5 tévhit a drogfüggőségről

A függőség (addikció) mibenlétéről évszázadok óta vitáznak filozófusok, pszichológusok, szociológusok és pszichiáterek. Bár még mindig nem sikerült minden kérdést tisztázni, ahhoz már eleget tudunk, hogy néhány széles körben elterjedt tévhitet megcáfoljunk. 

1. tévhit: a függőség a drog által okozott agybetegség

Adj be egy patkánynak rendszeresen morfiumot, és hamarosan függővé válik tőle, sóvárogni fog, elvonási tünetei lesznek. Sokak szerint ugyanígy működik ez az embereknél is: a drog (akár egyetlen dózisban is) önmagában függőséghez vezethet, ugyanis megváltoztatja az agyunkat. A drogfüggőség tehát agybetegség, amit a drogfogasztás okoz. Sok szakember azonban nem ért egyet ezzel a tézissel, ami egyébként a represszív drogpolitikák egyik fő motorja. Rámutatnak, hogy a függőség kialakulása az embereknél jóval bonyoltabb folyamat, mint a patkányoknál a ketrecben, hiszen társadalmi környezetben és tanulás útján történik. Az embereknek ugyanis legritkább esetben adja be a szert rendszeresen valami külső hatalom - ők maguk keresik és fogyasztják a szert, egymástól tanulják meg a használatát és - igen, az élvezetét is!

Ami az agyat illeti, kétségtelenül megváltoztatja a működési módját a függőség  - azonban ez nem jelenti azt, hogy agyunk helyrehozhatatlanul károsodik. Bár van olyan drog és olyan dózis, ami szövetkárosodást okoz az agyban (pl. rendszeres mértéktelen alkoholfogyasztás), de a függő emberek agya nem feltétlenül és nem szükségszerűen jobban károsodott, mint a nem függőké. Bizonyára mindenki látott már a “függő agy” károsodását igazolni hivatott, mágneses rezonancia tomográf segítségével készített színes képeket - ezek értelmezése azonban egyáltalán nem olyan egyszerű és egyértelmű. Ráadásul a viselkedési függőségek (pl. szerencsejáték függőség) mindenféle kémiai szer nélkül is nagyon hasonló változásokat okozhatnak az agy működésében - sőt, akár a szerelem is.

Sokak számára meglepő lehet, de az olyan, társadalom által rendkívül veszélyesnek ítélt szer esetében sem szükségszerűen alakul ki a függőség, mint amilyen a kokain, a metamfetamin vagy a heroin. Az embereknek, akik ezeket a szereket kipróbálják, csak egy kisebbsége válik függővé. A tudományos kutatások szerint az egyik legaddiktívabb szer a dohány: tízből hét ember, aki kipróbálja, rendszeres fogyasztóvá válik. A kannabisznál ez az arány nagyjából akkora, mint az alkoholnál: tízből egy ember.

2. tévhit: vannak függő és nemfüggő személyiségek

De mégis, akkor mi magyarázza, hogy az egyik ember függővé válik egy adott szertől, a másik pedig nem? Régebben mindenki azt hitte, hogy ez pusztán az akaraterőn és a jellemen múlik - és ez a tévhit mind a mai napig makacsul tartja magát. Az utóbbi évtizedekben aztán átvette a helyét egy másik nézet: miszerint az embereket két csoportra lehet osztani, a függő és a nem függő személyiségű emberek csoportjára. Aki függő személyiség, annak a számára a teljes absztinencia az egyedüli út. És hogy ki a függő, azt a génjei határozzák meg.

Milyen egyszerű is lenne, ha lenne egy függőséget okozó gén, amit egyszerűen ki lehetne kapcsolni! Ilyet azonban eddig nem találtak. Bár a gének bizonyára szerepet játszanak a függőség kialakulásában, ezt nem úgy kell elképzelni, mint egy kőbe vésett kényszerpályát. A tudományos vizsgálatok nem találtak egyetlen olyan személyiségjegyet vagy személyiségtípust sem, amely minden drogfüggő emberre illene. Nem lehet például minden függőt manipulatív, hazug és antiszociális személyiségűnek bélyegezni. Egy kutatás szerint a drogfüggők körében valóban jóval nagyobb arányban fordul elő antiszociális személyiségzavar, mint az általános népességben - de még így is csupán az összes függő kevesebb, mint egynegyedére jellemző.

