Villámgyorsan járt körbe a drogmegelőzés területén dolgozó szervezetek körében a hír: megérkeztek a kábítószer-prevenciós programok támogatására kiírt (az ún. KAB-os) pályázati pénzek a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóságtól. Az örömbe nem kis üröm vegyül. Mint januárban a Drogriporter megírta, a még 2017-ben a 2018-as évre kiírt pályázat elbírálása hosszú hónapokat csúszott, és a nyertesek listáját csupán karácsony előtt hirdette ki az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI). A választások utáni átgondolatlan átszervezések miatt ugyanis úgy fél évig nem sikerült megoldani azt a rendkívül nehéz feladványt, hogy kinek is kell aláírnia a döntésről szóló határozatot. A pályázati kiírás összesen mintegy 350 millió forintról szólt, ebből az egyes szervezetek 2-6 millió forintos támogatásban részesülhettek egész évre. Ez a pénz körülbelül annyi, mint amennyit a Postás Sport Egyesület ajándékba kapott az év végi 72 milliárdos osztogatásból.
Azon felül, hogy ez a pénz rendkívül kevés, arra semmiképpen nem elég, hogy egy szervezet túlélését önmagában biztosítsa, a bizonytalan és késői kifizetés miatt a területen nagyon kevés szervezet képes megfelelő színvonalú és fenntartható programokat biztosítani. A nagyobb szervezetek, amelyek egyéb állami támogatásban, esetleg EU-s pályázatokban is részesültek, tudnak lavírozni a keresztfinanszírozással. Magyarul más pályázati pénzekből tömködik ki a lukakat, és előfinanszírozzák az iskolai prevenciós programokat. De még ők is gyakran a teljes fizetésképtelenség határára kerülnek, és nem képesek kifizetni a munkavállalóik bérét. Ráadásul nem minden szervezet rendelkezik megfelelő tőkével ahhoz, hogy előfinanszírozzon ilyen projekteket. Az ország központi régiójában, Budapesten és környékén, ahová a drogproblémák jelentős része összpontosul, a szervezetek nem is pályázhatnak az EU-s fejlesztési pénzekre (EFOP).
A drogprevenciós szervezeteket képviselő Magyar Drogprevenciós és Ártalomcsökkentő Szervezetek Szövetsége (MADÁSZSZ) többször is levélben fordult az EMMI-hez, kérve a helyzet megnyugtató megoldását. Jellemző, hogy a 2018. október 15-én kelt levelükre csupán 2019. február 20-án érkezett meg a válasz. Ebben a minisztérium megígérte, hogy „készséggel megvizsgálja a 2018. évi kábítószerügyi pályázat megvalósítási és felhasználási határidejének meghosszabbítását.” Erről azonban azóta sem tájékoztatták a szervezeteket.
Bár a jelenlegi pályázati időszak június 30-ig tart, arról még semmi hír, hogy a következő évre szóló pályázatokat mikor fogják kiírni. És hogy egyáltalán lesznek-e olyan formában, mint eddig, vagy milyen más prioritásokat tartalmaznak majd. Ez szintén nagyon megnehezíti a tervezést a szervezetek számára.
Egyes civilek ilyen körülmények között már megkérdőjelezik azt is, hogy egyáltalán van-e értelme a szakmai érdekképviseletnek. Hiszen az ernyőszervezetek ismételt megkereséseire a kormányzat késve és semmitmondó válaszokban reagál. A szakmai érdekegyeztetés szervének, a Kábítószerügyi Tanácsnak az üléseiről többnyire szintén üres ígéretekkel távoznak a civilek. Ígéretekkel pedig már teli a padlás. A finanszírozási problémáknak tehát van egy olyan közvetett káros hatása is, hogy a szakemberek körében eluralkodik az apátia és defetizmus. Pedig a civil társadalom csak akkor tud jól működni, akkor tud a kreativitás és innováció motorja lenni, ha maguk a civilek fogékonyságot tapasztalnak a döntéshozók oldaláról a javaslataikra.
Sárosi Péter