Bár a sok meztelenség és erőszak sokak szerint öncélú az amerikai tinik küzdelmeit feldolgozó sorozatban, a rendező nagyon is valós és súlyos társadalmi problémákat ábrázol olyan mélységekben, ami már kimondottan kényelmetlen.
Mint az X-generáció tagja (azok, akik a 70-es években születtek és a 90-es években voltak tinik), mindig is utáltam, amikor a fiatalabbak mindenkit leboomereznek, aki 1990 előtt született. Hiszen a mi generációnk teljesen más világban nőtt fel, mint a baby boom generáció - a szüleink. Az Euphoria című, hatalmas nézettséget produkáló (19 millióan látták a második évad premierjét) sorozatot nézve azonban némileg világossá válik az is, hogy a mai tinik, a Z-generáció, egy olyan világban nőnek fel, amit legalább annyi választ el a miénktől, mint a miénket a szüleinkétől. Összehasonlíthatatlanul bonyolultabb kihívásokkal jár.
Ez a világ egyrészt jóval nagyobb lehetőségeket biztosít a tinédzsereknek a kibontakozásra - és éppen ezért jóval több csapdával is jár. Sőt, paradox módon éppen a lehetőségek kitárult, kitágult spektruma az, ami bénultságot, szorongást és elszigeteltséget okozhat.A digitális kommunikációs technológiák, közösségi média felületek, ismerkedő app-ok, a globális drogpiac minden eddiginél szélesebb kínálata, a megváltozott nemi szerepek, szexualitással kapcsolatos elvárások, a rugalmasabbá vált családmodellek. Az Euphoria, szerintem helyesen, nem áll be azoknak a károgóknak a sorába, akik mindezeket a jelenségeket valamiféle kulturális leépülés, entrópia poklaként mutatják be.
Ez a sorozat nem egy elrettentő mese a “hanyatló Nyugatról”. Ugyanakkor próbálja őszintén bemutatni azokat a dilemmákat és zsákutcákat, amelyekkel a tinik találkoznak ebben a változó világban. Ahogyan a veszélyes zátonyok között próbálják navigálni a törékeny kis hajóikat a biztos kikötő felé.A sorozat egyik erőssége, ahogyan a nemi szerepeket ábrázolja. Egyrészt központi szerepet kapnak benne az erős női karakterek. Másrészt pedig nem fél hozzányúlni olyan témákhoz, mint a transzneműség. Méghozzá nem didaktikus módon, hanem úgy, hogy egy a maga gyarlóságában is szerethető, hús-vér transz nő az egyik főszereplő. Aki éppen olyan természetességgel éli meg a saját nem identitását, mint amilyen természetes egy fekete karakternek a bőre színe. Másrészről pedig éppúgy kiforratlan-forrongó vágyakkal és elképzelésekkel éli meg a szexualitását, mint a többi tini karakter.
A másik erőssége a sorozatnak, hogy a karaktereinek jellemét és lelkét nem csak horizontálisan bontja ki - a jelenben történő események alakulásának láncán keresztül - de vertikálisan is. Bemutatja, hogy a jelen viselkedési zavarait miként magyarázzák meg a múltban történtek.
Ahogyan Máté Gábor barátom, a bestseller író fogalmazott: az emberektől nem azt kell kérdezni, hogy mi a bajod, hogy mi baj van veled, hanem azt, hogy mi rossz történt veled a múltban.És akkor el is jutottunk a drogfogyasztás témájáig. Talán semmivel sem váltott ki nagyobb vitát és kritikát az Euphoria, mint azzal a keresetlen nyíltsággal, ahogyan a drogfogyasztást ábrázolja a tinik között. Meggyújtani egy spanglit éppen olyan természetes a szereplők számára, mint felciccenteni egy doboz sört. Mi több, a sorozat egyik a maga sérültségében is valahol szerethető karaktere egy drogdíler és annak gyerek öccse, aki egy puskával fenyeget meglett férfiakat. A drogdílerek a legtöbb sorozatban démoni karakterek, akiket a főhős leginkább börtönbe juttat, de ezek a dílerek ellenállnak a skatulyának. Az Euphoria díler-hőse saját etikai elvek szerint dolgozik, de azokat betartja: például nem hajlandó fentanilt árulni, mert azt joggal jóval veszélyesebbnek tartja az ügyfeleire.
