Magyar kutatók egy új tanulmánya segít jobban megértenünk a szerhasználat jelenségét a vidéki mélyszegénységben élők körében.
"A kábítószer azokban a csoportokban végez óriási pusztítást, amely csoportok egyébként az elmúlt időszakban, évtizedben tettek, tehettek lépéseket azért, hogy kikapaszkodjanak a peremről," jelentette ki Horváth László drogellenes biztos. Magyarul Horváth szerint a mélyszegénységben élők egyéni felelőtlenségük miatt nem képesek kikapaszkodni a helyzetükből. A logikája szerint a zéró-tolerancián alapuló szigor egyéni választás elé állítja a fogyasztókat és terjesztőket, és elriasztja őket a további drogozástól. Hiszen ilyen súlyos következmények mérleglésével majd arra jutnak, hogy drogozni nem kifizetődő.
A valóságban azonban éppen a dizájner drogok által leginkább sújtott kistelepüléseken mélyszegénységben élő szerhasználók azok, akiknél a legkevésbé működhet a zéró-tolerancia ezen logikája. Erre enged következtetni az a Rácz József professzor és munkatársai által nemrég publikált tanulmány, ami vidéki szegregátumokban vizsgálta a szerhasználat és a kirekesztés, mélyszegénység összefüggéseit.
A tanulmány három vidéki, eltérő szintű szegregációval és droghasználattal jellemezhető faluban zajlott, 425 fős mintán, kvalitatív és kvantitatív módszerekkel. Amit fontos megérteni, hogy az a helyzet, amiben ezek az emberek vannak, nem egyszerűen rossz egyéni döntések következménye. Hanem tartós hátrányos helyzet, amit nem az egyén hibája okoz, hanem a környezet, a társadalmi rendszer működése. Ez az ún. strukturális depriváció.
A strukturális depriváció azt jelenti, hogy valaki egy olyan faluban él, ahol se munkahely, se iskola, se orvos nincs a közelben – és ezt nem ő választotta, de mégis ő issza meg a levét.
A nagyon nehéz életkörülmények egyfajta szociális–lelki–egzisztenciális csapdát jelentenek: az ember figyelme leszűkül a jelen túlélésére, és emiatt nem marad tér vagy erő arra, hogy a jövőjét tervezze, vagy változtasson az életén. Ez nem szükségszerűen vezet szerhasználathoz, de a szerhasználat az egyik jellemző stratégia a jelen túléléséhez.
Na most ebben az egzisztenciális csapdában a büntetőjogi elrettentés logikája sem működhet úgy, mint középosztálybeli élethelyzetben. Hiszen ahol nincs jövőkép, ott a börtön sem rettent el. A jogi következmények súlya eltörpül a mindennapi túlélés nehézségei mellett. A büntetőpolitika nem lehet kizárólagos eszköz - ha szemellenzősen alkalmazzák, akkor csak tovább növelheti a bizalmatlanságot az intézményekkel szemben és elvághatja az utakat a felépüléshez.
Ezért nagyon fontos, hogy jobban megértsük azt a helyzetet, amiben ezek a közösségek, ezek a szerhasználók, vannak, hogy a kivezető utakat fel tudjuk térképezni.
A médiában a szegregátumok lakói, és közülük is a szerhasználók, egy homogén masszát alkotnak és gyakran egyoldalúan, dehumanizálóan ábrázolják őket ("zombik"). Pedig valójában nagyon is eltérő viselkedésmintákat lehet megkülönböztetni a mélyszegénységben élők körében - a kutatók ebben az esetben 7 ilyen csoportot (klasztert) különböztettek meg.
1. Kockázatkereső szerhasználók (6,6%) - ők azok, akik mentális állapota és szerhasználata a legsúlyosabb, életük a valóság elől való menekülésről szól.
2. Következetes absztinensek (28,5%)
Ők stabilabb mentális egészséggel rendelkeznek, rendezett életet élnek, nem fogyasztanak illegális szert.
3. Önkontrollált szerhasználók (12,1%)
A szegregátumban is vannak, akik kikapcsolódásként, mértékletesen fogyasztanak szereket.
4. Enyhén sérülékeny absztinensek (17,6%)
Ők bár nem használnak szert, de a mentális állapotuk billeg.
5. Lázadó szerhasználók (8,6%)
Ők azok, akik kíváncsiságból, a szabályok feszegetéséből használnak szereket.
6. Sérülékeny absztinensek (14,8%)
Sok stressz és trauma ellenére sem használnak szereket, más túlélő stratégiáik vannak.
7. Szorongó szerhasználók (11,7%)
Akik nem bírják a lelki nyomást és a szorongás csillapítása miatt nyúlnak szerekhez.
A vidéki szegregátumok különleges környezetet jelentenek, ahol maga a falu nyújtotta hátrányos helyzet is sérülékennyé teszi az embereket – még azokat is, akik látszólag biztonságban vannak. Ilyen közegben könnyű lecsúszni, és a következmények is súlyosabbak: olyan élethelyzetek (pl. válás, betegség, munka elvesztése), amelyek máshol még kezelhetők lennének, itt végzetes lejtővé válhatnak.
A kutatók zéró-tolerancia helyett célzott prevenciós és ártalomcsökkentő beavatkozásokat javasolnak, hogy a helyzet javuljon. Főleg arra van szükség, hogy megakadályozzuk a kedvezőbb helyzetből (pl. következetes absztinensek, önkontrollált szerhasználók) való lecsúszást. Ez különösen úgy lehetséges, ha megvizsgáljuk az ilyen lecsúszások okát: betegség, párkapcsolati krízis, munkahely elvesztése. És próbáljuk ezeket megelőzni. A legeredményesebb a munkavállalás és az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés biztosítása. A már szerhasználók esetében is fontos, hogy a szerhasználatuk kevésbé kockázatos formát öltsön.