Jó napot kívánok! Szeretném megköszönni Önnek, Elnök Asszony, és a Civil Társadalom Munkacsoportnak, hogy lehetőséget kaptam arról a válságról beszélni, ami Közép- és Kelet-Európát sújtja. A válság oka nem önmagában a drogfogyasztás, hanem a hibás drogpolitikák, amelyeket arra a hamis elképzelésre alapoznak, hogy a társadalmat drogmentessé lehet tenni a drogfogyasztó emberek megbüntetésével, ahelyett, hogy támogatnánk őket abban, hogy megőrizzék az életüket és az egészségüket.
A régiónk legtöbb országában az injektáló drogfogyasztók többsége a hátrányos helyzetű és marginalizált közösségek tagja. Fontos megérteni, hogy nekik az ártalomcsökkentő programok, mint amilyen a tűcsere, nem egyszerűen a drogfogyasztás negatív következményeinek, így a fertőzésnek és túladagolásnak a megelőzéséről szólnak, nem is csupán első lépcsőt jelentenek a felépülés felé vezető úton, sem pedig egyszerűen csak az egy választási lehetőséget az étlapon. Az ártalomcsökkentés számukra az egyedüli lehetőséget jelenti arra, hogy emberi lényként kezeljék őket - és gyakran arra is, hogy egyáltalán életben maradjanak. A 2000-es évek elején a nemzetközi donorok, így a Globális Alap segítségével sikerült a térségben kiépíteni a támogatás és ellátás rendszerét, az ártalomcsökkentéssel együtt.
Sajnos arról kell beszámolnom, hogy ez az ellátórendszer a térség legtöbb országában összeomlóban van, egyrészt a nemzetközi donorok visszahúzódása, másrészt a tagállamok támogatásának és finanszírozásának hiánya miatt. Az ENSZ Általános Közgyűlése által 2016-ban elfogadott dokumentum arra hívta fel a tagállamokat, hogy tegyék elérhetővé a HIV megelőzésre szolgáló programokat a Világegészségügyi Szervezet technikai útmutatójának megfelelően. 2016 óta azonban sajnos drámai csökkenést tapasztalhattuk ezen programok elérhetőségében, és jelenleg a hozzáférhetőségük szélsőségesen alacsonynak minősül ugyanezen technikai útmutató eszközeivel mérve. Sajnos ez egy tipikus példája a kudarcot vallott nemzetközi befektetésnek, amikor a tagállamok elkötelezettségét nem sikerült cselekvésre váltani, és a cselekvés hiánya halálhoz és szenvedéshez vezet.
Szervezetünk, a Jogriporter Alapítvány filmkészítéssel foglalkozik. Hosszú évek óta dokumentáljuk ezt a válságot a honlapunkon, a Drogriporteren. Forgattunk arról, ahogyan ez a válság kiteljesedett és ahogyan a programok a bezárással szembesültek Magyarországon, Montenegróban, Szerbiában, Oroszországban, Bosznia-Hercegovinában, Bulgáriában, Romániában és más országokban. Az elmúlt években sajnos mindezen országokban bezártak tűcsere programok. Filmeztünk arról, ahogyan ennek következtében előretörtek a HIV és hepatitis C fertőzések. Tudnék Önöknek grafikonokat mutatni arról, hogyan nőttek a fertőzések - de a grafikonok sem mutatják meg a teljes képet. A filmezés lehetővé tette, hogy a számok mögé nézve az emberi szenvedés történeteit tárjuk fel és mutassuk be a nagyvárosaink gettóiban és nyomortanyáin.
A nemzetközi drogkontroll rendszert azzal a szándékkal hozták létre, hogy előmozdítsa a közegészség ügyét. Az általunk meginterjúvolt injektáló drogfogyasztók többsége azonban soha nem kapta meg ugyanazt a lehetőséget arra, hogy egészséges döntéseket hozzon az életéről, mint a legtöbben, akik ebben a teremben ülünk. Többségük ugyanis mélyszegénységben nőtt fel és olyan sokféle szociális és pszichológiai problémákkal küzd, mint a hajléktalanság és a gyermekkori traumák. Ők az élő figyelemztetés számunkra, hogy a társadalmunk erkölcsi kudarcot vallott abban, hogy minden embernek ugyanazt a tiszteletet adja meg.
Az ártalomcsökkentés nem az absztinencia és a felépülés ellentéte. Arról szól, hogy ott, akkor és úgy támogassuk az embereket, ahol, amikor és ahogyan szükségük van rá. Hogy tisztelettel bánjunk velük, mint honfitársainkkal, akiknek segítségre van szüksége. Hogy ne megoldandó problémákként, hanem a megoldás részeként kezeljük őket. Azáltal, hogy az ártalomcsökkentésről filmeztünk, rájöttünk arra, hogy ezeknek az embereknek a józanság gyakran egyáltalán nem reális választási lehetőség. Egy utcán élő embert arra kérni, hogy adja fel a drogfogyasztást olyan, mintha egy féllábú embert kérnék arra, hogy kerékpározzon, vagy egy sivatagi vándort, hogy vegye le a sapkáját a tűző napon. Ezek az emberek nem kérnek az ítélkezésünkből, nem kérnek a prédikálásunkból. Gyakorlati segítségre van szükségük arra, hogy megőrizzék az életüket és az egészségüket, és ezt a segítséget ott kell nekik megadnunk, ahol vannak. Amennyiben nem visszük el az ártalomcsökkentő programokat oda, ahol az emberek vannak és úgy, ahogyan szükségük van rá, a terápiába és felépülésbe fektetett pénzünk is elvesztegetett kiadás lesz csak. Ártalomcsökkentés nélkül a felépüléshez vezető út egy olyan ösvény, ami sehonnan vezet sehová. Egy olyan létra, aminek nincsenek fokai. A drogmentes társadalom sokak számára pozitív álom lehet - de ez az álom rémálommá válik azoknak az embereknek, akiktől megtagadják az életmentő programokhoz való hozzáférést a drogmentes társadalom nevében.
Egyes emberek szerint az ártalomcsökkentés finanszírozási válságával állunk szemben. Nem értek egyet. Akkor pénzügyi egy válság, ha az államok nem rendelkeznek a megfelelő erőforrásokkal és pénzzel arra, hogy egy problémát kezeljenek. Esetünkben azonban az államok rendelkeznek a megfelelő erőforrásokkal és pénzzel, azonban úgy döntenek, hogy azokat szigorú törvények végrehajtására költik, amelyek megbüntetik az embereket azért, mert a fájdalmukat akarják enyhíteni. Arra hívok fel ezért minden tagállamot, hogy szokjon le a büntetéstől való veszélyes függőségéről, és ehelyett használja erőforrásait arra, hogy az emberek egészségét és életét óvja. Köszönöm a figyelmüket!
Sárosi Péter