Nem csoda, hogy az USA-ban a 80-as években virágkorát élő rendőrségi drogprevenciós program, a D.A.R.E. (Drug Abuse Resistance Education, Magyarországon DADA néven ismert, és sajnos még mindig népszerű) külön közleményben ítélte el a sorozatot. Szerintük ugyanis az Euphoria a drogokat népszerűsíti és azt a hamis látszatot kelti a fiatalokban, mintha teljesen normális lenne drogozni. És ezzel a sorozat a szerhasználatot normalizálja és romantizálja.
Ez a kritika tökéletesen jól mutatja, hogy mi a baj a D.A.R.E.-hez hasonló elavult szemléletű drogprevenció programokkal, és miért is vallottak teljes kudarcot a hatásvizsgálatok szerint a fiatalkori szerhasználati problémák visszaszorításában. Pontosan azért, mert elmulasztják azt, amit az Euphoria megtesz: bemutatni azt, hogy a drogok, a drogokat fogyasztó emberek, és a drogfogyasztási módok nagyon változatos képet mutatnak. Nem vezet egyenes út a fű kipróbálásától a heroinig, és nem mindenkiből lesz függő, aki drogokat fogyaszt. Míg a fogyasztók többsége alkalmi, rekreációs fogyasztó, addig egyes emberek képtelenek kontrollálni a szerhasználatukat.
Ha a sorozat kizárólag rekreációs fogyasztókat mutatna be, akkor a kritika, hogy öncélúan és egyoldalúan normalizálja a drogfogyasztást, jogos lenne.De az Euphoria nem mulasztja el a második csoportnak, a függőknek a bemutatását sem, sőt. Ha az ember a második évadot végignézi, hát bizony az bizony drogfüggőség sötét bugyraiba is elvezet bennünket. Különösen az 5. epizód, amelyben fény derül arra, hogy a drogfüggő Rue ígéretei ellenére is visszaesett és titokban éppúgy fogyaszt drogokat, mint a rehabilitációja előtt. A lányt alakító Zendaya saját beszámolói szerint maga is megszenvedte ennek a résznek a forgatását, mert színészként is a pokolra kellett alászállnia, hogy hitelesen bemutassa egy súlyos személyiségzavarral megspékelt függő manipulációs játszmáit.
A néző bizonyos pillanatokban már legszívesebben megütné a lányt, ahogy a hazugságok bonyolult hálójával és jól irányzott gonoszságokkal próbálja összezavarni és kihasználni a körülötte lévőket. Ami kiemeli ezt a drámát a sok médiában bemutatott függőség-dráma közül, az a didaktikusság hiánya. Ez bizony nem egy morális tanmese arról, hogy „gyerekek, vigyázzatok, nehogy kipróbáljátok a drogokat, mert ez vár rátok”. A cél nem Rue vagy a drogok démonizálása, sokkal inkább a függőség megértése és megértetése a nézővel.
A sorozat címével ellentétben kiderül, hogy Rue számára a drogozás már egyáltalán nem az eufóriáról szól. Ez a démoni gonoszságtól, tomboló, tajtékzó dühtől eltorzult gyerekarc valójában nem Rue arca – aki valójában nem élvezetből gonosz, hanem ott bent éppoly kétségbeesetten szenved, mint a környezete.Rue nem gyönyört akar érezni – hanem egyáltalán nem akar érezni semmit.Egyszerűen a szenvedést akarja elkerülni. El akarja nyomni a nyomasztó érzéseket és gondolatokat, amelyek belülről kínozzák. Ki akar kerülni abból a borzasztó, őt egyre mélyebbre húzó érzelmi örvényből, amit az apja elvesztése miatti gyász kavart a lelkében. El akarja odázni az elvonási tünetek jelentkezését, az azzal együtt járó fizikai és lelki kínt.
