Büntetés helyett támogatás: ettől lesznek biztonságosabbak az iskolák

Sok szó esik a médiában az iskolai kortárs bántalmazásról (bullying) és egyéb antiszociális viselkedésekről. A leggyakoribb válasz: iskolaőrök és büntetés. Pedig ez a szakirodalom szerint a legkevésbé működő módszer, és vannak pozitív alternatívái.

Bizonyára mindenki tud történeteket a saját környezetéből, hogy mennyire elterjedt ez az iskolákban, edzéseken, koleszokban stb a bullying (kortárs bántalmazás). Rengeteg traumatizált gyermek számára az iskola az újratraumatizáció színtere. De vajon mit tehetünk ez ellen?

A "józan paraszti ész" alapján a megoldás az elkövetővel való konfrontáció, annak megbüntetése és kiemelése - vagy az áldozat eltávolítása. Szabadítsuk meg a közösséget a rosszul működő egyénektől. Zárjuk el őket, hogy ne árthassanak másnak. Hozzunk létre olyan zárt csoportokat, ahol a leszakadók, a problémásak együtt "zárkózhatnak fel".

Ez a megközelítés diktálta, hogy küldjenek rendőröket az iskolába "fegyelmezni". Ezen a "megoldáson" alapul a szigorú drogpolitika, a szegregált oktatáspolitika és a hajléktalanokat a közterekről a menhelyekbe száműző politika. A sort lehetne folytatni.

Csak éppen ez a megoldás rossz és nem működik, mint ahogy arra a Telexen nemrég megjelent interjúban egy szakember is rámutatott.

Ami a bullying, és egyébként a legtöbb más társadalmi probléma esetén is működik: a közösség normáinak megerősítése, a közösség mozgósítása, az áldozat védelme a közösségen belül. A bullying elkövetői gyakran maguk is sérült gyerekek. Azért csinálják, amit, mert jutalmazó reakciókat kapnak a közösségtől. Mert mindig van olyan gyerek, aki röhög rajta, ha mást bántanak. És mivel a figyelmet és elismerést otthon nem kapják meg, ez tökéletes eszköz, hogy a kortársaktól megkapják.

Amióta 1998-ban publikálták a nagyszabású Negatív Gyermekkori Élmények (ACE) vizsgálat eredményeit, egyre nagyobb figyelmet kap a kora gyermekkori trauma szerepe a későbbi viselkedési és mentális zavarok kialakulásában.

Abból, hogy a gyermek nem kapta meg a fejlődését stimuláló megfelelő ingereket a megfelelő időszakokban. Ha egy szülő maga is érzelmi válsággal küzd, hiába látja el fizikailag megfelelően a gyermekét: érzelmileg nem tud jelen lenni, a gyermek nem tud igazán kötődni hozzá.

A traumatizált szülők jóval gyakrabban adják tovább a saját gyermekeiknek a traumákat, és minél több mérgező stressz ér valakit a gyermekkorában, annál nagyobb eséllyel lesz később drogfüggő, depressziós vagy antiszocális ember. És az is nyilvánvalóvá vált, hogy a traumákat újratermelik a rendszerszintű egyenlőtlenségek és igazságtalanságok.

Dishion és munkatársai egy 2012-ben publikált kutatás során 998 oregoni gyereket követtek nyomon 11 és 24 éves koruk között. Egyértelműen kirajzolódtak azok az utak, melyek a stresszes korai tizenéves kori környezettől a késő-kamaszkori bandázásig, majd a fiatal felnőttkori szerhasználati problémákig és bűncselekmények elkövetéséig vezettek. És kirajzolódtak azok a minták is, amelyek a bullying áldozatává tettek fiatalokat, akik már eleve traumatizált gyermekkorral és folyamatos problémákkal küzdő szülőkkel rendelkeztek. A helyzet súlyosbodásában ugyanis nagy szerepe volt annak, hogy a szülők gyakran saját problémáik miatt nem voltak képesek hatékonyan segíteni a gyereküknek, vagy egyenesen őt hibáztatták azért, mert áldozattá vált.

Azok a fiatalok, akik otthon nem kapnak megfelelő gondoskodást és figyelmet, gyakran egymás társaságát részesítik előnyben. És ez tovább erősítheti az antiszociális viselkedésüket: hiszen egymás közt akkor kapják a legnagyobb elismerést, ha minél durvább dolgokat csinálnak. És ha az iskola kiközösítéssel reagál, akkor ezek a kis gallerik annál összetartóbbak és dacosabbak lesznek.