Valójában abban, hogy ki válik függővé, jóval nagyobb szerepet játszik az, hogy az adott embert milyen pszichés és társadalmi hatások érték, különösen gyermekkorában. Nem véletlen, hogy a teljesen egészséges és erős pszichével rendelkező gyerekek is ugyanúgy kipróbálják a drogokat, de a rossz családi körülmények között és marginalizált társadalmi helyzetben (a kettő gyakran, de nem mindig jár együtt!) felnövő fiatalok jóval nagyobb valószínűséggel válnak függővé. Így például a gyermekkori abúzus, elhanyagolás és egyéb trauma komoly kockázati tényezőt jelent. A függőség kialakulásában tehát genetikus faktorok és a környezeti behatások együttesen játszanak szerepet.

3. tévhit: a felépüléshez előbb padlót kell fogni

Előbb el kell jutnod a mélypontra (hit rock bottom), mielőtt elkezdődhet a felépülésed a függőségből - halljuk sokszor. Hiszen csak egy nagyon durva és megalázó élmény döbbenthet rá arra, hogy problémád van, és zökkenthet ki a tagadás állapotából. Ezért aztán azok, akik a függőket pátyolgatják, kényeztetik, segítik, szeretetükről biztosítják, valójában csak azt a folyamatot húzzák el, amíg a függő padlót foghat, és ezáltal elodázzák a felépülését. Innen ered az a hit is, hogy a függőket nem támogatni kell, hanem szigorúan megfegyelmezni, megszégyeníteni. Ez a népi bölcsesség logikusnak hangzik - azonban a függőségről való tudományos ismereteink nem támasztják alá.

Képzeljük el, ha bármilyen egyéb fizikai vagy pszichés problémánkkal fordulunk segítségért, és ott azért utasítanak el minket, mert még nem fogtunk eléggé padlót! Méltán tartanánk ezt abszurdnak. A “hitting the bottom” azért is veszélyes mítosz, mert sok ember életét lehetne megmenteni, ha időben segítséget és támogatást kapna, míg a büntetés, a kiközösítés az életben maradás esélyét csökkenti. Ma már a terápiás közösségek többsége is inkább a katartikus közösségi és az egyéni spirituális élményekre, és nem a mélypont elérésére helyezi a hangsúlyt. A korszerű addiktológiai kezelés pedig számos olyan, tudományos alapú módszert (motivációs interjú, kognitív viselkedésterápia, szubsztitúciós terápia) ismer, amelyekhez nem szükséges a függő kezét elengedni, vagy őt megalázni. Ezeknek nem is feltétele az, hogy a függőséggel küzdő ember valamiféle egész életét meghatározó alkoholista/narkomán identitást vállaljon magára.

Amire szükség van, az éppen az empátia, a támogató környezet és az egészséges, stabil szociális háló kialakítása. Nagyon gyakran éppen azért válnak függővé emberek, mert korábban bántották őket: miért gondoljuk hát azt, hogy további bántás, megalázás kell ahhoz, hogy felépüljenek?

4. tévhit: a drogfüggő útja vagy a rehabba, vagy a temetőbe visz

A drogfüggőséget gyakran ábrázolják úgy, mint valamiféle csúszós lejtőt, ami az első füves cigitől egyenes úton visz az aranylövésig a McDonald’s WC-jében. Hacsak nem jut el a rehabba a függő, akkor előbb-utóbb a temetőbe kerül, olvassuk gyakran. Ez azonban a valóságban nincs így. Egyrészt láthattuk, hogy a drogfüggőség tanult viselkedés. Bármilyen drogról is beszélünk, az adott drogot valaha kipróbálók többsége nem válik függővé. Másrészt pedig statisztikai tény, hogy a drogoktól (különösen opiátoktól, alkoholtól) függővé vált fiatalok körében jóval nagyobb a halálozási arány, és hogy a kezelésbe vétel (nem feltétlenül rehab!) csökkenti a halálozás kockázatát. A drogfüggők többsége mégsem hal meg fiatalon, még akkor sem, ha nem jut intézményes kezelésbe. A halál kockázatát elrettentő céllal túlozzák el.

