úgy egyszer csak belesimulunk, mint kulcs a zárba. Nem jó érzéseknek a halmaza, ami eláraszt minket. Nem képességek vagy anyagi dolgok birtoklásáról szól: tehát a boldogsághoz nem azáltal juthatunk el, hogy minél több képességre és minél több dologra teszünk szert, amit birtokolhatunk. A boldogság tevékenység. Folyamatos munka. Összpontosítás. Ebből a szempontból Arisztotelész boldogsága közel áll ahhoz, amit Csíkszentmihályi Mihály flow-nak nevezett.

A szokások - a szekérnyomok a sáros úton - szükségszerű velejárói az emberi létezésnek. Tanulással keletkeznek. Szenvedélyes tanulással - hiszen mindenki meggyőződhet arról, hogy csak az válik szokásunkká, amit szenvedéllyel űzünk. Például milyen könnyen kihullanak a fejünkből azok a tanult ismeretek, amelyekhez nem fűződik érzelem. Megtanuljuk őket egy vizsgára - aztán kihullanak a memóriánkból. Ki emlékszik még az érettségi tételekre? És nem csak az eltelt idő miatt kevesen.

A szokás görögül hexisz, latinul habitus - mindkét szó birtoklást jelöl. Egy olyan lelki beállítottságot jelent, amikor az egyén tevékenysége egy bizonyos tárgyra irányul. Van, amikor a habitusaink uralnak minket, vetnek rabszolgaságba. És van, amikor a habitus, amennyiben a kiválóságra, erényre (arété) való törekvésből származik, akkor maga a megszerzett (visszaszerzett?) szabadság. Így tehát a rossz szokásoktól való szabaduláshoz nem egyszerűen a szenvedélyes szokások megtagadásával jutunk el, hanem szükségünk van új, jó szokásokat megtanulni helyettük. Amik csak akkor képesek mély barázdát vájni az elménk országútján, ha szenvedélyesek.

Arisztotelész szerint a valódi gyönyör velejárója a megfelelő (erényes) cselekedeteinknek. Amikor az ember összpontosít és kreatívan alkot, a gyönyör jön magától. Amikor azonban csak a gyönyört keressük önmagáért (hedonizmus), akkor a gyönyör megkeseredik és szenvedéssé válik.

Leon R. Kaas, a Chicago-i Egyetem professzora egy pár éve megjelent könyvében megjegyzi, hogy Arisztotelész szerint

Valóban, a lelkünket uraló, szívünket hevítő szenvedélyek azok, amik a leginkább meghatároznak minket. Arisztotelész szerint az emberek többségét az egyszerű földi gyönyörök iránti szenvedély határozza meg: étel, szex, pihenés, szórakozás. Az emberek egy másik csoportját alapvetően a hírnév, a dicsőség és a mások feletti hatalom az, ami szenvedélybe hoz. Némileg ehhez tartozik a vagyongyűjtés iránti szenvedély. És csupán az emberek egy kisebbségének szívét hevíti a bölcsesség iránti szenvedély (philoszophia).

Ezek a szenvedélyek határozzák meg azt is, milyen emberi kapcsolatok létesítésére helyezzük a hangsúlyt.

Vajon csak az erotikus vonzalom (erosz) határozza meg, kikkel lépünk kapcsolatba? Vagy a hasznosság, amit a karrierünk szempontjából mérleglünk? Hogy mit tudunk tőlük megszerezni? Esetleg a közös érdeklődés, a közös szokások? Mindannyiunknak voltak/vannak ilyen kapcsolatai, kár tagadni. Ezzel nincs is baj önmagában, amennyiben nem ezeket a kapcsolatokat helyezzük a középpontba.

Az emberi kapcsolatok legmagasabb formája az ókori görögök szerint nem a család, és nem is a házasság vagy a romantikus szerelem. Hanem a barátság. A barátságnak is az a formája, amit a bölcsesség iránti közös szeretet tart össze. Hiszen amikor a vagyont vagy hatalmat kell megosztani, az versengéshez vezet. Amikor viszont a világról, önmagunkról alkotott gondolatainkat osztjuk meg egymással, az soha nem fogyhat ki - és a megosztásukkal csak egyre gazdagabbak leszünk.

Igaz barátot Kaas professzor (és Arisztotelész) szerint nem úgy találhatunk, ha megismerjük a világnézetét, a származását, nemét és vagyoni helyzetét. Hanem ha megismerjük a szívében munkáló szenvedélyt, ami meghatározza a jellemét.