Fontos megérteni: a fegyelmezést nem vetik el teljesen. Erre persze szükség lehet rövid távon, amikor egy helyzet már eszkalálódott. Vannak helyzetek, amikor be kell avatkozni, erővel. De ami fontos, hogy ne ettől várjuk a pozitív változást hosszú távon!

Ami nem ugyanaz, mint a konformizmus, hiszen a gyerekek gyakran éppen konformizmusból tapsolnak a bully-nak. A közösség tagjaival szolidáris, együttérző viselkedés, és nem egyszerűen a tekintélynek, erőnek meghajoló viselkedés jutalmazásáról van szó. És hosszú távon tartós pozitív viselkedésváltozást ezzel lehet elérni.

Anthony Biglen a Nurture Effect (Nevelő Hatás) című könyvében (2015) szépen összefoglalja ezeket a módszereket. Fő tézise, amit rengeteg példán és kutatáson keresztül tárgyal, hogy a büntetés helyett a támogató környezet kialakítása jelent tartós megoldást a szociális problémákra. A bullying esetében ez azt jelenti, hogy ha egy olyan közösséget alakítunk ki, ami nem jutalmazza a bullyingot, de jutalmazza azt, ha valaki együttműködő és támogató: akkor a bántalmazás nem fog újratermelődni. Ellenben egy olyan iskolában, ami az antiszociális viselkedésre a büntetések eszkalálásával válaszol, borítékolható a helyzet súlyosbodása.

Roy Mayer (1995) kalifornai kutató például kimutatta, hogy azokban az iskolákban, ahol nagyon sok szabály, tilalom és büntetés korlátozta a diákokat, nem kevesebb, hanem több antiszociális viselkedést dokumentáltak. Természetes ösztönünk arra, hogy megbüntessük egymást, sem nem hatékony, sem emberséges megoldásokhoz vezet bennünket.

Ott van például a Good Behaviour Game nevű amerikai program, amit általános iskolások körében vezettek be. Ez az iskolai osztályt egymással versengő, de belülről együttműködő csoportokra osztja fel. És ezeknek a csoportoknak a tagjait kollektíven jutalmazza azért, ha együttműködnek egymással. (Igen, hasonlóan, mint a házak pontozással való jutalmazása a Roxfortban a Harry Potter könyvekben.) Például a legjobb csoport több időt kap játszani. A program a hatásvizsgálatok szerint jelentős sikereket képes elérni még a leghátrányosabb iskolákban is az iskolai órát megzavaró viselkedés visszaszorításában. Sokkal többet, mint a konfrontatív, büntető módszerek.

Egy másik úttörő kezdeményezés a Pozitív Viselkedés Intervenció és Támogatás (Positive Behavioral Intervention and Support, PBIS) nevű program, amelyet Rob Horner és George Sugai oktatáskutatók dolgoztak ki. Mindketten súlyosan hátrányos helyzetű, jelentős fejlődési és viselkedési problémákkal küzdő fiatalokkal foglalkozva dolgozták ki ezt a módszert. A lényeg, hogy az antiszociális viselkedés büntetése helyett arra összpontosítanak, hogy proaktívan megtanítsák a gyerekeket a pro-szociális viselkedésre, és jutalmazzák azt.

Ezt a programot szintén hatásvizsgálatoknak vetették alá, és az eredmények biztatóak. Nem csak a tanulmányi eredmények javulásában, de a bullying visszaszorításában is jelentős pozitív változást mértek. A PBIS külön oktatási segédanyagot dolgozott ki az iskolai bullying visszaszorítására.

Ez azt jelenti, hogy az oktatók képzésének részévé kell tenni, hogy felismerjék a trauma-reakciókat a gyerekek viselkedésében. Hogy felismerjék, a gyerek hisztériája, toporzékolása, bunkó, arrogáns viselkedése mögött olyan stressz és fájdalom áll, ami túlmutat a jelen pillanaton.

Sok tanár ódzkodik a hasonló módszerektől, mondván, hogy ők nem szociális munkások vagy pszichológusok, hanem elsősorban az a feladatuk, hogy megtanítsák a gyerekeket matekra meg történelemre. De ez egy hamis dilemma: a tanárok dolgát is könnyebbé teszi, ha a gyerekek együttműdöbbek és együttérzőbbek egymás iránt.

Egy biztos: egy nyugdíjas rendőr, aki egy pár hetes gyorstalpalón esett át, nem fog tudni megfelelő trauma-informált válaszokat adni a fiatalok antiszociális viselkedésére. Ő csak azt teszi, amire képezték: ha kell, erőszakkal is betartatja a szabályokat. És megfegyelmezi a szabályszegőket. És ezzel az iskola még inkább újratraumatizáló környezetté válik.

Támogasd a Drogriporter - támogasd a szemléletváltozást!