Számos kutatás szerint a függővé vált emberek jelentős része terápián kívül hagy fel szenvedélyével, valamilyen sorsformáló esemény kapcsán. És itt most nem kell feltétlenül a “rock bottom”-ra gondolnunk: lehet ilyen a lakóhely megváltoztatása, új munkahely vagy szülővé válás. Zinberg híres kutatása például olyan vietnámi katonákat követett nyomon, akik Vietnámban heroinfüggővé váltak, hazatérve azonban kezelés nélkül is abbahagyták a heroinfogyasztást: a drogfüggőség mint tanult viselkedésminta az új környezetben átadta a helyét más viselkedésmintáknak. Az európai drogmonitorozó intézet összehasonlító tanulmánya szerint az egyes országok között akár harmincszoros eltérés is lehet abban, hogy a problémás drogfogyasztók körében mekkora a halálozás! Érdekes módon az absztinencia-kultúra fellegvárában, Skandináviában jóval magasabb a halálozási arány, mint Dél-Európában. Ez is azt támasztja alá, hogy a drogfüggőséget nem lehet elválasztani a szociokulturális környezettől.

Azok a kezelési módok, amelyek kizárólag absztinenciát erőltetnek, de nem változtatják meg pozitívan ezt a környezetet, bukásra vannak ítélve. Hiába próbálod rábeszélni a józanság előnyeire azt a hajléktalant, akinek az életében az egyetlen öröme, hogy a hideg téli utcán bepityókázhat. Ráadásul az életkörülmények pozitív megváltoztatása nem feltétlenül igényel teljes absztinenciát, így például könyvtárnyi szakirodalom bizonyítja a fenntartó helyettesítő gyógyszeres kezelés erdményességét az élet, az egészség és a jóllét megőrzésében. Bár a felépülés szót sokan a teljes absztinencia szinonímájaként használják, valójában a fogalom eredeti értelme ennél jóval tágabb volt, átfogó pozitív változást jelent az egyén és a közösség életében.

5. tévhit: aki függő, az élete végéig függő marad

Aki drogfüggővé vált, az élete végéig függő marad - még ha abba is hagyja az ivást/anyagozást, akkor is csak józan életet élő szenvedélybeteg vagy felépülő drogfüggő lehet. Mint mindegyikben az eddigi tévhitek között, ebben is megvan az igazság magva. Hiszen a drogfüggőségről gyakran mondják a pszichiáterek, hogy krónikus relapszív zavar - azaz nagy a visszaesés kockázata. Nagyon sok ember van, akinek a visszaesések megakadályozásában az a tudat segít, hogy felépülő függő. A függő vagy szenvedélybeteg identitás fenntartja az éberséget és folyamatos önvizsgálatot eredményez.

Hozzá kell azonban tenni azt is, hogy az addikt identitásnak vannak árnyoldalai is. Egyrészt a függő identitást felvállaló emberek többsége is visszaesik, az amerikai terápiás intézménykben kezelést kezdő emberek mintegy 85%-a esett vissza 1 éven belül. Másrészt vannak kutatások, amelyek szerint minél inkább olyan krónikus betegségnek tartja saját függőségét az ember, amely felett nincs kontrollja, annál súlyosabbak a visszaesési epizódok. Az utcai drogoktól való absztinenciához nem feltétlenül kell sem betegségtudat, sem pedig egész életre vállalt felépülő függő-identitás, ami egyébként jelentős stigmát jelent a mindennapi életben (erről természetesen nem a függők tehetnek).

Különösen igaz ez a serdülőknél és fiatal felnőtteknél, akiknél sem az agy fejlődése, sem a felnőtté válás nem zárult le. Ebben a korban az emberek különösen ki vannak téve a szerproblémák kockázatának. Tudjuk, hogy minél hamarabb kezdődik a szerhasználat, annál nagyobb a függővé válás kockázata. Ilyen fiatalokra rákényszeríteni egy egész életre szóló függő-identitást azonban nem túl bölcs dolog. A legtöbb fiatal ugyanis egész egyszerűen kinövi a szerproblémákat, egy részük terápia segítségével, jelentős részük viszont terápia nélkül.

A függők legkeményebb és legkitartóbb magjánál gyakran egyéb súlyos, kezeletlen pszichiátriai zavarok és/vagy neurológiai betegségek állnak a háttérben. A kutatások szerint a legtöbb drogfüggőség serdülőkorban kezdődik és a harmincas évek közepéig tart. Ismét, nem lehet túlhangsúlyozni a társadalmi környezet szerepét és azt, hogy a függőség tanult viselkedésminta, ami tanulással szintén megváltoztatható. Az esélyteremtő és támogató, nem büntető és kirekesztő társadalmi környezet, az egyénre szabott, és nem dogmák alapján uniformizált segítség elérhetősége nagyon fontos szerepet játszhat abban, hogy minél többen szabadulhassanak meg a függőség rabságától.

Sárosi Péter