A világhírű terapeuta, Peter Levine idén megjelent önéletrajzi könyvében arról vall, hogyan találhatjuk meg a mindenkiben benne rejlő gyógyító erőt, amihez az út a saját traumáink feldolgozásán keresztül vezet.
Kheirón, a bölcs kentaur az egyébként kegyetlenséggel átitatott görög mitológia egyik legnemesebb, legjóindulatúbb figurája. Egy legenda szerint Zeusz apja, a titán Kronosz nemzette őt, midőn megerőszakolt egy nimfát. Héraklész egy balszerencsés véletlen folytán nyílvesszőt eresztett a térdébe, és a félisten nyila által ütött seb soha nem gyógyult be, ami az örökélettel megáldott (megátkozott?) kentaur számára örökös szenvedést jelentett. Később Prométheusz segítségével szabadult meg kínjaitól, aki Zeusz jóváhagyásával vállalta helyette a halhatatlanságot.
Kheiron kétszeresen megsebzett, traumatizált lény volt tehát: hiszen már eleve erőszakból származott, és később pedig soha be nem gyógyuló sebet ejtettek rajta. Emelett - vagy pont ezért - a görögök minden gyógyítók ősatyjaként tisztelték, akitől még Aszklépiosz, a gyógyítás istene is megtanulta a tudományát. Róla mintázta Jung a Mesebzett Gyógyító archetípusát: Khairón megsebzése utat nyitott ahhoz, hogy befelé forduljon, és bent találja meg magában a gyógyító erőt. Jung szerint a lélek igazi gyógyítói mind azok, akik tudatosan feldolgozták saját sérüléseiket, és erőt merítenek belőle ahhoz, hogy másokat támogassanak a saját traumáik feldolgozásában.
Nem véletlen, hogy Peter A. Levine pszichológus, az ún. Somatic Experiencing (testi megtapasztalás) immár Magyarországon is elérhető pszichoterápiás módszer kidolgozója, a trauma-kutatás egyik legnagyobb élő úttörője, a Tigris ébresztése című bestseller könyv szerzője éppen Kheiront választotta maga számára vezérlő archetípusként. Levine módszerét az állatvilágból szerzett saját megfigyeléseire alapozta: a vadon élő zsákmányállatok az őket ért támadások során bennük felgyülemlett stressz-energiát veleszületett mozgás-technikákkal vezetik le. Így például a támadást túlélő antilop egész testében remeg: szinte kirázza a testéből a levezetetlen energiákat.
Levine, aki egyébként a pszichológia mellett biofizikából is rendelkezik PhD-vel, rámutatott arra, hogy a trauma az ember esetében sem egyszerűen csak az elmében tárolt emlék, hanem egyben a test is emlékszik rá: a testben is elraktározódik. A probléma az, hogy mi, emberek, nem alkalmazzuk a testben, a test mozgásában rejlő gyógyító lehetőségeket. És akár évtizedekre is felgyülemlenek bennünk olyan trauamtikus energiák, amik megkeserítik az életünket, a kapcsolatainkat. Rossz esetben súlyosan meg is betegíthetnek minket.
A modern orvoslás, a test és lélek különállásáról szóló karteziánus dogma következtében, külön kívánja kezelni a test és a lélek problémáit. Az SE szakít ezzel. Elsősorban a test érzeteinek tudatosítását, a trauma energiáinak fokozatos és biztonságos felszabadítását célzó gyakorlatokat helyez a középpontba.
Levine idén töltötte be a 82. életévét - két évvel idősebb barátjánál, Máté Gábornál, akivel kölcsönösen hatottak egymásra, és akivel együtt a traumával kapcsolatos közbeszéd egyik megújítójának és nagy öregjének tartják. Az is közös bennük, hogy még a 8. évtizedben sem veszítettek életerejüket, kreativitásukat és a derűt, amivel az életet szemlélik. Levine idén önéletrajzi könyvvel - Egy trauma autobiofráfiája: egy gyógyító utazás - jelentkezett, amiben a nyugati gyógyítóktól szokatlan őszinteséggel tárja fel saját életét - traumáit és az azokból való felépülés útját.
Kheirónhoz hasonlóan Levine múltját kettős trauma árnyékolta be: ő is nemi erőszak révén fogant meg, és 12 éves gyermekként egy különösen kegyetlen bűncselekmény áldozatává vált.
