Szexedukáció? Drogprevenció? Minek, megoldjuk mink itthon, okosba!

Gondolatok arról, hogy a miniszterelnök állításával szemben miért nem lehet csak a szülőkre bízni a szexuális felvilágosítást és a drogprevenciót.

“A szülő dönti el, hogy mikor, milyen kérdésekkel, milyen szavakkal vezeti be a gyereket a szexualitás bonyolult világába,” jelentette ki a miniszterelnök, aki szerint nincs szükség iskolai szexuális felvilágosításra. Szerinte "itthon megoldjuk." Ugyanő egyszer állítólag azt is mondta egy kormányülésen (belsős pletyka szerint), hogy minek ide iskolai drogprevenció: be kell küldeni egy rendőrt az iskolába, aki elmondja, milyen büntetést lehet kapni drogozásért, oszt jónapot.

Hiszen maga a miniszterelnök adja ékes bizonyítékát annak, hogy mennyi sületlenséget képes összegondolni egy szülő a szexualitásról.

Egyértelmű, hogy két teljesen eltérő jelenségről van szó, és az, hogy valakinek milyen a szexuális orientációja, semmilyen módon nem befolyásolja, hogy egyébként pedofíliára hajlamos-e. Ezzel szemben - és ezt rendszerint elfelejtik a kormányzati megmondóemberek - a gyermekek elleni szexuális abúzus esetek túlnyomó többségét még csak nem is pedofilok követik el - hanem heteroszexuális ragadozók, akik többnyire olyan tekintélyelvű hierarchikus intézményekben szeretnek tevékenykedni, ahol ki vannak nekik szolgáltatva nők, gyermekek.

A Dunning-Kruger hatás szerint annál magabiztosabb tud lenni valaki egy témában, minél felszínesebb ismeretei vannak. És ez a magabiztosság azzal párhuzamosan zsugorodik össze, ahogyan az illető elmélyültebb ismereteket szerez. Miniszterelnökünk a diagram által szemléltetett első hullámnak a csúcsában szerepel: mindenhez ért, mint ahogy minden magyar ért a focihoz. Borzasztó magabiztosan képes ismételgetni a maga közhelyeit és előítéletes féligazságait.

A magyar társadalom jelentős része bizony borzasztó prűd és előítéletes, amikor a szexualitásról van szó, és a leginkább egyáltalán nem beszél róla, ha bármilyen szexuális problémája van. Inkább a szőnyeg alá söpri, aztán az ebből keletkező fájdalmat és a stresszt pedig szépen elissza vagy elgyűlölködi, ahogy szokta. Ne szólj szám, nem fáj fejem - tartja a mondás, és a magyar emberek egy jelentős része bizony eszerint él. Még azok is sokan cikinek tartják a pszichológushoz járást, akik megengedhetnék maguknak.

Ha pedig valakinek a konvencionálistól kicsit is eltérő szexuális vágyai vagy identitása van, azt rögtön megbélyegzik és megvetéssel jutalmazzák. Még akkor is, ha két felnőtt ember konszenzuális kapcsolatáról van szó. Különösen, ha esetleg nem hajlandó szégyellni magát érte, hamut szórni a fejére és egész életében bujkálni (akkor még talán elnéznék neki). Teli vagyunk olyan emberekkel, akik kettős életet élnek, és meghasonlanak a felszínen élt látszatélet és az időről-időre felbukkanó árnyékélet között, amit a titkolózás és a szégyen köde rejt el.

A nemi úton terjedő betegségekről az átlagember tudása finoman szólva hézagos, rengeteg buta tévhit tenyészik fogamzásgátlásról és védekezésről az utcai folklórban. Az emberek nem mennek el szűrésre, ami meglátszik például azon is, hogy milyen sok HIV fertőzés jut el az AIDS stádiumba nálunk - pedig ha időben kiderülne, akkor egy egyszerű gyógyszeres kezelésen tünet- és fertőzésmentesen élhetnének a fertőzés után az emberek. Ennek az oka is főleg a stigma: hiszen egy csomó ember még mindig azt gondolja, hogy egy HIV-el élővel még kezet fogni is veszélyes. Pedig ami igazán veszélyes, az a bigottság.

A férfitársadalom nőkhöz való viszonya bizony leginkább a pattintott kőkorszakban leledzik. A női szexualitás tabutéma, még mindig élénken élnek a buta sztereotípiák azzal kapcsolatban, hogy “a nők a Vénuszról érkeztek” és hasonlók. A családon és munkahelyen (vagy ne adj Isten egyházközségen) belüli erőszak szintén tabutéma. Ha egy nő veszi a bátorságot, és előáll azzal, hogy abúzus áldozatává vált, a leginkább még őt hurcolják meg ahelyett, hogy védelmet vagy támogatást kapna.

És félreértés ne essék: nem csak “azokról”, “másokról” beszélek, hanem magunkról, magamat is beleértve, akit szintén sok szempontból a szexualitáshoz való hagyományos magyar hozzáállás egyik áldozatának tartok. Hiszen végignézve a fiatal és a felnőtt éveimen, vajon milyen sok stressztől, szégyentől, önpusztítástól és ártalomtól megszabadulhattam volna, ha már kamaszként meg tudom beszélni a problémáimat egy hozzáértő és empatikus segítő szakemberrel/edukátorral!

És ez igaz a drogfogyasztásra is, amiben a szülők jelentős része - és éppen a sérülékeny, hátrányos helyzetű gyerekek szüleinek jelentős része - nem képes megfelelő együttérző figyelmet és hiteles tudást közvetíteni, ami helyettesíthetné a képzett segítők által folytatott célzott (csoportra szabott) és javallott (egyénre szabott) prevenciót, egészségfejlesztést. A magyar társadalom jelentős része alkohol- és gyógyszerproblémákkal küzd, más része viselkedési addikciókkal, és csupán a töredékük jut hozzá valaha bármilyen szakmai segítséghez, ellátáshoz. Mert ugye persze az alkohol is olyan kérdés, amit megoldunk mi okosba, itthon: hiszen az otthoni pálinkafőzés liberalizálva van, és az alkoholmarketing mindenhonnan árad felénk.

Nem, a magyar fiatalok tömegei sem a szexhez, sem a tudatmódosító szerekhez való egészséges viszonyukat nem képesek kizárólag szülői segítséggel kialakítani a mai világban, amikor a digitális kommunikációs technológiák és változó társadalmi szerepek folyamatosan új kihívások elé állítják őket.
A magyar államnak kutya kötelessége beavatkozni és biztosítani azt, hogy a fiatalok korszerű, a bizonyítékokkal nem hadilábon álló, nem ítélkező hanem pragmatikus, együttérző módon segítő és tájékoztató programokhoz férjenek hozzá. Hogy ne csak azt magyarázzák el nekik a suliban, hogy hol van és hogy működik a kuki meg a punci, hanem ahhoz is támogatást nyújtsanak, hogy feloldják az ezernyi szorongásukat és megfelelési kényszerüket. Hogy ne csak a NAT tantervet bebiflázó két lábon járó lexikonok kerüljenek ki az iskolákból, hanem olyan fiatal emberek, akik képesek kifejezni, megosztani az érzelmeiket, a gondolataikat, feldolgozni a fájdalmaikat és szolidárisan fordulni az embertársaikhoz.

Ha fontosnak tartod a társadalmi szemléletformálást ezekben az érzékeny témákban, akkor kérünk, támogasd a Drogriportert!