A rendező, Levinson saját élményeit dolgozta fel Rue történetében: őt is poszt-traumatikus stresszből fakadó függőséggel és bipoláris személyiségzavarral diagnosztizálták, mint tinédzsert. Az opioidok pontosan azt az érzést adják meg a sérült lelkű embernek, amire szüksége van: az anyaméh gondoskodó melegségét. A szeretve lenni érzését.
A felépülés a függőségből pedig azért olyan kutya nehéz folyamat, mert ebből a kényelmes tespedésből kell az embernek saját erejéből kimásznia, mint ahogyan az újszülöttnek kell kimásznia az anyukája hasából. Ki a kényelmetlen, hideg, vizslató fényre, ahol az embert a józan világ ezernyi aggodalma kínozza, mint a jeges tüskék.Az erényei mellett azonban vannak fogyatékosságai is a sorozatnak. Egyrészt valóban vannak benne olyan jelenetek, amelyek egyértelműen alkalmasak arra, hogy önveszélyeztető tetteket normalizáljanak. Az ilyen jelenetekre példa az, amikor szereplők piálás közben autót vezetnek és száguldoznak éjszaka az úton. Ezzel szerintem sokkal nagyobb probléma van, mint azzal, hogy bemutatják, ahogy egy buliban fiatalok rágyújtanak egy spanglira.
Másrészt pedig Rue felépülés-története ugyanazt az egyoldalúságot tükrözi, mint ami általában az amerikai addiktológiai szektort. Nem mutatja be, hogy nem csak a hagyományos önsegítő csoportok és rehabok léteznek. Például nagyon sok embernél eredményesnek bizonyultak a helyettesítő gyógyszeres kezelések és a kognitív viselkedésterápián alapuló újabb módszerek. Különösen igaz ez az olyan emberekre, mint Rue, akik már többször visszaestek azután, hogy kikerültek a rehabból. Az olyan gyógyszerek, mint a metadon vagy buprenorfin, talán segíthetnének Rue-nak is. És vannak ártalomcsökkentő programok is, amelyek a Rue-hoz hasonló embereknek segítenek életben maradni, például azáltal, hogy megtanítják őket és a hozzátartozóikat, hogyan használják a Naloxon nevű opiát antagonista gyógyszert, ami visszafordítja a túladagolás tüneteit. Nem mutatja be a sorozat azt sem, hogy az amerikai drogellenes háború miként vezet egyre veszélyesebb szerek fogyasztásához, és miként érinti hátrányosan a kisebbségeket.
Egy másik dolog, amit ki lehetett volna jobban bontani: a pszichiátriai betegségek és a függőség kapcsolata. Amikor ezek a jelenségek együtt jelentkeznek – márpedig meglepően gyakran kerül erre sor – akkor egyiket sem lehet külön, a maga kis zárványában kezelni. Az absztinencia erőltetése önmagában nem segít, ha valakit a kezeletlen, feldolgozatlan mentális betegsége folyamatosan újabb szerhasználatra késztet.
Ezeknek a hiányosságoknak az ellenére is érdekes betekintést ad az Euphoria a Z-generáció kusza emberi kapcsolataiba - és fontos támpontokat ad az amerikai társadalmat jelenleg sújtó opioid-fogyasztási hullám megértéséhez. Kétségkívül erénye, hogy segíthet azoknak a nézőknek is jobban megérteni a mentális betegséget és függőséget, akiknek nincsen ezzel kapcsolatban közvetlen tapasztalata. Azoknak pedig, akik ezzel küzdenek, Zendaya fogalmazta meg a legjobban az üzenetet az Instragramon:
"Emlékezz, hogy nem vagy egyenlő a legrosszabb hibával, amit valaha elkövettél! És mindent helyre lehet hozni."Ha tetszenek a hasonló őszinte és hiteles írások a drogtémában, kérünk, támogasd a Drogriportert - szükségünk van pár száz olyan emberre, akinek megér havi pár száz forintot, hogy működjünk!