A brooklyn-i maffia azzal akarta elrettenteni az apját a tanúvallomástól, hogy megerőszakolták a fiát egy olyan parkban, ami korábban az egyik kedvenc helye volt. Az üzenet nem jutott el az apához: a kis Levine ugyanis hosszú évtizedekre magába fojtotta ezt az emléket, és senkinek sem beszélt róla. Úgy érezte, hogy ami történt, az ő hibája volt, és rettenetes szégyen gyötörte érte.
Node amint azt Levine gyakran hangsúlyozza, a trauma lényege nem az a rossz dolog, ami történt. Hanem az, hogy az egyén képtelen levezetni azokat az energiákat, amik testében-lelkében felhalmozódtak a sérülés következtében.
Ezt különösen elősegíti egy titkolózó, tabusító környezet, mint amilyen Levine családja volt: szülei rosszul értelmezett védelmezésből egyáltalán nem beszélgettek a gyerekeikkel arról, hogyan keserítette meg a maffia az életüket. A trauma lényege az, ahogyan megváltoztatja az ember működését, mindenféle egészségtelen, önpusztító megküzdési stratégia kialakításán keresztül.
Levine idézi egyik barátját: két pont között a legkisebb távolság nem mindig az egyenes. És idézi Jungot is: a teljesség felé vezető út tele van tévedésekkel, amikor rossz irányba kanyarodunk és rossz helyen fordulunk be.
Ezzel arra utal, hogy a traumából való felépülés során egy csomó olyan dolog történik velünk, aminek az értékét nem mindig látjuk be akkor, amikor megtörténnek. Mégis, szükség van ezekre a feleslegesnek érzett kitérőkre.
Ez az életrajz többet nyújt annál, mint hogy egyszerűen végigveszi az életútját: a lélek utazásán van a hangsúly, ami nem mindig kronologikus és lineáris. Külön fejezetben ír az álmairól, egy másik fejezetben a pszichedelikus élményeiről. Ez utóbbi szereket ő maga is nagyon ígéretesnek tartja a gyógyászatban, de egyben a kockázataikat sem tagadja le. Ha olyan önjelölt gyógyítók kezébe kerülnek, akik valójában még nem végezték el a saját munkájukat, és akik főleg a profit és a presztízs érdekel, óriási károkat okozhatnak.
A pápua új gueneai őslakosok egy mondásával figyelmeztet minket: "a tudás haszontalan egészen addig, amíg nem él a testben."
A pszichedelikus és egyéb intenzív spirituális, transzcendens élmények csak akkor válnak valódi tudássá (gnózis), amennyiben képesek vagyunk integrálni őket testi és lelki szinten is. Ez bizony komoly önismereti munka nélkül nem lehetséges.
Levine nem csak azokról a férfiakról és nőkről számol be, akik az életében meghatározó szerepet töltöttek be, de egyben valami olyannal is külön fejezetben foglalkozik, amivel egy nagy hatású gondolkodó, tanító óhatatlanul szembesül előbb-utóbb: a neki tulajdonított prófétai szereppel. Amivel a legtöbb híres tanító álszerénységből nem is akar foglalkozni, de közben tudattalanul irányítja a viselkedésüket.
Az utolsó fejezetben pedig a saját elmúlásával néz szembe, és Norman O. Brown-t idézi: "csak az fél a haláltól, akiben egy meg nem élet élet van. Aki úgy érzi, hogy megélte az életét, ahogyan akarta, az nem fél többé."
Levine szerint sokat tanulhatunk, ha tudatosítjuk a bennünk élő sebzett gyermek szükségleteit. A traumákkal szemben nem a konfrontáció, nem a traumák végtelen újra- és újraélése a gyógymód. Hanem az, ha egy együttérző személy biztonságos jelenlétében képesek vagyunk elfogadni a tökéletlen önmagunkat. Ha képessé válunk felfedezni, hogy a bennünk élő gyermek nem csak sérülések emlékeit hordozza, de gyógyító, kreatív energiák örök forrása is.
Kitűnő, inspiráló olvasmány. Ajánlott mindenkinek, akit érdekel a traumák témája, vagy úgy általában a lélek útja - pokoljárásai és felülemelkedései. Gyanítom, hogy az sem marad le, aki nem tud angolul, mivel hamarosan le fogják fordítani magyarra is.
Peter Levine, An Autobiography of Trauma: A Healing Journey. Park Street Press, 2014.
Ajánlom még ezenkívül ezt, ezt, és ezt az érdekes podcast-beszélgetéseket Levine-el az új könyvéről.